Kalandozás szürreáliában

2013. március 16. 12:32 - filmvilág

Piszkos12

A héten nálunk is bemutatták 2012 egyik legkülönösebb filmjét, a mintegy 42 díjjal illetve jelöléssel kitüntetett Holy Motors-t. Leos Carax, aki 13 évnyi kihagyás után ült le ismét a rendezői székbe, egy rejtélyes férfi egyetlen napját követi: a Denis Lavant által alakított színész (?) egy fehér limuzinban járja a várost, miközben hol öregasszonynak, hol bérgyilkosnak, hol groteszk törpének öltözve különféle „találkozókon” vesz részt. Piszkos12 rovatunkban ennek a filmnek az apropóján gyűjtöttünk össze 12 olyan alkotást, amelyben a (többnyire magányos) főszereplőknek hasonlóan abszurd és szürreális élményekben van részük – a néző pedig közben találgathat: mit jelenthetnek a szimbólumok és mi is az utazás pontos célja. A válogatás legalább annyira kaotikusra sikeredett, mint amilyen a Holy Motors „története”, de talán épp ettől érdekes. A kimaradt címeket, mint mindig, ezúttal is a kommenteknél lehet jelezni.   

A játéknak vége (John Boorman,1967)

point blank.jpg

Minden idők legkultikusabb neo-noirját Tarantino kapcsán épp a napokban emlegettük, A játéknak vége azonban nemcsak posztmodern krimiként, de markáns alkotói látomásként, sajátos mozgóképes utazásként is megkerülhetetlen szereplője ennek a listának. John Boorman brit rendező az európai modernizmus eredményeit egy klasszikus hollywoodi zsáner, a „kemény krimi” szabályrendszerével háziasítja, szürreális bolyongássá, a meg nem alkuvás színes allegóriájává változtatva a lineáris alaptörténetet. A töredezett és elliptikus narráció, a hagyományos ok-okozati lánc, az összefüggő idő- és térábrázolás következetes felbontása már az első percben szimbolikussá emeli a magányos gengszter bosszúját. A vágyálomként, elmékfolyamként és lázas vízióként is felfogható mű az örök kívülállásról mesél: a titkozatos szervezettel szembeszálló Lee Marvin így legalább annyira hatott Scorsese és Tarantino, mint Jim Jarmusch munkásságára. Sőt, az amerikai rendező kései bűnfilmjei (Szellemkutya, Az irányítás határai) már egyértelműen A játéknak vége sodródó főhőséből indulnak ki. (HZ)

A vakond (Alejandro Jodorowsky, 1970)

el topo.jpeg
Ha a szürrealitás a kulcsszó, akkor Jodorowsky-t semmiképp sem lehet kihagyni a felsorolásból. A chilei születésű rendező második filmje vallásos és misztikus szimbólumokkal telezsúfolt okkult western, amelyben a sivatagban vándorló címbéli Vakond (maga Jodorowsky alakítja) küldetést teljesítve felkutatja a négy Mestert, hogy ellopja a tudásukat és megölje őket. A film 20 évvel később játszódó második felében Vakond egy torzszülöttek által benépesített földalatti barlangban él, ahonnan messiásként vezeti ki a népét. Jodorowsky műve, Géczi Zoltán szavaival élve, „nem konvencionális film, hanem szabad asszociációs folyamat, melynek lényege a tapasztalás aktusa. Ennek megfelelően (…) csakis befogadói attitűd kérdése, miként éli meg a néző: megelevenedett horror avagy megtisztító élmény lesz része; zavarba ejtő rémlátomást vagy feledhetetlen spirituális kalandot lát a vásznon.” (BS)

Videodrome (David Cronenberg, 1983)

videodrome.jpg
David Cronenberg számos remekművel gazdagította a filmtörténetet, de magnum opusza napjainkba is átgyűrűző aktualitása miatt az, ami. Körülbelül így néz ki J.G. Ballard (akinek Karambolját szintén Cronenberg adaptálta) és Michel Foucault vadházassága: az S&M-kultúra és gyilkosságok szürreális, fatalista örvényében a televízió, a videokazetta-mánia a test- és identitásrombolás zálogai, a belőlük áradó infantilis mocsok nem egyéb, mint egy hatalmas vírus, ami egy új, de valójában rothadó húst ad a fogyasztónak. Ráadásul a Videodrome még egy óriáskonglomerátum összeesküvését is beleapplikálja a háttérbe, tudatva, hogy a globális média agymosásai „nagy emberek” csettintésével kezdődnek, avagy hogyan kerül a pisztoly és a szalag a bélrendszerbe? (SZÁ)      

Lidérces órák (Martin Scorsese, 1985)

lidérces órák.png
A nagyvárosi dzsungel egyik legfontosabb új-hollywoodi krónikása a kiábrándult bűnfilmek mellett a szürreálba hajló szatíráival is a mocskos metropolisz és a benne élők viszonyrendszerét vizsgálta. A Lidérces órák Scorsese legkultikusabb, de talán a leginkább alulértékelt műve, mely gyilkos szatíraként, szerzői allegóriaként és kiábrándult hangulatjelentésként is tökéletesen működik. A szerencsétlen kishivatalnok abszurd éjszakai kalandjaiban egyszerre kísért Travis Bickle és Franz Kafka szelleme, ám Scorsese a sötétebb társadalomkritika helyett ezúttal morbid humort és imponáló játékosságot kever az őrült ámokfutásba. Hősünk nem szeretne mást, csak végre hazajutni, ám a röhejes tehetetlensége miatt végül olyan pusztító örvénybe kerül, melyen keresztül a biztonságos nappali világ egy ijesztően groteszk tükörképe tárulhat elénk. A kisember kiszolgáltatottsága, a tudatalatti irracionalitása, a betonlabirintus embertelensége mind ott lüktet ebben a modern Odüsszeiában: a Lidérces órák titka éppen az, hogy miközben nyitott marad a nézői értelmezések számára, egy pokolian szórakoztató mozi. (HZ)

Halott ember (Jim Jarmusch, 1995)

halott ember.jpg
Jim Jarmusch munkássága félreismerhetetlenül magán viseli a beat-nemzedék művészi hitvallását. A függetlenfilmes rendező hősei a szó konkrét és átvitt értelmében is olyan kívülállók, akik állandóan úton vannak és álomszerű impressziókat, éteri benyomás-törédekeket gyűjtenek a körülöttük lévő világból. A Halott ember szimbólumokkal bőven megszórt látomása esszenciális sűrűségben mutatja fel Jarmusch stílusát, miközben az enigmatikus mű valósággal magába szippantja a nézőjét. Neil Young improvizatív gitárjátéka megbonthatatlan egységbe forr a csodálatos fekete-fehér képekkel, a vadnyugati kulisszák, az ismerős karakterek újabb jelentésrétegekkel bővítik a filmet, miközben a hős álomszerű vándorlása meditatív lebegéssé változtatja a filmélményt. Az amerikai honfoglaló mítosz, a frontier western e sajátos átértelemzéséről ugyanúgy oldalakat lehetne írni, mint a műben megjelenő egzisztencialista áthallásokról, a transzcendes filozófiai gondolatokról. A Halott ember e mélyebb elemzései azonban pont a lényeg felett siklanak el. Jarmusch főműve ugyanis azon ritka mozik egyike, ahol sikerül valódi költészetet a filmvászonra varázsolni. (HZ)

Hosszú alkony (Janisch Attila, 1997)

hosszu_alkony.jpg
Janisch Attila kitűnő fekete szériás nagyjátékfilmes bemutatkozása (Árnyék a havon) után hat évvel rendezte ezt a mentális utazásként is felfogható misztikum-átiratot. A Shirley Jackson Az autóbusz című novellája alapján készülő feldolgozásnak nem véletlenül Hosszú alkony a címe: a Törőcsik Mari által játszott régésznő végeláthatatlannak tűnő ösvényt jár be. A rendező interpretációja nem másról, mint a halál, vagyis a ránk köszöntő alkony elfogadásáról szól. Kezdettől fogva adja magát az utazás metaforája: a hősnő egy buszra száll fel, de már akkor ki kell ábrándulnia, felébred, és azt hiszi, minden rendben van, de éppen ellenkezőleg, eldönthetetlenné válik, hol ér véget az álom, és honnan kezdődik a valóság. Nem térhetünk le a nekünk szánt útról, nem vár ránk harmonikus öregkor, ehelyett onirikus, sötétbe burkolt, labirintusszerűen tekergő, nem ritkán hátborzongató elmúlás-epizódok kísérnek minket, vissza-visszarévedve a múltra, hogy aztán mindenki arra a vágányra kerüljön, amelyikre kell. (SZÁ)

Kamera által homályosan (Richard Linklater, 2006)

kamera által.jpg
Philip K. Dick Biblia-idézettel támogatott, könyörtelenül depresszív sci-fi regényét a lehető leghűbben álmodta vászonra Richard Linklater. Különös paranoiathrillerről van szó, amely a technokrata szép új világ kritikájaként éppoly zseniális, mint egy pszichedelikus összeomlás-történetként. Ez utóbbira a film animációs formavilága csak rátesz egy lapáttal. A Keanu Reeves által játszott kábítószerkopó nem tudja, mi az a Mátrix, ő figyeli-e az ádáz drogdílert, esetleg ő-e a körözött bűnöző, vagy esetleg a felsőbb körök is ellene áskálódnak? Mégis, a végefőcím előtti fájdalmas epilóg (amit a könyvből emeltek át), nyilvánvalóvá teszi: a Kamera által homályosan leginkább a beteges humorú, zilált tudatú PKD nyomasztó önportréja, még a saját nevét is beleírta az utolsó halállistába. A Szentírásban olvasható összekarcolt réztükör mai szimulákruma a mindenhatónak beállított, de valójában semmit nem tudó kamera – és természetesen a fejben kezdődő halált kiváltó D-anyag. (SZÁ)

Kis-nagy világ (Charlie Kaufman, 2008)

kis-nagy ember.jpg
Azt, hogy milyen lehet egy olyan ember bőrében élni, aki pénzért és/vagy passzióból szerepeket játszik, már Leos Carax előtt is meggyőzően érzékeltette Charlie Kaufman. A John Malkovich menetben szó szerint belekukkanthattunk a címbéli színész fejébe, a lehető legközelebbről megtapasztalva, mit jelent – például – az EGO egy színész esetében. Ebbe a válogatásba mégsem Spike Jonze filmjét, hanem Kaufman első rendezését választottuk be, elsősorban azért, mert noha a színészi helyett a rendezői pszichét vizsgálja, a témában még mélyebbre hatol. Pápai Zsolt szavaival: „Kaufman nem egyszerűen elismétli a mára közhellyé silányult metaforát az alkotót felfaló műről vagy a művészi munka önveszélyességéről, hanem napjaink valóságainak és virtuálvalóságainak egymást átjáró természetéről beszél úgy, hogy – sok posztmodernistával ellentétben – végig képes magasan tartani a tétet. Mi több közben humorizálni is tud, sőt némi poézisre is marad ereje (…)” (BS)

Az irányítás határai (Jim Jarmusch, 2009)

irányítás határai.jpg
Tulajdonképpen bármely Jarmusch-filmet beválogathatnánk ebbe az összeállításba, hál epizodikus szerkezetüknek, sajátos humoruknak és különösen viselkedő szereplőiknek, de a Holy Motors-szal leginkább Az irányítás határai rokonítható. A rendező eddigi utolsó filmje egyben a legabsztraktabb is, dekódolása talán még Leos Carax alkotásának megfejtésénél is nehezebb. Főhőse szintúgy állandóan úton van: az Isaach De Bankolé által alakított magányos férfi rejtélyes küldetéseket teljesít valahol Spanyolországban. Emberekkel találkozik, üzeneteket és kódokat vesz át tőlük, miközben azok hol művészeti, hol tudományos kérdésekkel kapcsolatban monologizálnak. A Holy Motors főhősével ellentétben azonban Bankolé figurája teljeséggel passzív, csak sodródik az „eseményekkel”, amitől még nehezebb fogást találni a filmen. Az irányítás határai épp ettől a nyitottságtól izgalmas – már azok számára, akiket vonzanak az efféle intellektuális kihívások. (BS)

Berberian Sound Studio (Peter Strickland, 2012)

berberian sound studio.png
Talán paradigmaváltó „horrorról” szólhatunk: példátlan „making of” darabként úgy válik (pszeudo)-giallóvá, hogy sosem mutat fejbe állított húsvágó bárdot és egyéb borzalmakat, hanem a hangkulisszák mögé kalauzol. Peter Strickland második nagyjátékfilmjében amatőrfilmes múltjával, avantgárd zenei ízlésével és élethosszon át tartó hangkísérleteivel  dezorientálja filmje hangmérnökhősét és a nézőt egyaránt. Film a filmben rémálma egyetlen képkockát sem villant fel a készülő sárga horrorból, ehelyett zajokkal téríti el a percepciót – teszi mindezt úgy, hogy fricskát is ad az analóg hangművészetnek. Maga Strickland realistának tartja a görögdinnye, káposzta széthasogatásából születő zajokat, érezhetően arra az asszociációra játszik rá, amikor jól ismert étkek szétvágásának hangját egy nő meggyilkolása alá vágjuk be. És persze előállhatnánk azzal, hogy egy külföldre sodródott idegen kálváriájaként az alkotó tapasztalatai tükröződnek vissza, a rendező határozottan tagadja ezt az értelmezést. (SZÁ)

Cosmopolis (David Cronenberg, 2012)

cosmopolis.jpg
Cronenberg tavalyi opusza finoman szólva sem aratott osztatlan kritikai vagy nézői sikert, egy Holy Motors apropóján készített válogatásból mégsem lehet kihagyni. A két film között egyértelműek a (felszíni) hasonlóságok: egy nap leforgása alatt játszódnak, a főszereplő mindkettőben egy fehér limuzinban járja a várost, miközben különböző emberekkel találkozik. A Robert Pattinson által alakított milliárdos kedvenc fodrászához igyekszik, de Manhattant éppen óriási dugó, és komoly tüntetések bénítják meg, így van ideje diskurálni a limuzinjába betérő kollégáival, az orvosával vagy épp a feleségével. A fiatal yuppie és Denis Lavant színésze (?) közt a látszattal ellentétben van kapcsolat: mindketten kérlelhetetlen céltudatossággal végzik a kívülálló számára irracionálisnak tetsző napi rutinjukat – igaz, Pattinson figurája a nap végére eljut oda, hogy feltegye a kérdést: mi is az értelme ennek az egésznek. Kár, hogy Cronenberg szinte szó szerint adaptálta Don DeLillo sűrű regényét, így a végeredmény inkább hasonlít egy felolvasóestre, mint filmre. (BS)

+1 Twin Peaks (David Lynch,1990-1991)

twin peaks.jpg
David Lynch legendás szériája egy csapásra forradalmasította a televíziózást, a Twin Peaks meglepő sikere után ugyanis már nemcsak az alkotók, de a képernyő előtt ülők is máshogyan viszonyultak a tévésorozatokhoz. A rejtélyes gyilkosság helyszínére érkező Dale Cooper a nézőhöz hasonlóan egy szürreális tükörvilágba csöppen. A rendezett és barátságos nappali kisváros (a szappanopera) éjszaka egy csapásra sötét és félelmetes labirintussá (horrorisztikus krimivé) változik, ahol a baglyok mellett a szereplők, a dramaturgiai fogódzók és a bevett műfaji fordulatok sem azok, amiknek látszanak. A kedves vidéki emberek egytől-egyik szörnyű titkokat őrizek, Cooper (és a néző) racionális megoldási kísérleteit pedig szép lassan felőrli a kollektív tudatalattiból átszivárgó irracionális misztikum. Az FBI-ügynököt Lynch egyre mélyebbre kalauzolja a szimbolikus sötét erdőben - ám a horrorból, szatírából, giccses melodrámából és thrillerből kevert szériából a második etap közepére sajnos végleg kifogyott a lendület. Hiába, ha a nézőszám növelése az elsődleges cél, a kreatív energiák igen gyorsan kimerülnek. (HZ)

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr825122405

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nazarin 2013.03.16. 14:47:24

Kár, hogy Guy Maddint senki sem ismeri Magyarországon, ő kihagyhatatlan egy ilyen összeállításból.

Nazarin 2013.03.16. 15:24:08

Még egy cím: Alain Robbe-Grillet: A szép fogolynő.

Yorg 2013.03.16. 15:54:42

A Twin Peaks második évadja azért sikerült vérszegényebbre, mert Lynchet akkor a Veszett a világ foglalta le.