Felhőtlen Philadelphia

2013. június 10. 12:01 - Pernecker Dávid

Morális feketelyukak

felhőtlen philadelphiacrack.jpgHunyjuk le a szemünket és képzeljünk egy dobókockát. Egy dobókockát, melynek pontosan annyi oldala van, amennyi bűn létezik e világon, amennyi lelki szegénység, inkorrekt attitűd, és közönséges taplóság. A dobókocka kiterjedése és oldalainak száma ugyan mindebből kifolyólag elképzelhetetlen, mégis, ha dobnánk egyet ezzel a dobókockával, a kapott eredményt szinte biztosan lefedte már tematikusan – és ha eddig még nem fedte le, akkor le fogja – a Felhőtlen Philadelphia. Dobunk, pörög a kocka, forog, majd egy pár pillanat után már olvasható is a „drogfüggőség” felirat. A Felhőtlen Philadelphia egyik legnagyszerűbb epizódjában – jelen sorok írója gépelés közben már most nevet – a sorozatot meghatározó öt képtelen figura közül kettő csak azért áll rá a crackre, hogy hitelesen alakítsák a munkanélküli- és szociális segélyért kepesztő, éppen rehabilitálódó függőket. Ők Deandra és Dennis Reynolds (Kaitlin Olson és Glenn Howerton), akik a televíziózás történetének morálisan legmegkérdőjelezhetőbb testvérpárja. Olyanok, mintha Ross és Monica Geller kimászott volna a szociális kompetenciák mélypontjainak fortyogó poklából. Az adott jelenetben Dee ráadásul szellemi fogyatékosként is megpróbálja meglágyítani a segélyezőhivatal ügyintézőinek szívét. Ebben az epizódban – mely a „Dennis and Dee Go On Welfare” címet kapta – a sorozat másik két főszereplője – Charlie (Charlie Day) és Mac (Rob MacElhenney, a sorozat kiagyalója) – elköltik a Danny DeVito által megformált Frank (Dee és Dennis „apja”) megőrzésre kölcsönadott pénzét – prostituáltakra, és egyéb szolgáltatásokra. Hogy miért került a vagyon Charlie bankszámlájára? Mert Frank retteg attól, hogy az ex-felesége elpereli tőle. A dobókocka adott oldalainak feliratait ezután mindenki képzelje el önerőből, a sutyerákság áramlatai ugyanis követhetetlenek. Ha valaki a nemi erőszak, a fertőző nemi betegségek, a gyilkosság, a fajgyűlölet, az antiszemitizmus, az incesztus, esetleg a különböző szellemi- és testi fogyatékosságok felemelő – és döbbenetesen nem komédiabarát – témaköreiben kívánna felfedezőútra indulni, annak a Felhőtlen Philadelphia egyéb hasonlóan humánus szösszeneteket még bőven tartogat.

felhőtlen philadelphia2.jpg

Nyilvánvaló, hogy e sorozat nem az alákevert gép- és fizetett nevetésektől visszhangos, kusza románcokból és sokat látott félreértésekből szerveződő normakövető komédia. Ugyanakkor a Felhőtlen Philadelphia – még ha a fenti példa-epizód akár cáfolata is lehetne e gondolatnak – nem nevezhető tonnás társadalmi- és szociológiai, vagy akár politikai szatírának sem. Dee és Dennis fent említett cselekményszála nem az Egyesült Államok munkanélküliségének eredetét kívánja gúnyrajzként feltárni, továbbá nem nevezhető a destruálódó munkamorál és az aránytalan szociális juttatások humoros körbejárásának sem. A Felhőtlen Philadelphia egész egyszerűen egy minden pórusából gyarlóságot és szégyentelenséget árasztó, inkorrektségében üdvözítő komédia, mely azért válhatott az emberi szutykok egyik legviccesebb televíziós emlékhelyévé, mert – dobpergés – nincs szerethető karaktere. Ezek a manipulatív, önző, fájdalmasan ostoba, sunyi, cinikus és elképesztően aljas férgek leginkább egy nyári viharhoz hasonlatosak: távolról, zárt ajtók-ablakok mögül személve válnak fenségessé. Minden egyes epizód egy morális roncs derbi, amiben szereplőink – akikre a sorozat „Gang” néven referál – mindennemű etikát lángra lobbantva gázolnak át szülőn, rokonon, szerelmen, szeretőn, és szenten. Noha bűneikért börtönbe nem jutnak, mégis a Pokolban az első epizód első felétől várnak már rájuk.

felhőtlen philadelphia3.jpg
Nyilvánvalóan felmerül a kérdés e páratlanul inkorrekt sorozat kapcsán, hogy mégis mitől ilyen sikeres? Komolyan ilyen vicces lenne egy sorozat, melyben a főszereplők találnak a kocsmájuk mögötti kukában egy csecsemőt, akit aztán egyből saját tyúkszaros kis életük anyagi felvirágoztatásához használnának? A gyors válasz, hogy természetesen az. A kevésbé gyors válaszhoz pedig – ami a Felhőtlen Philadelphia humorának forrását fedi – nem feltétlenül kell a sorozat minden pátoszt maga mögött hagyó, improvizatív és mégis precíz poénjait vizsgálni. Ugyanis a sorozat ereje egyrészt abban rejlik, hogy az egytől-egyig kompromisszumok nélkül felépített és megírt szerepekből álló gerinctelen társaságot a néző csupán egyetlen perspektívából képes befogadni. Ez pedig egyfajta súlytalan szánalommal és megvetéssel vegyes kárörvendés – mindig kizárólag a szereplők kárára. Épp ezért olyan érdekes és jólesően bizarr élmény a Felhőtlen Philadelphia. Egyetlen alak sincs a sorozatban, akinek a közelébe mennénk, mégis mind imádnivaló. Sajátos vonzerejük pedig feltehetően a Seinfeld által a komédia-diskurzusba emelt inkongruencia fogalmából eredeztethető.

felhőtlen philadelphia4.jpgAz inkongruens ember – ellentétben a kongruenssel – nincs tisztában önmagával, nincs valós hitelességképe saját személyiségéről. Az inkongruens ember azt hiszi magáról, hogy kongruens ember – ezért nagyon veszélyes is tud lenni. Az inkongruens ember úgy véli, hogy semmi baj a viselkedésével, s így a legdebilebb gondolatát/tettét is képes egy csettintéssel validálni. A mindebből esetlegesen kialakuló személyiségpszichológiai zsákutcák, és morális futótüzek pedig újabb- és újabb formákban fognak feltűnni, mert az inkongruens ember képtelen tanulni a hibáiból. Ezt a motívumot használta Larry David a Seinfeld után, a kitűnő Félig üresben, s ez működteti Az ítélet: család karaktereit, valamint nyilvánvalóan ez bújik meg A hivatal förtelmes góréi mögött is. Tehát ezért van az, hogy a Felhőtlen Philadelphia karakterei – szinte mindig agresszív és szarkasztikus modorban – bármilyen rettenetes ballépésük után képesek egymást meggyőzni a verbális- vagy tényleges tett helyénvalóságáról. Teljesen mindegy, hogy drogüzérkedésről, rasszista kiszólásokról, és bármilyen istentelen megnyilvánulásról is van szó, a „Gang” tagjai egy sor – általában egymás mondatába kiabált-hadart – bámulatosan érzéketlen érvmenet után nyertesként könyvelik el magukat. A Felhőtlen Philadelphia a nárcisztikus, egomán karaktereinek inkongruens jellemkomikumára koncentrál – s járatja azt csúcsra – épp ezért rendkívül adekvát a tartalomra összpontosító puritán, kifejezetten nyers forma, valamint a tradicionális sorozat-felépítés. Adott egy bár, adottak a haverok, és az általuk életre hívott öngerjesztő- és olykor nem létező problémák redundáns motívumaiból összeálló szerkesztési keret, és kész. A többi a színészek dolga, akik pedig remekelnek – mert egyrészről nagyszerű színészek és kitűnő humoristák, másrészről pedig ki ne tobzódna ilyen szerepekben?   

Az egészben pedig az a legcsodálatosabb – és egyben talán a legfélelmetesebb is – hogy a sorozat pitiáner suttyói nem tűnnek hiteltelen és hihetetlen vicces karaktereknek. A Felhőtlen Philadelphia ugyanis nem a Jóbarátok, az Így jártam anyátokkal, vagy az Agymenők eldobható és egypálcás jellemkomikummal –  hol jól, hol rosszul – működtetett karakterdinamikájára épül. A zavarba ejtő pontosan az, hogy a „Gang” tagjainak viselkedésmintái ismerősek lesznek a mindennapokból. Mert ilyen emberi szörnyetegek bizony léteznek. A sajnálatos az, hogy míg a Felhőtlen Philadelphia söpredéke minden egyes epizód után elnyeri méltó büntetését, addig e fiktív szerepeket megihlető létező emberi lények- és kísérőjelenségeik már csak többé-kevésbé. 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr935353627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.