Éljen május elseje, avagy filmek a munka frontjáról!

2013. május 01. 13:00 - filmvilág

Piszkos12

Május elseje alkalmából Piszkos12 rovatunkban olyan emlékezetes filmeket válogattunk össze, amelyek részben vagy egészben egy munkahelyen játszódnak, és a történet is elsősorban a munka világában átélt gyötrelmekről – és ritkábban – örömökről szól. A listában található szocialista propagandafilm, kapitalista karriertörténet, és szürreális szatíra is. Mint mindig, ezúttal is kíváncsiak vagyunk rá, olvasóink milyen filmeket hiányolnak a listáról.

Modern idők (Charlie Chaplin, 1936)

A témával foglalkozó egyik első klasszikus mozi rögtön azok közé tartozik, amelyekben a munka hiánya hangsúlyosabban van jelen a tényleges munkánál: Charlie, a kis csavargó csak a film elejét – beleértve a híres futószalag-jelenetet – tölti érdemben munkával, 20 perc elteltével már kommunista lesz (akaratlanul!), majd börtönbe kerül, később pedig leginkább csak próbálkozik a polgári világba való visszakerüléssel – csekély sikerrel. A Modern idők legkülönlegesebb vonása, hogy miközben a cselekménye ma már nem különösebben modern (a „fejlődés” utolérte Chaplin vízióját, sőt, le is hagyta), maga a mű alig öregedett, szinte minden felvetése érvényes, és filmként is megállja a helyét (ami egészen figyelemreméltó, hiszen még párbeszéd is csak elvétve hallható ebben a lassan 80 éves moziban).

modern idők.jpg

Nem kérdés, hogy a „A gyár bedarál”-tól a „A munka nemesít”-ig terjedő skálán Chaplin melyik véglettel rokonszenvez inkább, filmje mégsem cinikus (vagy éppen propaganda-szagú), legfeljebb némileg individualista a társadalomkritikájában. A jószándékú főszereplőnek – James Dean híres figurájával ellentétben – lenne oka lázadni, éppen csak nem áll szándékában, mégis gépromboló, mi több, szélsőbalos lesz belőle egy-egy jelenet erejéig. Chaplin életművében az érzelmek és az optimizmus szinte mindig felülírja a keserűséget, így a Modern idők is (a világgazdasági válság jól érezhető hatása ellenére) összességében vidám és szórakoztató alkotás, amely – bár maga is átvett ezt-azt korábbi filmekből, így René Clair Éljen a szabadság!-jából és a Metropolisból – komoly hatás gyakorolt a fiatalabb pályatársakra, például Woody Allenre, aki a Banánköztársaság első jeleneteiben tiszteleg a nagy előd előtt. (OD)

Állami áruház (Gertler Viktor, 1952)

állami-aruház.jpg
„Minden művészet közül számunkra legfontosabb a film” - mondta Lenin, megpecsételve számos nemzeti filmgyártás sorsát. Az első szovjet vezető iránymutatását a sztálinista alapokon épülő Rákosi-diktatúra olyannyira komolyan vette, hogy az ötvenes évek első felében az új szocialista embertípus új szocialista filmjei csak és kizárólag a Párt direktívái alapján készülhettek. A marxista ideológia szó szerinti átvétele így nemcsak a gyakorlatban járt katasztrofális következményekkel, de a bizarr zsáner-mutációkkal a mozilátogató közönséget is sújtotta. Kizárólag a korabeli alkotók zsenialitásának köszönhető, hogy a hihetetlenül merev és életidegen alapanyagokból azért született néhány működőképes darab. Az Állami Áruház imádnivaló báját a röhejesen kimódolt figurák, a buta propagandától roskadozó jelenetek, illetve a tökéletes vígjátéki receptúra, a hibátlan közönségfilmes megoldások groteszk kettősségei jellemzik. Gertler Viktor agyafúrt rendezőként meg sem próbálja álcázni a korszak üresen kongó szlogenjeit, sőt, egy picit mintha túl is húzná az előírt motívumokat, melyek végül önmagukat leplezik le. Az eszes, lelkes és jószívű élmunkások sikerrel szállnak szembe a reakciós feketézőkkel, a dolgozók a műszak után az önkéntes kultúrkörben művelődnek, a hétvégéken pedig a vállalati csónakházban labdázva fakadnak dalra. A film megtekintése elsőrangú szórakozás, ám nemcsak a színészek, a történelmi tanulságok és a retró hangulat miatt kötelező. Az Állami Áruház elgondolkodtató aktualitását az adja, hogy a tökéletes munkahely horrorisztikus utópiája a kommunista diktatúrák bukásával sem tűnt el, sőt, az ideológiailag megpuhított, tökéletes fogaskerékként helytálló alkalmazott ideája a kortárs vállalati kultúrákban, a vezetők vágyálmaiban egyértelműen hangsúlyosabb, mint valaha. (HZ)

A munkásosztály a paradicsomba megy (Elio Petri, 1971)

munkászosztály a paradicsomba.jpg

Ahogy a címéből is sejthető, Elio Petri Arany Pálmával díjazott filmje nem kifejezetten szemérmes, már ami a politikai-ideológiai állásfoglalást illeti. A Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében rendezője ugyanakkor mégsem egy szimpla kommunista agit-prop művet készített, noha a történet akár ezt is sugallhatná. A főhős, Massa (Gian Maria Volonté) a gyár igazi sztahanovista élmunkása, a vezetőség az ő teljesítményéhez szabja a normákat, aminek a kollégák a legkevésbé sem örülnek. A férfit a szakszervezetek, és a gyár kapujában tüntető antikapitalisták érvei sem hatják meg, mígnem az egyik gép levágja az ujját. A baleset után Massa fokozatosan átértékeli a munkások és a saját helyzetét és csatlakozik a sztrájkolókhoz. Ha Petri filmje valóban csak ennyiről szólna, joggal érdemelné ki a propaganda címkét, de A munkásosztály…több marxista tanmesénél. Főhőse nem Massa, a Munkás, hanem Massa, az Ember, aki szenved attól, hogy a szalagsor mellett ő is csak egy gépnek számít, de a gyár kapujában hangzatos jelszavakat kiabáló tüntetőkkel nem tud maradéktalanul azonosulni, a hősszerepből pedig nem kér. A rendszer végül persze őt is bedarálja, és oly sok sorstársához hasonlóan (lásd: Brazil, Visioneers) neki is csak az álom marad, mint menedék, amihez Ennio Morricone „gépies” taktusai biztosítják a nyomasztó hangkulisszát. (BS)

Brazil (Terry Gilliam, 1985)

brazil.gif
Az irodai munka már önmagában egy különleges létállapot (mint azt oly remekül megénekelték az Office különféle reinkarnációi), de a szűk értelemben vett hivatalnokoskodás már ehhez képest is valami egészen egyedi, és ennek a témának (pontosabban többek között ennek is) a Brazil az egyik remekműve, mely egyre csak nemesedik az idővel. Terry Gilliam fésületlenségében is zseniális disztópiájának hőse ott minisztériumi alkalmazott, ahol az állam minden területen jelen akar lenni, jelentős eredményekkel. A Jonathan Pryce alakította főszereplő, Sam Lowry azonban nem áll meg az eszképizmusban az ablakon való kibambulásnál (eleve nem lenne könnyű dolga, miután nyílászáró sem jut akárkire az Információs Minisztériumban) vagy a régi tévésorozatok munkaidőben történő meglesésénél, az álmai egyre gyakrabban betörnek a mindennapjaiba, míg lassan össze is keveredik egymással a két világ, ő pedig végül egy kiadós kínzás után dúdolgat magának egy kietlen csarnok egyetlen székébe szíjazva…

Ám előbb még bepillantást nyerhetünk a nem túl bíztató (és nem is túl távoli) jövő mindennapjaiba, kezdve rögtön a sztori kezdőpontjával, amikor is egy alkalmatlankodó bogárka sorsa lesz végzetes hatással egy ártatlan család ünnepére. Az állam bárhol felütheti a fejét, a minisztériumok és hatóságok mindenhol jelen vannak, még a szerelési munkálatokhoz is magasfokú űrlapkitöltési ismeretek szükségek (szolgáltató és fogyasztó oldaláról egyaránt!), cserébe viszont semmi sem működik, vagy legalábbis nem pont úgy, ahogy kéne. Lowry csak egy egyszerű hivatalnok, apró fogaskerék a rosszul működő, ám mindenkit bedaráló gépezetben, küzdelme a boldogságért és a szerelemért mégis heroikus, sőt nemes harc. Viszonya a főnökével és kollégáival (pl. azzal, akivel egyetlen íróasztalon osztozik két koporsó méretű szobában) börleszkbe hajlik ugyan, mégis tipikus, ahogy az is egyértelmű, hogy minden erőfeszítés dacára a hivatalnoki munka csak minimális eredménnyel és kevés köszönettel jár, bármennyire lelkiismeretesen is végzik. A Brazil elejétől végéig a fantázia terméke, de szilárdabban nem is állhatna a valóság talaján. (OD)

Egészséges erotika (Tímár Péter, 1985)

egészségeserotika.jpg
Tímár Péter klasszikusa óta tudjuk: a kefir csak rázva jó. Továbbá: benzinnel nehéz tüzet oltani, az üzletnek viszont kifejezetten jót tesz, ha kamerákat szerelünk fel a női öltözőbe. Az Egészséges erotika műfaja szatíra (a főcím szerint bohózat), bár nem éppen a film jelenidejének (1985) munkaviszonyait, hanem úgy általában az inkompetens és képmutató vezetőséget röhögi ki. Rajhona Ádám üzemigazgatója, Koltai Róbert tűzoltója és Haumann Péter „elnöke” egyaránt zseniális karikatúrák, akik elrajzoltságuk ellenére is hitelesen testesítenek meg egy-egy máig létező embertípust.

Tímár nyelvi és képi leleményei ekkor még (ez az első filmje) valóban üdítően frissek és szellemesek voltak: a hátrafelé mozgó szereplők, a meghökkentő beállítások és a töredezett szocialista új-beszél („kotmányunk ünnepe”) mind azt szolgálta, hogy a néző egy sajátosan groteszk mikrovilággal szembesülhessen a vásznon. Az Egészséges erotikából ugyan nem derül ki, hogy milyen lehetett egy vidéki ládagyárban dolgozni, de hihetően – és kellően szórakoztató módon – illusztrálja, hogy a munka frontján is a szex az egyik legfőbb mozgatórugó. (BS)

Tőzsdecápák (Oliver Stone, 1987)

tőzsdecápák.png
Míg A szakaszbéli 1967-ben Charlie Sheennek (a.k.a. Chris Taylor) egy szadisztikus, illetve egy jóságos katona-apafigura közül kellett választania, addig 1985-ben a törtető Bud Foxnak a saját, kékgalléros papája  (akit történetesen a színész vér szerinti apja, Martin Sheen játszik) vagy a tőzsdepiac korrupt ikonja, a vastag erszényű, de galád Gordon Gekko mellett kell letennie a voksát. Stone olvasatában a munka, mint státusz voltaképpen álca Bud számára: eljátssza, hogy mennyire magabiztos dollárcézár egy karosszékben forogva, sokáig mégis hagyja, hogy Gekko az orránál fogva vezesse, mert szemrebbenés nélkül elhiszi, hogy az útját egyengeti. A Tőzsdecápák fiatal hőse végül képes lesz fellépni a zsarnok értékesítő ellen, és a rendező ezzel rögvest ki is pipálja a család, a morál, egyáltalán a nagy amerikai becsület rubrikáit. (SZÁ)    

Dolgozó lány (Mike Nichols, 1988)

dolgozó lány.jpg
„Adott egy fölényes, kihívó magabiztosságú, arrogáns főnök (Sigourney Weaver), aki túlzott szerénységgel, ámde őszinte jellemmel megáldott titkárnője (Melanie Griffith) ötleteit saját teljesítménye gyanánt prezentálja üzletkötései során. Egy látszólag ártatlan helyzetben kiderül róla, hogy a látványos fellépés és sikerek mögött jóadag hamisság, mesterkéltség rejlik. Hajthatatlan személyisége és a túlzott indulatok szövetségeseiből ellenfélt csinálnak, s hiába a lenyűgöző manőversorozat, a trükkök, – a józan ész, a lényeglátás most nyerőbb a nyílt provokációnál, a ravasz műfogásoknál. A közvetlen, egyenes természet legyőzi a hiút, a kíméletlent.” (Tamás Amaryllis, Filmvilág, 2010/03)
A jó nevű Mike Nichols (Nem félünk a farkastól, Diploma előtt, A 22-es csapdája) rendezése ma már kétségkívül a női (és hollywoodi) karrierfilmek egyik klasszikusának számít, amit a díjak és Oscar-jelölések mellett, a késői epigonok is tanúsíthatnak: az olyan produkciók, mint Az ördög Pradát visel aligha születtek volna meg nélküle.

Shop Stop (Kevin Smith, 1994)

shop stop.jpg
Bevallottan Linklater X-generációs Henyékjét vette alapul a New Jersey-i fenegyerek, amikor belefogott némileg önéletrajzi színezetű elsőfilmjébe-fekete komédiájába. Noha a Shop Stop populárisabb megközelítésű, mint a texasi kolléga „csellengős” slice-of-life-ja, a cselekmény itt is epizodikus, és voltaképpen csak ürügy arra, hogy a két középosztálybeli buddy, Dante és Randal filozofáljon a világról. A Jedi visszatérben felrobbant rohamosztagosok és a tetőfedők hivatásának árnyoldala ugyanolyan remekül megfér egymás mellett, mint a felláció és a munkaköri kötelesség taglalása. Hogy eközben nincs szó hagyományosabb értelemben vett munkavégzésről? Nem számít! Smith ultraalacsony költségvetésű indie trollkodása ugyanis részben éppen a tradícióknak mutat be. Vagyis: ha nem melózol, de helyette jobbnál jobb témákat vetsz fel kiválóbbnál kiválóbb dumákkal, te is legszívesebben a Quick Shopban és az RST-ben „húznád az igát” két folyton perlekedő cimbora mellett. (SZÁ)

A nagy ugrás (Joel Coen, 1994)

nagy ugrás.jpg
Valódi, expresszionista díszlet sugallatú felhőkarcolóról van szó, az újvilági kapitalizmus jelképes tornyáról, a Hudsucker nevű vállalat birodalom beton-üveg-acél palotájáról, ahol a földszint és a negyvennegyedik emelet között az érvényesülés szakadatlanul föl-le járó páternoszterén közlekednek a karrier-szekta megszállottjai. Fölfelé általában lassabb a járat, csak közgazdasági tanulmányait frissen elvégzett, jámbor főhősünk számára kivételesen gyors, aki a kézbesítő rabszolgák nyüzsgő hangyaboly alvilágából a véletlennek köszönhetően egyenesen az elnöki csúcsra repül (tudniillik a külső részvényesek megtévesztésére ismeretlen, idióta vezért keresnek). Lefelé, az elnöki tanácsterem üvegablakát öngyilkos rohammal áttörve, mindenképpen sebesebb az út az aszfaltra. Hudsuckeréknél potyognak az elnökök.
Hogyan legyünk senkikből valakik, az amerikai társadalom ideológiai működésének ezen alapmotivációja gátlástalan humorral modellezve bemutattatik, kifiguráztatik. (Lásd Molnár Ferenc: Egy, kettő, három.) A gondolati konstrukció akár a régi szocreál üzemcsarnokok egyikében is készülhetett volna, a végtermék azonban a vizuális jómód, a nagyvonalú, tehetős kidolgozás téveszthetetlen jegyeit viseli magán. A felhőkarcolót ékesítő gigantikus óra, amely fölött hatalmas betűkkel hipnotizál a felirat: The future is now. A jövő most van – mintha késne egy kissé. A történet kerete 1958 szilveszterén játszódik, de a film a 30-as, 40-es évek naivan romantikus elképzeléseit visszhangozza. Az ide-oda felelgetős idézet-párbaj Capra Az élet csodaszép című filmjével, a Coen-fivéreknél túlspilázott komédiai helyzetektől sziporkázó hűvös spekuláció. (Asbóth Emil, Filmvilág, 1995/03)

Hivatali patkányok (Mike Judge, 1999)

hivatali patkányok.jpg

Mike Judge 1999-ben készült kultikus szatírájában az irodai lét konstans stresszhelyzetei, a lelkeket purgáló penzumhegyek monotóniája emészti fel az átlagos rabszolgák életét. A film Judge egy korai animációs szkeccséből merít ihletet, melynek címe egyben a Hivatali patkányok legemlékezetesebb mellékszereplőjének neve is: Milton. Ez a munkaadói által kíméletlenül lealacsonyított, motyogó szerencsétlenség (a zseniális Stephen Root) a lehető legszörnyűbb jövőkép a robot alatt megtörni készülő Peter (Ron Livingstone) számára. Milton minden szögből bemutatott párnégyzetméternyi munkadobozának ugyanis soha nem látni a bejáratát, a cég végérvényesen magába olvasztotta. Peter azonban egy tragikomikus stresszoldó hipnózist követően – a páciens megvilágosodik, de a terapeuta a folyamat során elhalálozik – a hirtelen jött nyugalom állapotában új értelmet lel életének, a higgadt bosszút. Judge csak finoman kiemeli – a Ricky Gervais és Stephen Merchant Hivatalát is meghatározó – irodai agyrémeket, melyek feltorlódása mélységesen abszurd, mégis hihető szituációkat szül. Peter és társai az évek során felgyülemlett nyomorukat – melynek következetes ellenpontja a dühös hip-hop zene – csak lassan és sután csorgatják a felszínre. Bosszújuk nem is a Superman III által ihletett centenkénti lopásban csúcsosodik ki, hanem a sátáni faxgép felemelő kivégzésében. Az irodai tompa őrület – melynek csodálatos közvetítője a Gary Cole által maradandóvá tett Lumbergh – azonban nem szorítkozik a cég falain belülre. A film allegorikus nyitójelentében (a forgalmi dugóban csak az a sor halad, amiben Peter épp nincs) és Peter barátnőjének (Jennifer Aniston) munkahelyén, az idióta egyenruha-szabályzatában válik általánossá az a bizonyos emberi sötétség, mely a hivatali létforma sejtszintűségéért is felel. (PD)

A híres Ron Burgundy legendája (Adam McKay, 2004)

ron burgundy.jpg

A híres Ron Burgundy legendája – távolról, hunyorítva – nem feltétlenül tűnik a munkahelyek rejtelmeit boncolgató alkotásnak. Éppen ellenkezőleg, inkább az Apatow/McKay-istálló filmjeire oly jellemző bromance-érzéssel átitatott szerelmi komédiának látszik, mely a debilizált macho sovinizmus fergeteges paródiájának perspektívájából tekint az első női hírolvasó – milyen remek téma a témában! – beilleszkedésének viszontagságaira. A szerelem és a barátság egymást építő-romboló viszonyrendszerének tömény hülyeségétől szinte alig látni a munka-, és a munkahely jelentőségét. Ugyanakkor az Adam McKay és Will Ferrell által megálmodott – a tengerentúlon rendkívül gyorsan kultfilmmé fejlődő – A híres Ron Burgundy legendájának minden egyes jelenetét átjárja a ’70-es években éppen csak napvilágot látott „action news” híradózási formátum feltörésének motívuma. A munkahely – San Diego (német, jelentése: a bálna vaginája) első számú hírstúdiója – jelen esetben nem nyomorúságos közeg, hanem a legmenőbb kulissza széles e világon. Ron Burgundy (Ferrell) a hírolvasók ideáltípusa, tökéletes frizurával és „olyan hanggal, amitől egy rozsomák is dorombolni kezd”. Kálváriája pedig – melyhez a stúdió szolgáltatja a fő helyszínt – a semmiből betévedő szerelemmel (Christina Applegate) veszi kezdetét. A soha nem tapasztalt érzés és az azzal párhuzamosan – a legjobb hírolvasó címért – kialakult férfi-nő verseny hihetetlenül vicces monstruma egyaránt kezdi ki amúgy is kétes profizmusát, rombolja le renoméját, s taszítja ki ebből a számára a mindenséget megtestesítő közegből. Foglalkozásának főistenségéből hirtelen szárnyaitól megfosztott, elkeseredett, önpusztító senkivé válik, aki az első adandó alkalommal nem csak szerelmét, barátait, s önbecsülését kívánja visszaszerezni, hanem a mindezeket négy fal közé szorító állását is. A híres Ron Burgundy legendájában tehát a főszereplő létbiztonságának minden egyes aspektusa elválaszthatatlan a munkahelyi közegtől. A munka így tehát nem csak nemesít, hanem egyenesen a felelősségteljes és kiegyensúlyozott élet kulcsa. Persze mindez csak akkor igaz, ha kissé túl kívánjuk dimenzionálni ezt a remekül – de nem tökéletesen – megírt, őszinte és stílus-érzékeny, zabolázatlanságában bájos baromságot. (PD)

A módszer (Marcelo Piñeyro, 2005)

módszer.jpg
Ha objektíven nézzük, az állásinterjúk rendkívül abszurd és paradox szituációk, ahol az eljátszandó szerepeket mindig a másik fél vélt elvárásaihoz kell igazítani, miközben a résztvevőknek azt is ki kell találniuk, mi rejtőzhet a gondosan megválasztott álarcok mögött. A látszatok és láttatások e szürreális sakkjátszmája könnyed csevegésnek tűnhet a csoportos kiválasztás perverz szeánszaihoz képest. A manapság oly divatos HR-kínzás a potenciális vetélytársak beemelésével a kétszereplős pszichodrámát hatványozza, a vágyott pozíció elnyerése érdekében ugyanis a jelentkezőknek jószívű csapatjátékosként és céltudatos, motivált harcosként is el kell nyerniük a gyakran láthatatlan megfigyelők szimpátiáját. A spanyol Marcelo Piñeyro kiváló érzékkel aknázza ki a feszült alaphelyzet filmes lehetőségeit, sőt, egy bölcs antikapitalista csavarral képes új megvilágításba helyezni a domestic thriller zárt helyszínes dramaturgiáját is. A forgatókönyv a vonzó állásra pályázók közé egy belső téglát dob, majd olyan versenyhelyzetbe kényszeríti a résztvevőket, hogy a figurák előbb-utóbb kénytelenek levetkőzni az udvariasság és a civilizált viselkedés hamis jelmezeit. Az így létrejövő csoportdinamika precíz és megvilágító erejű, a feszültség percről-percre nő: a Kísérlet kérlelhetetlensége a klasszikus whodunit-krimi motívumaival keveredik, a mű végkicsengése azonban felkavaróbb, mint egy péntek esti Poirot-epizódé. (HZ)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr635259368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Namely 2013.05.02. 11:18:27

Tőzsdecápák a legjobb film a világon!
Kötelező darab!
Gordon Gekko minden szava aranyat ér!