20. Titanic: A rakomány legjava

2013. április 11. 10:40 - filmvilág

Ajánló

A jubileumi 20. Titanic Filmfesztivál még három napon át látogatható. Az alábbi rövid ajánlóval azok számára szeretnénk megkönnyíteni a választást, akik még nem döntötték el, mit szeretnének megnézni. Hat film villámkritikája következik, közte brit gettómozival, amerikai mumblecore-ral, belga tragikomédiával és dán dokumentumfilmmel.

iLL Manors – Rázós környék (Ben Drew, 2012)
Vetítik: Toldi, április 12. – 21:00

Ritka, hogy valaki zéró filmes háttérrel, a zene területéről átrándulva, azonnal egy érett és kifinomult nagyjátékfilmmel debütáljon. Ben Drew-val, vagyis a Plan B művésznéven futó rapper / soul énekessel pontosan ez történt. Rövid időszak (itt: egy hét) alatt játszódó, több sorsot egybefonó mozaikfilmet már láttunk jó párat a Ponyvaregénytől a Magnólián át a Bábelig, de olyat, ahol maga az író-rendező narrálja az eseményeket rappelve, még aligha. A kísérlet kínos kudarc is lehetett volna, de távolról sem az. A dealereket, drogfüggő kurvákat és kallódó tinédzsereket felvonultató film végig tökéletesen egyensúlyoz a morális tanmese és a kőkemény dráma közt. (Bónusz: a film címét viselő klip magyar feliratos verziója itt megtekinthető.) (BS)


Csendesek (Ricky Rijneke, 2013)

Ricky Rijneke egyszerre mentális és fizikai utazás drámája egész ügyesen mixeli össze a természetben játszódó rurális (szántóföld, fák stb.) szabadság-víziókat és a szorongást jelképező rozsdás, már-már fülsüketítő zajok dominálta „indusztriális/ teherhajóbelsős” lelkivilágot. Vitathatatlan, hogy az induló rendezőlány (aki eddig csak egy rövidfilmet tudhatott maga mögött) érzi a vizuális és akusztikai szőnyegbombázás csínját-bínját, ám a karakterológiával, hovatovább az érzelmek kifejezésével már akadhatnak gondok. Noha a Tóth Orsi által életre keltett, kisöccsét vesztő fiatal nő élettelen belső monológjai végeredményben kifejtik hatásukat, a színésznő „zombihangja” több nézőben is visszatetszést kelthet, hiába lehetett ez tudatos alkotói koncepció az úttalanság kifejezésére. Egyetlen számottevő hibáját azonban feledteti a rendkívül expresszív atmoszférateremtés. (SZÁ)

Hogyan kövessünk vadidegeneket? (Chioke Nassor, 2012)
Vetítik: Örökmozgó, április 12. – 18:30

A Titanciot nem csak azért érdemes látogatni, hogy a máshol (mondjuk a Sundance Fesztiválon) már feltűnést keltett filmekkel találkozzunk, hanem a felfedezés öröméért is. A New York-i Chioke Nassor elsőfilmjét bizonyosan nem előzte meg a híre, ugyanis itt lesz a világpremierje. A rendező debütáló munkáját – korábban csak egy 20 perces dokumentumfilmet készített a TV On the Radio zenekarról, amely szintén látható a Titanicon – saját maga sorolta be a sajtóvetítést követő beszélgetésen a mumblecore műfajába, ami a párkapcsolati kérdésekkel, és a mindennapi élet banalitásaival foglalkozó függetlenfilmeket takarja. A Hogyan kövessünk vadidegeneket? megfelel a definíciónak, hiszen nem történnek benne katartikus, nagy események: egy huszonéves lány munkába menet megpillant egy hasonló korú (és külsejű) srácot, akivel a következő napokban, hetekben újra és újra egymásba botlanak. A fiú végül eltűnik, a lány pedig megpróbálja kideríteni, hogy mi történhetett vele. Krimibe illő rejtélyekre azonban ne számítson senki, Nassor filmjének fő attrakcióját a frappáns dialógusok jelentik, amelyek egészen a fináléig azt is ügyesen leplezik, hogy tulajdonképpen egy hagyományos romkom függetlenfilmes verzióját látjuk. (BS)

Punk’s NOT Dead (Benoit Delepine, Gustave de Kervern, 2012)
Vetítik: Toldi, április 13. – 19:00

A belga rendezőpáros egy elbűvölően bizarr fekete komédiájával tette le pár éve a névjegyét: aki látta az Aaltrát, aligha felejtette el. Új filmjük nincs ugyan tele hasfalrengető poénokkal, de nem kevésbé szellemes. Főhősei két, valahol negyven fölött járó testvérpár, akik más-más módon, de egyaránt csalódást okoztak szüleiknek. Egyikük büszke punkként tengeti életét a helyszínül szolgáló kispolgári kisváros utcáin, másikuk matracügynökként próbál boldogulni, de kirúgják az állásából. Testvére ennek örömére úgy dönt, punkot farag belőle, megtanítja, hogyan kell hatékonyan lejmolni, szökőkútban fürdeni, és egyáltalán: mi a punk életérzés lényege. A Punk’s NOT Dead minden komolytalansága ellenére nem csak a főhősökön élcelődik, de némi társadalomkritikával is él – és jól teszi. (BS)

Feltörő színek (Shane Carruth, 2012)
Vetítik: Toldi, április 13. – 21:00

Szereted vagy gyűlölöd, középút nincs. Lehetne sorolni az ihletforrásokat a Radírfej szürreál-bizarrságától kezdve Az élet fája spirituális gyönyöréig, sőt, még mintha a Mátrix cselekménye is integetne nekünk. A szoftvermérnök-matematikus Shane Carruth második nagyjátékfilmje olyannyira nem hódol be a konvencionális sémáknak, hogy legjobb most leszögezni: ne úgy üljön be rá senki, hogy válaszokat kapjon, a Feltörő színek nem azért készült (Ez a rendező debütjére, a Találmányra is jellemző). Avantgárd vizuális, intellektuális, emocionális zuhatag, letisztult, rigid képek és egy lebilincselő románc ábrázolása, állat-hústest találkozása az ember-hústesttel, valamint az ipari kulisszákkal, biológiai CGI-effektek és agrárszimbolika héjanásza. Mégis, elképesztően szívet melengető, és ha elvonatkoztatunk a látszólagos katyvasztól, találni benne rendszert. De ehhez a mindfuckhoz a legnagyobb fokú nyitottság szükségeltetik. (SZÁ


Az ölés aktusa (Joshua Oppenheimer, 2012)
Vetítik: Puskin, április 13. – 21:00

Képzeljük el, hogy egy valaha az Andrássy út 60.-ban ténykedő kommunista / nyilas, kamerák jelenlétében, rémtettei helyszínén, mosolyogva és anekdotázva elmeséli és újrajátssza, hogyan kínozott és ölt annak idején. Indonéziában mindez nem lehetetlen: a hatvanas években hatalomra jutott és egymillió állítólagos kommunistát kivégeztető rezsim máig uralja az országot, így az egykori – többnyire gengszterekből verbuvált – mészárosok, ahelyett, hogy börtönben ülnének, a társadalom megbecsült tagjainak számítanak és nyugodtan elmesélhetik, milyen módszerekkel végezték ki a „kommunistákat”.
Joshua Oppenheimer dokumentumfilmjéről nehéz elhinni, hogy nem fikció. Nehéz elhinni, hogy létezik olyan ország, ahol gengszterek egy délutáni beszélgetős tv-showban tapsvihar közepette büszkélkednek a gyilkosságaikkal, és nehéz elhinni, hogy a film főszereplői 40 év után először, a kamerák előtt szembesülnek azzal, hogy mit is tettek annak idején. Az ölés aktusának minden egyes jelenete döbbenetes, vérlázító, abszurd és szürreális egyszerre. Ilyen emberek, ilyen ország és ilyen film egyszerűen nincs, és mégis van. (BS)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr285216458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.