Django elszabadul

2013. január 14. 08:30 - Orosdy Dániel

Villámkritika

Kezdjük a rossz (helyesebben sokak számára biztosan meglepő) hírrel: a cím, az azonos nevű, bosszúéhes főszereplő, az egy-az-egyben átemelt főcímdal, a Franco Nero-cameo és a többi apróság ellenére a Django elszabadulnak semmi köze Sergio Corbucci klasszikusához, mi több, a spagetti westernhez sem sok. Ami tulajdonképpen nem baj, és nem is csoda. Aki figyelemmel kíséri Quentin Tarantino munkásságát – vagy éppen blogunk vele foglalkozó rovatát –, észrevehette, hogy a mostanáig elkészült, túlnyomórészt a jelenben játszódó QT-filmek bőségesen tartalmaztak utalást az Olaszországban készített vadnyugati mozikra, különös tekintettel Corbucci műveire. A rendező Django apropóján könnyedén összeállíthatott volna egy modern spagetti westernt a kedvenc filmjeiből származó idézetekből, de nem ezt tette. Inkább hasonlóan járt el, mint a Becstelen brigantyk esetében: fogta egy emblematikus alkotás címét, amivel gondosan megelőlegezett egy koncepciót, majd egészen más irányba indult el, mint amit az előzetes várakozások indokoltak.

django1.jpg

Nem mintha a Django elszabadul nem lenne tele képi, zenei stb. hommage-okkal. Ráismerhetünk többek között A jó, a rossz és a csúfra, A halál csöndjére, A nagy leszámolásra, Az ördög jobb és bal kezére. Csakhogy hiányoznak az olasz westernek legfőbb közös jellemzői, különös tekintettel a minden szempontból lepusztult képi világra. Alig látunk napszítta, poros-köves vidéket, vagy esőverte, sáros utcájú kisvárosokat düledező viskókkal. Mutatóba, ha akad ördögszekér, duster kabát, súlyos testi hibával élő vagy feltűnően csúnya szereplő, vallásos utalás, röhögve kínzás, mexikói felállás (!). Robert Richardson – egyébként csodálatos! – fényképezése sem olyan szemcsés, fakó, mint "elvárható lenne".

django2.jpgÉrthető, hogy egy olyan forró szerelmi vallomás után, mint a Kill Bill 2. része, Tarantino nem akart mélyebben elmerülni a témában. Nem indult el az ellenkező (valójában csak másik) úton, a klasszikus western irányába sem. Ford és Hawks nem áll távol tőle (ez eddig sem volt titok), de az általuk képviselt hagyomány sem nevezhető felülreprezentáltnak a filmben. Sokkal jelentősebb az ún. déli filmek hatása, melyek a rabszolgatartást és az ültetvényesek világát ábrázolják (ilyen pl. az Elfújta a szél vagy a hírhedt Mandingo), és persze az a saját út, egyéni megközelítési mód, ami az első perctől jellemzi Tarantinót, bár sokan tagadni próbálják a létét, mondván, a rendező csak mestertolvaj, jobb esetben tehetséges mixer. Jó látni, hogy a Becstelen brigantyk után már a második filmjében foglalkozik a maga igencsak szórakoztató módszerét felhasználva ún. komoly témákkal. A becsület, bűn, bizalom, szerelem, hűség, barátság, bosszú stb. már az életmű korábbi szakaszában is fontos összetevő volt, de Hitler lemészárlása a BB-ben már egyértelműen jelezte, Quentinnek véleménye van, és – ha nem is szájbarágósan, de – örömmel közli azt közönségével „a sorok között”. A Django elszabadul ezen az úton fontos lépés, a mű elsősorban a rasszizmus és tolerancia kérdését járja körül egy meglehetősen komoly élvezeti értékkel bíró, remek színészi alakításokkal és emlékezetes jelenetekkel teli, véres-humoros western kulisszái között.

És most pár szó a negatívumokról. A játékidő icipicit hosszabb az ideálisnál, és – bár a jó szövegek közismerten fontos összetevői minden Tarantino-filmnek – néha a párbeszédek is lehetnének rövidebbek (főleg miután ezúttal egy hagyományosan szófukar műfajt választott az alkotó). A leghálásabb szerep egyértelműen Christoph Waltz-nak jutott, amit ő tökéletesen ki is használ – ez néha háttérbe szorítja a vészesen komoly Foxx-ot. Végül, de nem utolsó sorban az olasz westernek nagy barátjaként azt is szóvá kell tennem, hogy egy név és karakter felhasználásával járnak bizonyos "jogos elvárások" – kis túlzással kötelezettségek. Hogy Django ezúttal fekete, a legkisebb problémát sem okozza (már a név „eredeti” viselője Django Reinhardt sem volt kifejezetten falfehér, és persze a spagetti westernből sem hiányoznak a színes hősök, Woody Strode-tól Brock Peters-ig). Az viszont már kicsit fals, ha ugyan Django a hősünk, de nem viseli a jellegzetes sötét ruhát, nem húz koporsót maga után, nem tart benne gépfegyvert, nem rendez vele tömegmészárlást – és ez már az olasz Django-kópiákra is igaz volt. Quentin, nálad jobban senki sem tudja, mit jelent és milyen fontos, ha valakinek a kardja egy echte Hattori Hanzo. Én magyarázzam el, hogy a név kötelez…?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr635010701

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.01.14. 15:52:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.