A cliffhanger

2013. június 03. 11:55 - filmvilág

A folytatás záloga

Tévésorozatok frappáns dramaturgiai eszköze. Lényege egyszerű: az adott jelenetet a csúcson, vagyis a legizgalmasabb résznél kell abbahagyni.

cliffhanger.pngStephen King egyik legsikerültebb regényében, a Tortúrában van egy remek momentum, amely érzékletesen, a műfajtól elvárható túlzással példázza, milyen felfokozott állapotba kerülhet a néző, ha a filmesek nem kezelik elég körültekintően a cliffhangereket. A történetbeli egykori ápolónő, Annie Wilkes, aki fogva tartja bálványozott íróját, hisztérikus szenvedéllyel ad elő egy történetet arról, hogy ő mennyire nem tolerálja az olcsó fordulatokat: gyermekkorában sokat járt moziba, s akkortájt még divatban voltak a folytatásos matiné-előadások. Egy ilyen sorozatnak volt hőse a Rakétaember, s Annie igencsak kiakadt azon, amikor az egyik epizód végén nagy bajba került a szuperhérosz, ám a következő rész feloldására a kikerülhetetlennek tűnő végzet elillant, s a Rakétaember igen egyszerűen, az előző rész végét „meghamisítva” megmenekült. Ez csalás! – kiáltja Annie. Pedig a cliffhanger természete bizony ilyen is lehet – válaszolja a sorozattörténelem.

Természetesen a cél nem az, hogy a készítők olyan helyzetbe hozzák figuráikat, ahonnan már csak logikátlan megoldásokkal lehet kikerülni – de a legfőbb motiváció mégiscsak az érzelmi hatás. A cliffhangerek „küldetése”, hogy megzavarják a nyugalmat, otthagyják a csúcson a nézőt, s rávegyék, hogy visszatérjen a tévé elé – a következő epizódra, évadra vagy éppen a reklámszünetet követően. Elsőként a King által is megidézett hőskori mozizásban használták a cliffhangereket, s ezek a filmecskék egy ideig még a televíziózás elterjedésével is a vásznon maradtak, később egy ideig a nagyfilm előtt adták őket – tulajdonképpen a nagyon direkt cliffhangerek innen kerültek át a tévébe. (Bár még mindig találkozni a játékidő legvégére kihegyezett változataikkal a multiplexekben is, legfőképpen egyszerre leforgatott szériák fejezeteiben, mint a Mátrix második része, A Karib-tenger kalózai középső epizódjai vagy a Harry Potter- és az Alkonyat-sorozat utolsó előtti mozifilmje.)

lost-penny.jpg
A cliffhangernél biztosnak mondható recept nincs a hatékonyságra. A legfontosabb úgyis az, hogy a befogadónak legyen valamiféle emocionális kötődése a látottakhoz, hiszen a legügyesebben tálalt függő játszma se segít a nézettségen, ha a nézőt eleve nem érdekli a folytatás. Ha csoportosítani szeretnénk a legtöbbször használt típusokat, nagyjából háromfélét találunk, amelyek persze egyes motívumaikkal variálódhatnak, „átjárhatnak egymásba”. A legtöbbször használt cliffhanger az, amelynek egyik ügyetlenebb példáján a Tortúra Annie-je is felpaprikázta magát: ezt az egyszerűség kedvéért úgy is hívhatjuk, hogy „a hős veszélyben”. Talán a legklasszikusabb példa a Twin Peaks első évadjának fináléjában látható: Cooper ügynök ajtót nyit, s szembe találja magát egy pisztollyal. A zárókép is ez, a füstölgő fegyvercső – minden adott hát ahhoz, hogy a néző mérges is legyen kicsit, ám ennél sokkal fontosabb, hogy a lehető legnagyobb izgalommal várja a következő szezont. Ehhez hasonló húzásokat persze nem csak az évadok végén alkalmaznak: hogy a reklám előtti utolsó pillanatban jelenik meg mondjuk egy fegyverrel hadonászó gazember, többek között a 24-ben vagy az ehhez hasonló akciósorozatokban is, sőt az egyes eseteket rendre lezáró, úgynevezett series-ekben, krimisorozatokban, ahol leginkább csak az évadfinálékban alkalmaznak epizódvégi cliffhangert (úgymint A helyszínelők vagy A mentalista) egyaránt visszatérő elem, – elvégre, amikor visszatérünk a szünet után, koránt sem mindegy, mennyire tart még bennünk a felfokozott várakozás. A főszereplőket életveszélyes helyzetbe sodorni természetesen csak akkor érdemes, ha már kialakult a rajongótábor, s létezik egyfajta kötődés a néző és a karakterek között. Ezért volt amatőr hiba, hogy az MTV megboldogult napi sorozatában, a Marslakókban már rögtön a bevezető epizód utolsó jelenetében gyanús balesetet szenvedett néhány központi szereplő. Miért aggódnánk értük, ha még nem is ismerjük őket igazán?

dallas-bobby.jpgA cliffhangerek másik, könnyen felismerhető csoportja is sűrűn előfordul a sorozattörténetben. A stábok gyakran szeretik váratlan, esetenként sokkoló fordulattal zárni az epizódot – igaz ez leginkább a szezonzáró részekre. A főszereplő rátalál felesége holttestére a fürdőkádban (Dexter), Jack Bauer előtt színt vall az áruló ügynök és végez a feleségével (24), és néha még az is megtörténhet, hogy az évad emlékezetesnek szánt fináléja a sorozat egész addigi szerkezetére kihathat. Érzékletes példa erre A szökés első etapjának befejezése, amikor a készítők azzal, hogy a szereplők megszöktek a fegyintézetből, gyakorlatilag az alap-koncepciónak mondtak búcsút. Innentől akár le is cserélhették volna a címet A menekülésre vagy Az összesküvésre. A Lost – Eltűntek harmadik évadjának meghökkentő zárlata pedig egyenesen tévétörténetet írt, hiszen az addigi flashback-szerkezetet a nézőkkel „előre nem egyeztetett” pillanatban sutba dobták, s innentől már nem a múltbéli események segítettek a szigeten rekedt túlélők kalandjainak értelmezésében, hanem egészen konkrétan, de azért persze rejtélyesen és hézagosan a jövőbe láthattunk párhuzamos szálak segítségével. Legendás, „iskolateremtő” Patrick Duffy, azaz Bobby visszatérése a Dallas kultikus szappanoperájába. A rendkívül népszerű karakter a kilencedik évad legvégén lépett ki a zuhanyzóból, s annak ellenére tette ezt, hogy egy évaddal korábban „visszafordíthatatlanul” meghalt. Az alkotók szemtelenül egy egész szezon cselekményét söpörték el, mondván, a tragikus búcsút és az azt követő eseményeket csak Bobby felesége, Pamela álmodta – a göndör jófiúról ábrándozó lányok-asszonyok persze hajlandóak voltak elnézőek lenni, hiszen legmerészebb vágyukat teljesítették a Dallas döntnökei. Mint ismeretes, Duffy annak idején önként hagyta ott a sorozatot, no de arra is van példa, hogy egy figura azért távozik az élők sorából, mert a színésznek egyszerűen nem ír alá a következő szezonra, és/vagy a kreátor valamiért nem tart igényt a szolgálataira. Ugyanakkor egy fontos szereplő kiírása a szériából meglehetősen hasznos tud lenni, legalábbis átmenetileg biztosan – elvégre így biztosan garantált a frenetikus évadzáró. Ebből a kissé morbid „likvidálásból” csinál sportot a diktatórikus jellemű kreátor, Shonda Rhimes, aki legfőképpen a Grace Klinikával szerzett magának jó néhány hívőt, s megannyi ellendrukkert. Ahogy közeledik a szezonvég, nála szinte biztosra vehető, hogy minimum egyvalaki meghal: a fordulatot a Vészhelyzetből „kölcsönözve”, az egyik kulcskarakter az epizód legvégéig felismerhetetlenül összeroncsolva fekszik a műtőasztalon, egy másik fináléban brutális lövöldözés negyedeli a személyzetet – ám hogy ki az, aki túlélheti az aktuális drámát, erősen függ a szerződések aláírásától, vagy a főnök szakmai elégedettségétől.

dexter-rita.jpgAz országos tévéadók elsősorban a reklámokból élnek, a kábelcsatornák pedig az előfizetőkből, így a cliffhangerek nagyszámú alkalmazása leginkább előbbieknek áll érdekében. Bár a kábeles piacon is jócskán van rá példa, hogy a szériákat megszakítják hirdetésekkel (ezért is lehet, hogy az FX csatorna többszörösen hálás lehet a Kemény zsaruk bombasztikus cliffhangereiért, a Showtime pedig a Homeland elegánsan is pengeéles fordulataiért), de a prémium-produkciók sorozatpiacán jó sokáig az HBO diktálta a trendeket. A „klasszikus korszak” olyan szériái, mint a Sírhant művek, a Maffiózók vagy a Drót rendkívül kevés cliffhangerrel operáltak – és ezek a minőségileg is kiemelkedő, úttörő sorozatok a szezonok végén se kényszerültek rá a használatukra. Ha nem is maradéktalanul vagy végérvényesen, de az esetek többségében az adott főbb történetszálakat elvarrták, így nem az a kérdés maradt meg a nézőben, hogy mondjuk megtalálja-e Tony Soprano a besúgót (Maffiózók), hanem hogy miképpen sikerülhet önmagának megmagyaráznia egyik legjobb barátjának átállását és megölését. Tehát az ilyen határozottabb lezárások is hordoznak magukban cliffhangereket, hiszen fontos és érdekfeszítő kérdések merülnek fel a jövőt illetően – de ezek inkább vonatkoznak a hogyan továbbra, mint egy konkrét, égető probléma feloldására. Ám ennek a megoldásnak is megvan a hátulütője: a következő szezonnál nem lehet feltétlenül rögtön a lovak közé csapni, a cselekmény felpörgetéséhez hosszabb építkezés szükségeltetik. Így aztán komótosabb a tempó, de aki ezeket a sorozatokat szerette és szereti, nem érzi hiányát az őrületes cliffhangereknek. Bőven elég, ha minden részt belengi a Drót zsaru-sorsainak bizonytalansága; ott lóg a levegőben a Sírhant művek egyik főszereplőjének lappangó betegsége, nem kell ezeket feltétlenül minden részben, évadban előtérbe helyezni. Viszont pikáns tény, hogy az HBO-nál egyébként pont a Sírhant művek író-kreátora, Alan Ball volt az, aki végül megfertőzte az adó sorozatait a klasszikus cliffhangerekkel: a most is futó vámpírsorozat, a True Blood szinte minden egyes epizódja tankönyvszerű függő játszmával ér véget, sarokból kiugró vérszívókkal, nagy sikolyokkal és zsigeri kivégzésekkel. Ennek is, meg a többi cliffhanger-típusnak is megvan maga hatása. Hogy kinek, melyik tetszik jobban, értelemszerűen csakis ízlés, sőt majdhogynem habitus kérdése lehet.

Kovács Gellért

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr465341653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

trollhunter89 · http://trollhunter.blog.hu/ 2013.06.04. 10:11:21

Sajna a felénél nem mertem tovább olvasni, pedig nagyon érdekel a téma. Esetleg az elejére odaírhatnád, hogy milyen filmeket és sorozatokat fogsz lespoilerezni.