Filmvilág blog

Ez nem bűzlik!

Jean & Reiss: A kritikus

2013. április 10. - Pernecker Dávid

Roger Ebert emlékének

Jay Sherman, a világ legkevésbé ismert, mégis talán a legszerethetőbb filmkritikusa volt. A Simpson családot producerként és íróként is jó pár évig istápoló Al Jean és Mike Reiss álmodta a képernyőkre, s nem egészen egy évig élt 1994 és 1995 között. Abba, hogy mi lehetett az oka e tragikusan gyors elmúlásnak, nem érdemes belemenni. A lényeg az, hogy a sorozat-történelem máig ismétlődően cirkuláló család-tematikája által kialakított karakter-sémák sodrában Jay Sherman egyedülálló gyöngyszem volt, s munkássága közel húsz év távlatából nézve is példátlan. A kritikus (The Critic) róla szól.

thecritic.jpgJay egy köpcös, kopaszodó, alacsony, szinte elérhetetlen magasságokba helyezett ideákkal és vágyakkal, valamint önértékelési problémákkal megvert és megáldott filmkritikus. Míg az általa megvetett hollywoodi sikerfilmeket kíméletlen cinizmussal és iróniával, valamint lenyűgözően frappáns kommentárokkal taszítja a mélybe, addig magánéletében ezek az eszközök láthatóan nem működnek. Abból kifolyólag, hogy Jay munkája során saját akarata és bájos sznobériája ellen cselekszik – hisz inkább beszélne Bergmanról – sokszor kerül olyan morális satu-helyzetekbe, melyekből csak úgy képes magát kiverekedni, ha egy sor tökéletesre csiszolt humoros buktató során eladja a lelkét (vagy épp forgatókönyvét) Hollywood ördögének. Jay pedig – ha épp nem dolgozik – akkor magányos. Egyedülléte ugyanakkor kifejezetten legitimált, hisz Jay nem egy egyszerű eset. Alapvetően egy tudálékos, képmutató, a humort sokszor fegyverként használó szerencsétlen, aki saját bizonytalanságának tudatától bukdácsolva idegeníti el maga mellől az embereket. Jean és Reiss pedig a karakterben rejlő jelentős tragédia ellenére képes Jayből egy ölelnivaló és szeretetreméltó figurát gyúrni. Ahogy a Simpson család esetében, úgy Jay megformálásában is arra törekedtek, hogy a karakter minden – könnyfakasztóan humoros – taszító személyiségjegye ellenére is rendelkezzen valamiféle látens melegszívűséggel, s némi fel-feltörő suta bátorsággal vegyes önzetlenséggel – melyet a második évadban beemelt szerelmi szállal sikeresen árnyalnak.

A Jay hangját szolgáltató Jon Lovitz pedig feltehetően élete legnagyobb alakítását nyújtja ebben a szerepben. Lovitz olyan érzelmi többletet – és olykor ízes öniróniát – képes adni Jay figurájához, mely szinte megérinthető, élő és lélegző karakterré teszi őt a néző számára. Ez az érezhető elhivatottság és profizmus a mellékszereplők esetében sincs másként. Charles Napier remekel Jay agresszív és tahó főnökének szerepében, önző és sikerorientált karaktere tökéletes paródiájává válik az olyan producereknek, akik miatt erről a sorozatról ma már csak múlt időben lehet beszélni. Érdemes még megemlíteni Jay nem evilági apját, aki olykor alsógatyával a fején, banánnal a fülében jelenik meg – s ember legyen a talpán, aki Gerrit Graham alakításán nem ámul el. Mégis, talán Jay kisfia – akit csak hétvégenként lát – és a hozzá fűződő viszonya az, ami karakterét igazán emberivé teszi. A Christine Cavanaugh és Lovitz közti összhang a King of the Hillben látott apa-fiú viszony olykor kényelmetlen és kínos, azonban visszafogottságából és apró modulációiból eredően mégis meghatóvá és színigazzá tett kapcsolatának tökéletes párja.   

Jay döcögős életének minden pátoszt, moralizálást, és vaskos létkérdéseket mellőző komikus viszontagságai mellett A kritikus másik, talán még eredetibb – és kimeríthetetlennek tűnő – humorforrása a filmes utalások és paródiák felsorakoztatásából ered. A Jay által vezetett műsorban („Coming Attractions”) ugyanis rendre olyan – sokszor az adott epizóddal egy időben debütáló – filmek karikatúrái láthatóak, melyeket feltehetően mindenki ismer, és senki sem. Ilyen például a lélegzetelállító „Rabbi P. I.” melyben Arnold Schwarzenegger beépül egy haszid zsidó közösségbe, és megakadályoz egy-két illegális körülmetélést. Továbbá érdemes kiemelni a „The Cockroach King” Oroszlánkirály paródiáját, melyben Howard Stern alakítja a csótányok birodalmának új örökösét. A kritikus kiemelkedő újítása azonban abban rejlik, ahogy a filmparódiák beszövik az egyes epizódok cselekményvilágát. Ahogy Jay műsorának kamu-filmjei átkerülnek Jay hétköznapi életébe, úgy válik A kritikus legerősebb humorforrása az egész sorozat atmoszférájának megteremtőjévé. Jay saját életének egyes momentumait is úgy észleli, mintha azok a műsorában látható parodisztikus filmek részleteiből épülnének fel. Ahogy az első epizódban táncra perdül egy színésznővel, úgy alakul át a háttér rajzstílusa Disney-szerűvé, s Jay máris a Szépség és a Szörnyeteg báljelentébe csöppen, csak épp itt a kézi-porszívó és a vécécsésze fakad dalra. Hasonló szisztémára épülnek azok az epizódok is, melyek egy egész részen át kitartott paródiaként szövik be Jay adott kalandját. A legemlékezetesebb talán a Tortúrára történő zseniális rájátszás, mely Jay kínkeserves szerelmi próbatételeinek allegóriájaként is ugyanúgy megállja a helyét, mint a Rob Reiner klasszikusa előtti főhajtásként. A kritikus esetében nem öncélú és levegőben lógó villám-paródiákkal szembesül a néző, hisz Jean és Reiss nem a cselekményből térben- és időben kiugró jelenetek gyorsmontázsával fáraszt vagy sokkol, mint az otromba Family Guy, vagy a filmparódiákat adekvát – de sokkal kevésbé reflexív – módon működtető Simpson család epizódok. A feszes és tökéletesre csiszolt paródiák, szatirikus átgondolások, és összemosások végtelennek tűnő – a sorozat kontextusát uraló – sora teszi A kritikus epizódjait a mozgóképes utalásokkal élő animációs sorozatok legszebb példájává.

A kritikus érdekes visszatérő motívuma emellett a kortárs filmkritikára történő reflexió. Jay a két évad során többször említi Gene Siskel és Roger Ebert kritikus duóját, ugyanakkor mindig valami savanyú sóvárgással vegyes gúnnyal citálja munkásságukat. Jay – mint egy ócska csatorna nézetlen műsorának vezetője – egyértelműen irigyli Ebert és Siskel sikerét, s ez olykor az idegeire is ráhúzódik. Ennek a viszonynak a csúcsa azon epizód, melyben Siskel és Ebert is vendégszerepelnek. Az önmagukat felhőtlen öniróniával alakító kritikusok összevesznek, összeverik egymást, külön utakra tévednek, s új társat keresnek maguknak. Ebert és Siskel akkoriban elválaszthatatlan páros volt, épp ezért megpróbálják a mindkettejük által a másik pótlékának kipécézett Jay-t saját igényük szerint átalakítani, ami fergeteges eredményekhez vezet. A jelenetben, melyben Siskel megpróbálja Ebertnek maszkírozni, szembetűnik, hogy Jay karakterének fizikuma olyan, mintha Jon Lovitz sziluettjébe belemosták volna Siskel és Ebert jellemzőbb vonásait. Azonban nem csupán fizikumbeli hasonlóság létezik e három kritikus között. Míg Siskel és Ebert ominózus hüvelykujjukkal minősítették a filmeket, addig Jay az „Ez bűzlik!” [„It stinks!”] szlogent – és annak permutációit – használja rendszeresen. Emellett érdekes, hogy Jay annak ellenére, hogy mennyire vágyakozik a kritikuspáros tehetsége és ismertsége iránt, saját műsorában mégis a rájuk jellemző csípős és cinikus humorral szedi szét a filmeket – s Jay így inkább Ebert és Siskel feltörekvő klónjának tűnik. A már említett Csótánykirály című filmben például Jay nem talál semmi élvezhetőt a promóciós célt szolgáló csoki-csótányokon kívül – tehát jóízűen megeszik egyet, a többi pedig leszalad a tányérról. A kritikus így tehát nagyban épít az Ebert-Siskel páros által meghatározott filmkritikára, s mivel hatásuk Jay karakterében rögzül a leginkább, ezért A kritikus egésze profitál munkásságukból. A sorozat minden cselekményszintjét átjárja a filmművészet iránti szeretetük. Azáltal pedig, hogy Jean és Reiss egy, a legnevesebb amerikai filmkritikusok nyomában lépkedő kis senkit helyeztek a főszerepbe, nagyszerűen képesek rámutatni arra, amire hasonló animációs sorozatok máig nem voltak képesek – hogy az ártalmatlan, jámbor filmbuzik miként láthatják a világot.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr645215033

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2013.04.10. 16:35:28

Nájsz!
(A Family Guy valóban otromba, de legalább egy filmkritikus szerint "Thumbs Up!". :) )

Baski Sándor · http://filmvilag.blog.hu 2013.04.10. 17:25:22

A Family Guy említése jogos, MacFarlane szerintem több, mint valószínű, hogy innen kölcsönözte a sorozataira jellemző cutaway gag-eket. Plusz érdekesség: Apatow is írt 2 részt.
süti beállítások módosítása