Gervais & Merchant: Futottak még…

2013. április 22. 12:19 - Pernecker Dávid

Háttérművészek

Az Extras (Futottak még…) Ricky Gervais és Stephen Merchant második sorozata, melyet – annak ellenére, hogy kezdeti fogadtatása pontosan olyan elutasító volt, mint a brit-com mérföldkövének számító hivatali mesterműé – mára már a The Office méltó utódjaként tart számon mind a kritika, mind pedig a hozzáértő nagyérdemű. Az Extras történeti íve két olyan nagy reményeket dédelgető statiszta sodródását mutatja be, akiket a sikeresség, s a létbiztonság megkaparintása mozgat. A Gervais által megformált Andy Millman minden vágya, hogy legalább egy mondatot elmondhasson a vásznon – valamint szeretné elérni, hogy sitcom-terve megvalósuljon. Az Ashley Jensen alakította Maggie Jacobs pedig leginkább élete párját keresi a kulisszák mögött.

extras.jpg

A két kitűnő évadot megélt Extras első pár epizódjában Gervais és Merchant ügyesen rejtik el a sorozatot később meghatározó finom karaktermodulációkat, s az így kialakított üresnek tűnő narratívából kifolyólag a korabeli kritika nem látott benne mást, mint a mockumentary stílust egy tradicionálisabb egykamerás sitcom formára cserélő The Office utánjátszást. Annak ellenére, hogy az Extras felütése valóban lassúnak és minden narratív előremozdító elemet nélkülöző komédiának tűnhet, a valóságban egy nagyon precízen felépített struktúrát használó mű képét nyújtja.

Az első pár epizód során ugyanis Gervais és Merchant már megkezdi fő karaktereinek megkedveltetését. Ez a folyamat nem instant megy végbe, hisz a szerzőpáros nem adja könnyen sem Andy, sem Maggie karakterét. Alapvetően mindketten olyan felszínes, szociálisan életképtelen, eget rengető kommunikációs csődök, akiket minden civilizált létforma kivetne magából. Andy azonban nem tisztán David Brent megismétlése. Attól eltekintve, hogy a Gervais-Merchant páros védjegyének is betudható, rendkívül kényelmetlen és kínos csendeket szülő, rendre politikailag inkorrekté – és nagyon viccessé – váló helyzetek rokonítják minden idők leggyökerebb irodavezetőjével, Andy nem egy érzéketlen szörnyeteg, és nem (annyira) elidegenítően ostoba. Ugyan szintén képtelen felismerni azokat a szituációkat, amikor be kéne fognia, mégis van a Brenthez hasonló siker- és elismerés-keresésében valami sokkal valósabb, hihetőbb réteg, amitől szimpatikusabbá tud válni. Andy ugyanis jól fizető banki állását adja fel a számára láthatatlan előadóművészi sikerért, s ez az elhivatottság – még ha néha könnyfakasztóan szánalmas is – valamilyen szinten becsülendő. Maggie pedig tökéletes párja. A szerelmet keservesen kereső, egészen üres tekintetű és szívbemarkolóan együgyű nő sorstalansága talán még sötétebb tónusokat és olyan önmagukat spirálisan leromboló szituációkat eredményez, melyeken szinte bűn nevetni. Az Extras igazi erejét elsősorban kettejük barátságának visszafogott ábrázolása jelenti. Félreértés ne essék, e két karakter általában kisebb identitásbeli kataklizmákat hagy maga után. A legnagyszerűbb bennük pont az, hogy ennek ellenére érződik az egymás iránti odaadásuk és eltökéltségük csírája. Az epizód pedig, melynek zárlata barátságuk felbomlását pedzegeti, pontosan a karaktereik aprólékos felépítéséből eredően olyan szívbemarkoló.

Az Extras másik kiemelkedő teljesítménye média- és show business kritikájában rejlik. Az első évadban Gervais és Merchant bemutatja, hogy milyen lehet névtelen senkiként küzdeni egy csepp hírnévért. Andy bármit megtenne, hogy befusson. Hazudik, csal, mindenkiben ellenséget lát, tolakodóvá válik. Ennek csúcsa talán az a jelenet, melyben ajándékutalványokkal próbálja meg lefizetni Ben Stillert. Ez a konstans sikertelenség pedig már-már bedarálja (ennek remek indikátora pedig az ősellenségeként fel-felbukkanó sikeres statisztakarakter). Ugyanakkor az első évad sztárszereplőinek megírásában is jelen van e motívum. Kiderül, hogy a már befutott világsztárok sem tudtak felhagyni a siker és az elismertség üldözésével, náluk ez csupán a folyamatos önigazolásban válik jelenvalóvá. Végtelen taplóságukban és paranoid egomániájukban ott lapul a félelem attól, hogy egyszer elfeledetté válnak. Ez a szatirikus hangulati egész pedig végig következetesen kegyetlen, és fergetegesen vicces szituációk kitűnő prezentálásával válik kifejezetten egyedivé.

A második évad minőségi váltását Andy hirtelen befutása, sorozat-tervének megvalósulása adja. A második szezon így e sorozatba illesztett sorozat köré szerveződik, s Andy már nem statisztaként, hanem mint író-színész jelenik meg. Ahogy a sztár-életmód kifog rajta, ahogy képtelen beilleszkedni új közegébe, az adja a második évad gerincét. Az érdekes éppen az, hogy Andy helyzete nem változik meg. A producerek szemében – s így a néző szemében is – Andy egy báb, akit csak irányítani, és kinevetni lehet. Ennek egyértelmű jele pedig sorozatának kényszerített deformációja. Ugyanis a „When the Whistle Blows” Andy ötlete alapján – az Extrasban finoman megbúvó önreflexióként – a The Office konkrét mása lett volna. Andy tehát olyan színtiszta auteur szeretett volna lenni, mint az őt megformáló Gervais. A producerek pedig kimiskárolták az ötletét, s egy mezei sitcomot gyúrtak belőle, alákevert nevetéssel, rajzfilmszerű karakterekkel. A „When the Whistle Blows” minden, amit Andy elutasított, és minden, ami ellen Gervais a The Office óta küzd. A második évad gyászosabb és maróbb kritikai hangvételéhez nagyban hozzájárul az, hogy Andy sorozata siker lesz. Persze nem kritikai, hanem közönségsiker. Andy pedig olyan celebritássá válik, akiket az első évadban folyamatosan megkörnyékezett. A siker és a népszerűség azonban nem változtat meg semmit. Andy pontosan olyan félnótás és életképtelen marad, amilyennek megismertük, csak éppen csalódottabb. Gervais és Merchant pedig a végletekig kihasználják a sorra felbukkanó gyötrelmes élethelyzeteket, hogy bebizonyítsák a The Office során kialakított sajátos humoruk létjogosultságát.

Az Extrasban látott kimunkált karakterfejlődés, a szerzők ön- és műfaj-reflexív fogásai, valamint a finomra csiszolt média-szatíra háttérben tartása miatt Gervais és Merchant második dobását feltehetően a show business kétes mivoltát boncolgató komédiasorozatok egyik legműködőképesebb példájaként tarthatjuk számon. Az Extras mára nemcsak a brit-com klasszikusa, hanem általános hivatkozási alap lett, olyan hasonló témákat és karaktereket használó sorozatok mellett, mint a Curb Your Enthusiasm (Félig üres), vagy a Seinfeld.

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr645238902

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.04.22. 15:13:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nagylaszlo971 2013.04.22. 14:51:15

azért ez az "egyik legjobb jelenetében" még csak egy picikét sem próbált semmit sem csinálni a szájam szélével. hosszú, lapos, unalmas, kiszámítható, üres.

Pernecker Dávid · http://abeewithherpes.tumblr.com/ 2013.04.22. 17:01:51

Érdemes angolul nekiesni, így magyarul valóban elég felemás a dolog (a videókat nem én intéztem). Nekem Merchant karaktere a kedvencem, itt egy best of, hátha jobban betalál: www.youtube.com/watch?v=CmDhqDGk0K4

ske 2013.04.23. 01:37:47

Imo az összes RJ, SM sitcomot eredetiben érdemes, a magyar szinkron a kulturális különbözőség miatt sem képes adni azt az élményt, amit az eredeti nyújt. A karaktereket játszó színészek nagyon sokat adnak egy-egy jelenet poénjához, amit a magyar szinkron, jócskán agyoncsap. Talán egy angol stand-up comedy magyar szinkronjának értelmetlenségével lehet párhuzamba állítani.

Sancho Panda 2013.05.03. 21:33:14

Ha egy kicsit kukacoskodhatok: az első részben Ricky Gervais karaktere nem Ben Stillert próbálja lefizetni ajándékutalvánnyal, hanem a délszláv fickót, akinek az élményei alapján forgatják a filmet.
Ettől eltekintve hibátlan elemzés egy hibátlan sorozatról.