Superjail! - Brutális játszótér

2013. június 24. 11:00 - Pernecker Dávid

Daráló (18+)

Vannak olyan animációs filmek, melyek gyerekeknek szólnak. Ezeket a filmeket egy átlagos felnőtt csupán a kelletlen bébicsősz perspektívájából képes befogadni. Akármilyen szívbemarkoló is legyen az adott film, akármilyen vidám, vagy izgalmas, mégis képesek vagyunk egy hangyányi empátiával tekinteni a moziból kitámolygó, remegő kézzel migréngyógyszerért kajtató édesapákra. Vannak továbbá olyan animációs filmek, melyeket felnőtt fejjel, kellő mennyiségű gógyival és élettapasztalattal, sokkal jövedelmezőbben képes befogadni az ember, mint gyerekként. Az intertextusok, a paródiák, a divergens és bújtatottan szubverzív humor befogadása nélkül is szórakoztatóak ezek a filmek, de az ismeret- és tudásgyarapodás jócskán meg képes dobni az élvezhetőségüket. A Simpson család, a Futurama, urambocsá’ a South Park, vagy – ha hazai ízekre vágyunk – a Ludas Matyi, a Hófehér, a Macskafogó is ilyen filmek. Valamint vannak olyan animációs filmek, melyeket úgy kell elzárni a gyermekek elől, mintha Ebola-vírus, töltött fegyver, politika, vagy pornó lenne. A Superjail! egy ilyen sorozat.

superjail_05.jpg

A Ben Gruber, Christy Karacas és Steve Warbrick által készített sorozatot szerzői csupán sokadik nekifutásra tudták életre hívni, mivel sajátos koncepciójukra egy jó darabig csak bizalmatlanul felhúzott szemöldökkel tekintett mindenki, aki csak számít a tévészakmában. Mindez olyan régen volt, hogy a sorozat prototípusát – egy „Barfight” névre hallgató rövidfilmet – még VHS-szalagon küldözgették a különböző csatornáknak, valamint filmfesztiválokra – semennyi sikerrel. Ennek a kazettának a ki tudja hányadik klónja került – karmikus véletlenek során – a Cartoon Network éjszakai műsorsávjában tomboló hírhedt [adult swim] csatorna illetékeseinek asztalára, akik egyből befogadták Gruber, Karacas és Warbrick borzalmas – borzalmasan vicces – torzszülöttjét. A Superjail! idén már harmadik életévét tapossa, és nem hagy mást maga után, csak kiégett tekinteteket, megtisztító nevetéseket, és elfolyósított elméket.

A Superjail! – mint azt a cím finoman sejteti is – egy szuperbörtön-komplexum működésébe enged betekintést. Ez a börtön azonban – annak ellenére, hogy egy szigeten foglal helyet – közel sem az Alcatraz. A szóban forgó börtön egy olyan vulkánban épült, ami egy másik, nagyobb vulkánban keletkezett – és állítólag mindez az 5612. dimenzióban van. Míg a börtön külső felépítése ugyan némileg – ha túllépünk a vulkánokon – rendelkezik sztereotipikus vonásokkal, addig a belsejében animációs sorozatokban példa nélküli világ burjánzik. A börtön saját valóságot épít maga köré. Az idő és a tér szövete porózus, folyékony, és rugalmas egyszerre. Az epizódok tizenegy percben képesek teremtéstörténeteket, végtelen mentális utazásokat, vagy akár egy-egy pillanatot, egy-egy apró gondolatot kiforgatni önmagukból. Mindez pedig egy fokkal bonyolultabbá válik azáltal, hogy a börtönt minden egyes személyiség máshogy érzékeli, máshogy fogja fel. A börtön tehát egy olyan komolytalan, punk modorban interpretált szürrealista zarándokhely, amit Gruber, Karacas és Warbrick töméntelen mennyiségű, felfoghatatlanul debil, neurotikus és pszichotikus karakterekkel töltenek meg újra- és újra.

Ha van a sorozatnak főszereplője, akkor Az Igazgató az. Az ő elméje és akarata egyesül a börtönnel, ebből kifolyólag pedig a nézőnek lehet olyan érzése, hogy a börtön maga csak Az Igazgató fejében létezik. Ez az örökké ijesztően optimista, leginkább egy sárgaházból szabadult Willy Wonkára hasonlító túlfunkcionáló lény idézi elő a legtöbbször a sorozatot definiáló kataklizma-szerű vérfürdőket is – hogy véletlenül, vagy éppen szándékosan, az most mindegy. Olyan ő, mint egy lelki szegény, szadisztikus, drogoktól megtépázott agyú mindenható karmester, aki azt csinál a saját maga által teremtett zseniális és förtelmes világ minden komponensével, amit csak akar. Az Igazgató az animátorok és az írók szócsöve. Bármi, ami eszébe jut, megtörténhet a börtönben, és bármi, ami kifejezhető animációval az megtörténhet a sorozatban. Gruber, Karacas és Warbrick a maguk mosdatlan, csúnya, és undorítóságában is döbbenetesen kreatív modorában felszabadítják az animációt a terhei alól. Ha egy transznemű, szteroidfüggő, hiperérzékeny és mazochista szexőrült nő – Alice, a börtön biztonsági vezetője – úgy dönt, hogy lenyúl egy kiéhezett pederaszta rab torkán és kihúzza annak gerincoszlopát, akkor meg is teszi. Ha egy sírkő-formájú gyilkolásra tervezett robot – Jailbot névre hallgat, és Az Igazgató leghűségesebb társa – a kínzás és a kivégzés akármilyen elrugaszkodott formáját kívánja használni, nincs ami megállítsa. Ha a börtön könyvelője – Jared, a harmadik legfontosabb mellékszereplő – az összes létező dependencia-, szexuális frusztráció-, addikció-, és stressz-formát egy alakban foglalja össze, akkor nem kell meglepődni azon, hogy egy csepp alkohol elfogyasztása után napalmot szór az épp önfeledten gyúró foglyokra. Mellettük pedig még nagyon-nagyon sok gusztustalan figurát vonultat fel a sorozat, kiknek rémtetteikkel oldalakat lehetne megtölteni.

A Superjail! börtönében tehát bármi – komolyan, bármi – megtörténhet. A koncepció a szabadság, az ámokfutó alkotókészség keretén belül megvalósítani egy-egy sokkolóan szórakoztató, felszabadítóan vérengző, zavarba ejtően pszichedelikus történetszilánkot, morzsát – nevezzük akárhogy, csak ép narratívának ne. Míg az első évad a stabil, épeszű történetvezetést mellőzve, inkább kapcsolódási pontokat és visszatérő motívumokat egymásra szórva működteti a gyilkolásra és pusztításra kihegyezett egyszerű szerkezetet, addig a második és a harmadik évad már a karakterek belső elképzeléséig is eljut. A karakterek mélységének kialakítása és az így megszült bizarr, visszataszító, kíméletlen jellem-komikum – kiderül például, hogy Az Igazgatót gyerekkorában molesztálta az apja – sokat hozzátett a sorozat első évadában tapasztalható vériszamos slapstick csapongásoz.

A Superjail! csak rajzstílusának köszönhetően nem jutott még az animációs filmek Poklára. A sorozat szívét-lelkét jelentő, nagy mennyiségű, változatosan ocsmány halálnemek ugyanis a Titmouse Studio (Metalocalypse) nagyszerű munkája nélkül csupán öncélú agresszív agymenésnek tűnnének. A Superjail! erőszakhullámai azonban – főleg az epizódok végére kialakuló felfoghatatlan világégések – a szemtelen túlzáshalmozásoknak köszönhetően olyan szinten debilizálódnak, hogy a végeredmény egy erőszaknak is nehezen nevezhető önfeledt, idióta, bámulatosan kreatív és szemet gyönyörködtető vicc lesz, amit nem mindenki fog érteni, vagy szeretni. Kicsit talán olyan ez a – kifejezetten nehezen leírható – animációs kontextus, mintha Tex Avery, a Flesicher testvérek, és Bob Clampett örökérvényű teremtményeit élesztené újjá egy gyermekded lelkű, savon nevelkedett elmebeteg, aki gyermekkorában túladagolta a Ren és Stimpy Show legbetegebb fordulatait, és a Simpson családból ismert Inci és Franci Show kíméletlenségét. A Superjail! ingatag, mégis precíz vonalvezetése a Beavis és Butt-head kócos minimalizmusát idézi, de a börtönvilág szemkápráztató vizualitása és fikarcnyit sem korrekt humora leginkább – az itthon még nem eléggé ismert – amerikai underground képregényesek legnagyobbjait (Kaz, Johnny Ryan, Peter Bagge) idézi. Gruber, Karacas és Warbring beültetik Alice-t a Sárga tengeralattjáróba, amit aztán teljes gőzzel nekivezetnek a Pink Floyd Falának. Az eredmény egy rendszeres, következetes, döbbenetesen átláthatatlan káosz a képernyőn. Barokkos, mondhatnánk. A Superjail! az ádáz őrülettel konzekvensen színültig megtöltött képmező, a villámgyors – sokszor szinte szubliminális – pszichotikus kínok és halálnemek eksztatikus és transz-szerű strukturálásával válik újranézhetővé.

Az egyik sarokban egy óriási madárember körfűrésszel szelt ketté valakit, de mi történt a maradék három sarokban? Lesznek, akik újra- és újra visszanézik ezeket a nevetségessé dúsított vérfürdőket, de nyilvánvaló az is, hogy nem mindenkit érdekel majd a Superjail! terápiás jellegű túlzó erőszakorgiáinak passzív szemlélése. A Superjail! nem mindenkinek készült – ez abból könnyen leszűrhető, hogy John Waters imádja a sorozatot. Sokan céltalannak és színtiszta hülyeségnek fogják tartani, és ez így van rendjén.            

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr215374627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.