Mandingo

2013. január 15. 11:30 - Orosdy Dániel

Tarantino nyomában - 43.

Mandingo - amerikai, 1975. Rendezte: Richard Fleischer. Írta: Kyle Onstott regénye és Jack Kirkland darabja nyomán Norman Wexler. Producer: Dino De Laurentiis. Operatőr: Richard H. Kline. Vágó: Frank Bracht. Zene: Maurice Jarre. Szereplők: James Mason (Warren Maxwell), Perry King (Hammond Maxwell), Susan George (Blanche), Brenda Sykes (Ellen), Ken Norton (Mede), Lillian Hayman, Richard Ward. 127 perc.

Utazók útra fel!Mit kell tudni róla?

mandingo-poster.jpgHíres-hírhedt kosztümös dráma a rabszolgatartás korából, a legvitatottabb blaxploitation filmek egyike. A karakteres bűnfilmjeiről (Narrow Margin, A bostoni fojtogató), történelmi kalandfilmjeiről (Barabás, Vikingek) és sci-fijeiről (Zöld szója, Fantasztikus utazás) ismert Richard Fleischer kapott hideget-meleget ezért a fajgyűlöletet nyíltan ábrázoló, de szentimentalizmus nélkül kritizáló műért: Roger Ebert rasszista szemétnek titulálta, Robin Wood a faji kérdésekkel foglalkozó hollywoodi filmek valaha készült legnagyobb darabjának nevezte. A vélemények polarizáltsága nem véletlen, de mindenképpen túlzó. Ami konkrétan az előítéletességet illeti, érdemes összevetni a Mandingót az esztétikai skála másik végén elhelyezkedő, mégis hasonló jellegű Elfújta a széllel, a régi Hollywood (vagy ha így jobban tetszik: a klasszikus mozigiccs) leginkább kanonizált, talán legnépszerűbb alkotásával, ami mellesleg szintén visszaköszön a Django elszabadulban.

David O. Selznick produkciója túlnyomórészt szélsőségesen pozitív vagy negatív karaktereket mozgat, és a feketék ábrázolásában sem szakít a sztereotípiákkal, sőt: a nagyszájú, de jószívű mámitól a buta és hisztis csitrin a gazdát hűségesen szolgáló, halk férfiakig minden színes bőrű szereplő azt a koncepciót támasztja alá, amit Kipling nyomán „a fehér ember terhének” szoktak nevezni, és az eltérő rasszhoz tartozókat segítségre szoruló kvázi-gyermekké degradálja. Fleischer ezzel szemben egyértelműen emberi lényeket szerepeltet mindkét oldalon, éppen csak annyi romantikát engedve a történetbe, amennyi feltétlenül szükséges – igaz, az eszközökben már nem válogat, a hatáskeltés érdekében szügyig gázol a tabukban és szélsőségekben.

mandingo_4.jpg
A Mandingót pont az teszi annyira vitatottá, hogy összességében kiismerhetetlen. A rendező látszólag szenvtelenül ábrázol, valójában csak tartózkodik az érzelgősségtől, miközben a szakma összes létező trükkjét bedobja, gyakorlatilag jelenetenként máshogy manipulálva a nézőt. Ez tehette megosztottá és tanácstalanná a kritikusokat és anyagilag sikeressé a filmet: Fleischer a primer ösztönökkel játszva egyszerre vitte vászonra minden redneck nedves álmát és a Black Panthers mozgalom eszmei gyökereinek kibontakozását.

Egy táska rejtélyes fényeiMiről szól?

Warren Maxwell és sánta, de jóképű fia, Hammond egy nem túl fényűző ültetvény gazdáiként adják-veszik a rabszolgákat, akiket ugyan egyértelműen állatnak tartanak, ám ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ágyasként tartsák őket, vagy éppen gyereket csináljanak nekik. Hammond nagyjából egy időben vásárol meg egy csinos fekete lányt, Ellent, veszi el az unokatestvérét, Blanche-t, és tesz szert – apja legnagyobb örömére – egy erős mandingóra (azaz a mandinka törzs egyik tagjára), Mede-re, akit harcosként és „fedezőménként” kíván felhasználni. Többet elárulni a cselekményről bűn lenne.

mandingo_főcím.jpg
Apró különbségek
Hol jön QT a képbe?

Rögtön az első percekben, legalábbis ha a Django elszabadulra gondolunk: a két film stáblistája meglehetősen hasonló, beleértve a kameramozgásokat, a témát és a betűtípust – éppen annyi eltérés van köztük, amennyi az új Tarantino-film western-jellegét erősíti (Muddy Waters éneke helyett a Django zenéje hallható, burjánzó déli vidék helyett kietlen tájat látunk, a vonuló rabszolgák között már feltűnik a leendő hős is; külön szerencse, hogy a Django főcímének betűtípusa hasonlít a Mandingoéra, ezzel QT két legyet ütött egy csapásra). A Becstelen brigantykhoz hasonlóan a rendező ezúttal is megkavarta a nézői elvárásokat: a címmel ugyan egyértelműen egy bizonyos hagyományra utal, de valójában rokon alműfajok sajátos elegyét alkotja meg. Korábban ez a bandába verődő hősökről szóló háborús akciófilmből, illetve a kémeket-merénylőket szerepeltető drámából állt, ezúttal a faji kérdéseket feszegető és a Dél sajátos világát ábrázoló mozi keveredik a bosszútörténeten alapuló olasz westernekkel. A Jamie Foxx alakította Django bőrszíne és igazságkereső dühe a Mandingo rabszolgáitól, neve és küldetése (bosszú a szerelem miatt) az eredeti Djangóból származik.
És ha ez nem lenne elég, ott van még az egyértelműen a Mandingóból átemelt „mandingo fight”, a cím említése a Jackie Brownban, és persze QT kendőzetlenül rajongó nyilatkozatai.

Mandingo1.jpg
Csak ugatsz egész nap kicsi kutya…?
Hommage, lopás vagy valami más?

Idézetnél, tisztelgésnél jóval több, Fleischer műve (persze jelentősen átalakítva, inkább az Elfújta a szélt idéző pompával, és persze sok iróniával) ott kísért a Django elszabadul szinte összes ültetvényen játszódó jelenetében. Dr. Quentin Frankenstein az új szörnyéhez a Django után talán éppen a Mandingo szöveteiből használta fel a legtöbbet.

mandingo.jpg
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin!
Verdikt

A Mandingo bőségesen megtérült Dino De Laurentiis-nek, de a kritika a mai napig nem tudta se lenyelni, se kiköpni. Tarantino a Showgirls apropóján a nagy stúdiók igen ritka, komoly költségvetésű, eposzi nagyságrendű exploitation filmjeinek egyikeként hivatkozott rá, amivel eléggé fején találta a szöget, de ezen is érdemes azért pontosítani.
Egyrészt az olyan „rokonokkal” ellentétben, mint a Paul Verhoeven-féle Showgirls vagy a Tinto Brass nevével fémjelzett Caligula, a Mandingo nagyon egységesen hatásvadász, a tömegesen érkező „inzultusok” közül nehéz egy olyat kiemelni, ami sokkal harsányabb lenne a többinél (Verhoeven valószínűleg már akkor bedobta a gyeplőt a lovak közé, amikor elolvasta a forgatókönyvet, Brass pedig tulajdonképpen csak egy volt a bábák közül, akiknek a kezei között elveszett a gyermek). Fleischer ugyanis lenyűgöző magabiztossággal zsonglőrködik olyan témákkal, mint a vérfertőzés, pedofília, szadizmus, első éjszaka joga, csecsemő- és feleséggyilkosság, miközben jó ritmusban, kellő gátlástalansággal ábrázolja az erőszakot és szexet.

mandingo5.jpg
Másrészt a legtöbb exploitation filmmel szemben a Mandingo távolról sem olyan elvtelenül „kizsákmányoló” és cinikus, mint amilyennek elsőre tűnhet (vagy beállítják). Ugyan a szájbarágós tanulságközlést és a politikai korrektséget messziről kerüli, de Norman Wexler forgatókönyve a megfelelő pontokon (főleg a szereplők képmutatása révén) egyértelműen felhívja a figyelmet az „üzenetre”, amit a rendezés is finoman aláhúz. Éppen csak nem rendelik alá az alkotók a szórakoztatásnak, amit viszont a film a maga módján (értsd: az ún. rossz ízlés jegyében, egy szappanopera cselekményével-fordulataival, kb. kimerítve egy trash filmekről szóló szakkönyv témajegyzékét) magas színvonalon teljesít.
És hogy visszatérjünk napjainkhoz: miután a Django elszabadult egyszerre bélyegzik rasszistának és ünneplik egy tökös fekete hős ábrázolása miatt, Tarantino is büszke lehet magára - sikerült a nagy előd nyomdokaiba lépnie, akinek művét egyesek a rabszolgatartás paródiájának tartják, míg mások szerint megrázó Holocaust-allegória. Ebből is látszik, hogy a kevéssé edzett néző csak fokozott óvatossággal közelíthet a komoly szakmai felkészültséggel és ugyanannyi gátlástalansággal operáló Mandingóhoz, különben úgy meglepődik, mint az egyszeri ültetvényes, aki nem maga veszi el egy oldalági rokona szüzességét.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr545010467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2013.01.17. 21:57:16

Megnéztem én is.

Egyfelől érdekesnek találtam a rabszolga tartó dél reálisra törekvő, romantizálás nélküli bemutatását. R. Ebert azt írta, hogy ez egy rasszista film (igaz nem indokolta meg mert a kritikája 90% arról szól, hogy milyen rossz, hogy gyerekek is bemehetek rá a moziba - amit én se értek). De szerintem attól nem lesz rasszista egy film, hogy politikai korrektség nélkül mutat be egy civilizált emberhez nem méltó eseményt (rabszolgaság).

(Sőt ha én fekete lennék jobban megsértődnék egy szép történelmi filmen, ahol jóságos fehérek és sorsukba beletörődött (sőt még élvező) feketék vannak)

Maga a film viszont kissé untatott. Mert se a színészi játék, se a cselekmény (valóban elégé szappanopera szerű)igazán jól megvalósítva és szerintem annyira nem is volt durva mint a cikk (ami amúgy szokásosan remek) sugallta számomra.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2013.01.17. 22:56:55

@The Man Who Laughs: Én személy szerint szinte lenyűgözve néztem a filmet, ezzel együtt megértem, ha szerinted unalmas, máshol is olvastam már ezt a véleményt. (Tulajdonképpen ez a legszebb az egészben: hogy mennyire szélsőségesen látják a mai napig ugyanazt a filmet a nézők és kritikusok.)
Ami a durvaságát illeti, két dolgot azért meg kell említenem: 1) 1975-ben azért még nagyon más idők jártak, főleg Amerikában (még a Taxisofőrt se mutatták be, hogy keményebb mozit ne említsek!) 2) ez egy drága, A-kategóriás produkció volt, tele a szakma elismert figuráival (Fleischer doksira kapott Oscart, Dino az Országútonra [!], az írót már kétszer jelölték, Mason élő legenda volt stb.). Így azért könnyebb átérezni, mit gondolhatott akkor egy átlag néző, aki beszédült a moziba (sokaknál már a feketék és fehérek közötti szex is kiverhette a biztosítékot). De a nagy átlag szerintem még ma is kiakadna a finálétól (részletekbe nem bocsátkozom, érted, mire gondolok).
Egyébként a színészi játék szerintem se különösebben meggyőző (többnyire közepesek az alakítások, ki jobb, ki rosszabb), de erre a cikkben nem akarta kitérni.

(A méltatást köszi!)

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2013.01.18. 11:05:16

Igen, nyilván a mai nézőknek már jóval magasabb az ingerküszöbbe. (A Hayes code is éppen, hogy csak megszűnt) Például Ebert is azt említette, hogy azért sem való gyerekeknek mert csak rasszok közötti szex van benne, én meg értetlenül nézek, hogy és? Hiszen ez nekem teljesen elfogadott, Amerikában meg még a 60-as években is törvényileg elfogadott volt a rasszizmus (az Elfújta a szél fekete színészié nem mehettek el a saját filmjük premierjére, mert a Jim Crow törvény tiltotta, hogy fehérekkel egy moziba legyenek).

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2013.01.18. 12:58:01

@The Man Who Laughs: Valószínűleg az segített rasszistának beállítani a Mandingót, hogy sok szempontból keményen ellene megy a képmutatásnak, ami nem feltétlenül egyeztethető össze a "píszí" ideológiájával. Más botrányfilmeknél is felmerülnek hasonló kérdések, pl. a Portyánt sokan azért (is) támadták, mert maszkulin, heterónak tűnő melegek szerepeltek benne, mókás, nőies lakberendezők helyett. De említhetnénk pl. az Elemi ösztönt is.