Quentin Tarantino új filmje maradéktalanul felsorakoztat minden olyan kelléket, ami egy igazi Tarantino-mozihoz szükséges. A Django elszabadul felszabadult, szórakoztató produkció, amely a jelek szerint a rendező anyagilag legsikeresebb filmjévé válhat. Bizonyos jelek mégis arra mutatnak, hogy a Mester ezúttal tartaléküzemmódban dolgozott.
1. Tarantino egyik legfőbb alkotói erénye a kiszámíthatatlansága. Rendezői stílusjegyeit ugyan pontosan ismerjük, mégis képes minden új filmjével meglepetést okozni. A (majdnem) egyetlen helyszínen játszódó Kutyaszorítóban után kevesen számítottak egy annyira agyafúrt és összetett filmre, mint a Ponyvaregény, de a Jackie Brown letisztultsága és visszafogottsága is váratlan volt, hasonlóan az Ázsia felé forduló Kill Bill látványos akciójeleneteihez és klipesztétikájához. A „való világ” problémái iránt addig kevés érdeklődést mutató QT a történelmet kreatívan újraíró Becstelen Brigantykkal is új irányba mozdult el, de még a sokak által az életmű leggyengébb darabjának tartott Halálbiztos is merészen rácáfolt az elvárásokra. A Django elszabadul ellenben az első olyan Tarantino mozi, amely szinte semmilyen meglepetést nem tartogat a nézőnek. Ugyanazt a receptet követi, mint a Becstelen Brigantyk; nem csak a dramaturgiáját hasznosítja újra, hanem az egyik legfontosabb karaktert is. Hiába zseniális színész Christoph Waltz, ugyanaz az alakítás másodszorra már kevésbé izgalmas – és ez a filmre is áll.
2. A Django elszabadult, a visszajelzések alapján, sok néző a kelleténél hosszabbnak találja. Ennek aligha a 165 perces játékidő az egyetlen oka. A Ponyvaregény, a Jackie Brown vagy a Brigantyk sem sokkal rövidebb, azokban viszont a hosszú dialógok ellenére jóval feszesebb a történet, és ami még fontosabb: a szövegeléseknek mindig van tétjük. A Django elszabadul legnagyobb dramaturgiai bakija, hogy [SPOILER!] a DiCaprio által alakított főgonosz és a két hős (verbális) összecsapásából a 20 perces kulcsjelenetben hiányzik a valódi feszültség. Talán azért, mert egyáltalán nem világos, mi Django és Schultz doktor túlbonyolított tervének célja; miért nem vásárolják meg Broomhildát, úgy ahogy bármelyik másik rabszolgát? A praktikus válasz erre az, hogy különben nem ismerkedhetnénk meg a mandingo harccal és Candielanddel sem, de Tarantino talán van olyan jó forgatókönyvíró, hogy ugyanerre a célra kitalálhatott volna egy jóval hihetőbb dramaturgiai indokot is.
3. Nem szerencsés, ha egy filmben a címszereplő a legkevésbé érdekes karakter. A Django elszabadulban pontosan ez a helyzet. Nincs természetesen olyan szabály, hogy mindenképpen annak a figurának kell a leghangsúlyosabb szerepet kapnia, akiről elvileg a történet szól – Tarantinót eleve azért (is) szeretjük, mert kéjes örömmel teszi zárójelbe a hasonló dogmákat – de ha ugyanez a karakter az utolsó negyedórában végül mégis a középpontba kerül, akkor nem árt, ha addigra sikerül valamilyen érzelmi viszonyba kerülnünk vele. Django azonban megközelíthetetlen, hősszerelmesként pedig csak annyira lehet komolyan venni, mint egy mexikói szappanopera főszereplőjét.
4. Igazi tarantinós zenék nélkül nincs Tarantino-film. A Django elszabadul soundtrackjére összességében nem lehet panaszunk - bár akad néhány kevésbé kúl, a kelleténél szentimentálisabb hangvételű dal is – de Tarantino mintha ezúttal nem a zenéhez komponálta volna a jeleneteket, hanem „csak” aláfestésként használta őket, ahogy a legtöbb közönséges rendező. Így aztán nincs is benne olyan emlékezetes pillanat, mint a David Bowie-féle Putting Out The Fire felcsendülése a Brigantykban.
5. Nyilatkozatai alapján Tarantino a Django elszabadult is hasonlóan provokatívnak szánta, mint a Becstelen Brigantykat, de ez már kezdettől egy lehetetlen küldetés volt. A gengszterrap korában a „nigger” kötőszóként való használata talán egyedül Spike Lee-t izgatja fel, a rabszolgaságon élcelődni pedig aligha számít tabusértésnek. A máig (és mindenhol) létező antiszemitizmust (is) kommentáló Brigantyk jóval bátrabb és pimaszabb produkció, amely ráadásul a nézőnek is ki- illetve beszól. A Django elszabadul ezzel szemben „csak” egy szórakoztató QT-egotrip.
