A gyanú árnyékában

2012. december 07. 09:29 - Baski Sándor

Családi szennyes

Az RTL Klub dokureality-je a valóságshow műfaját ötvözi a délutáni talkshow-k és a bulvármagazinok világával. Családi kör, egy kicsit másképp.

A kereskedelmi televíziók műsorainak átlagos szavatossági idejéhez képest különösen hosszú ideig, kilenc évig uralta a délutáni műsorsávot a Mónika show. Az értelmiség fanyalgott, a médiahatóság válogatott retorziókkal sújtotta a csatornát – legutóbb idén augusztusban sötétedett el a képernyő 12 órára egy réges-régi, 2009-es epizódnak köszönhetően –, de a kimagasló nézettségi adatok miatt az RTL Klub illetékesei nem láttak rá okot, hogy változtassanak a bevált formulán. A műsor végül 2010-ben szűnt meg, majdnem egy időben Joshi Bharat konkurens talkshow-jával – a fiatalabb közönséget megcélzó Balázs show már korábban kimúlt –, megfosztva ezzel a nézőket a napi betevő szociohorrortól. A megszűnés okai részben az ORTT egyre agresszívebb fellépéseiben, részben a formátum kifulladásában keresendőek. A kertévé-kompatibilis „valóság” imitálásának feladatát a délutáni talkshow-k helyett fokozatosan vették át az irányított dramaturgiájú, történetmesélésre jóval alkalmasabb valóságshow-k. Sejthető volt ugyanakkor, hogy a Mónika show után maradt űrt az RTL Klub nem hagyja sokáig betöltetlenül. A gyanú árnyékában produkcióval – a nézettségi adatokból ítélve –, sikerült megtalálni azt a műsort, amely ugyanazt a funkciót látja el.

gyanu_arnyekaban2.jpg

A dokureality-re keresztelt műfaj nem teljesen új találmány, a kilencvenes évek második felében feltűnő bírósági show-k és különféle mutációi taposták ki számára az utat. Az amerikai eredetiben (Judge Judy, 1996-) még valódi jogi eseteket mutattak be valós szereplőkkel, a német változatban azonban már fiktív bírósági tárgyalásokat lehetett látni amatőr színészekkel. A formátumot előbb az RTL Klub (Perpatvar), majd a TV2 is (Katalin bírónő) megpróbálta adaptálni, kevés sikerrel. Sejthető a kudarc oka: az amerikai néplélek számára kiemelt fontossággal bíró tárgyalóterem nálunk nem tölt be hasonlóan szimbolikus szerepet. A gyanú árnyékában, illetve a mintául szolgáló német eredeti (Betrugsfälle) az alapkoncepciót megtartotta – itt is műkedvelő amatőrök játsszák el a megtörtént (bűn)esetek fikcionalizált verzióit –, a helyszín ellenben a bíróság helyett a „családi tűzfészek”, a jogiról pedig a morális és az emocionális aspektusra kerül át a hangsúly; arra, hogy miként élik meg a hétköznapi emberek a nem hétköznapi szituációkat.

Az epizódonként egy-egy különálló történetet elmesélő sorozat szigorú sablont követ. A legelső képen minden esetben a szereplők lakhelye – a családi ház, a panel- vagy bérlakás – látható kívülről, miközben a narrátor egy rendőrségi jelentés vészjósló szenvtelenségével mutatja be az életkoruk és foglalkozásuk alapján definiált családtagokat, akik, ha nem is feltétlenül élnek ideális körülmények között, alapvetően boldogok. Egy váratlan esemény azonban – még a főcím előtt – fenekestől forgatja fel a família életét, egyik pillanatról a másikra. A családtagok közti bizalom meginog, mert egyikük – látszólag vagy ténylegesen – vét a közösség normái ellen. A hangos veszekedéseket követően megpróbálják megoldani a konfliktust, az út első állomása rendszerint egy hivatalos szervhez – rendőrhöz, ügyvédhez, orvoshoz – vezet, aki közli, hogy nem tud segíteni, mert megkötik a kezét a különféle bürokratikus szabályok. A válság eszkalálódik, mígnem a patthelyzet a főszereplő(k) kitartásának és/vagy egy váratlan fordulatnak köszönhetően feloldódik és helyre áll a családi idill.

gyanu-arnyekaban6.jpg

A dokureality-nek ez a válfaja szinte minden szempontból megtestesíti az ideális kereskedelmi tévés produkciót. Egyik legnagyobb erénye az olcsósága – gyártásához épített díszletekre, profi színészekre vagy drága technikai felszerelésre nincs szükség. Puritánsága azonban más célt is szolgál. Míg a hagyományos, négy fal között játszódó reality show-kban a mindent látó kamerák hívatottak a valósághűséget szavatolni, addig itt az egyetlen, állandóan a szereplők nyomában loholó steady camnek kell ugyanezt biztosítania. Ha a történet szerint a család egy másfélszobás panellakásban él, akkor a stáb valóban egy lakótelepi garzonban forgat, a kizárólag amatőrökből verbuvált szereplők indulatos szóváltásait pedig vágás nélkül rögzítik.

A gyanú árnyékában szériának persze pont annyi köze van a valódi dokumentarizmust képviselő cinéma véritéhez, mint a valóságshow-knak a hétköznapi realitáshoz. A szerkesztők (rendező és író nincs feltüntetve a stáblistán) nem azért preferálják az amatőröket, amiért egyes filmrendezők; nem tudják és nem is akarják arra instruálni őket, hogy saját személyiségükből kiindulva eggyé váljanak a szereppel. Éppen ellenkezőleg: nem hátrány, hanem erény, ha látszódik is a játékukon amatőr mivoltuk – ezzel is közelebb kerül a történet a színészi vénával szintén nem rendelkező nézőhöz, aki emellett ugyanúgy zsűrizheti is a saját korlátaikat nem ismerő műkedvelőket – az első évadba közel 50 ezren jelentkeztek –, mint a zenei tehetségkutatók hasonlóan vakmerő fellépőit.

gyanu_arnyekaban.jpg
A hétköznapiság díszletei mögött azonban nem éppen a mindennapok tárulnak fel. A gyanú árnyékában is az extrémitásokra koncentrál, mint egykoron a Mónika show vagy a jelenleg is futó Fókusz, de közben minden eszközzel azt sugallja, hogy ez „veled is megtörténhet”. Ezt az üzenetet közvetítik a délutáni talkshow-kból ismerős, egyes szám első személyű epizódcímek is – Az anyám letámadta a pasimat!; A férjemnek két családja volt!; Kilopták a kislányomat a babakocsiból! – kijelölve egyben az adott részben megcélzott morális pánikot is. A gyanú árnyékában sorra veszi a célközönség – a középkorú szülők – kollektív félelmeit és szorongásait, azokat a történeteket, amelyekkel a Fókusz és a nyomtatott bulvármagazinok is előszeretettel riogatják közönségüket, a gyermekrablástól, a kamaszlányt megrontó kéjencen át a kettős életet élő házastársig. A névtelen írók ugyanakkor jól érzik, hogy az átlagpolgár nem a hasonló incidensektől retteg a leginkább, hanem a közösség értékítéletétől, ezért a szereplők legfontosabb problémája is többnyire ez: „Mit fognak ezek után gondolni rólam a többiek?”.

Félelmeiket, a konfliktussal kapcsolatos érzéseiket a szereplők egyenesen a kamerával osztják meg, a valóságshow-kban megszokott módon. Az eseményeket nem utólag, már a végkifejlet ismeretében kommentálják, hanem folyamatosan, mintha egy láthatatlan tévéstáb időről-időre, a legnagyobb krízis közepette is interjút készítene velük. A külső és a belső narráció így nem csak arról tudósít, amit a kamera amúgy is megmutat, hanem a történések önálló értelmezésétől is megkíméli a nézőt, aki ennél fogva egy pillanatra se maradhat magára a gondolataival. Az orientációt segíti a menetrendszerűen érkező, epilógusnak álcázott happy end is, amelyben a tanulságot – Mónika, Joshi Bharat vagy Jerry Springer hiányában – maguk a főszereplők vagy a narrátor összegzik.

A didaxis nem áll távol a Családi kör-típusú, hasonló témákat boncolgató népnevelő műsoroktól sem, A gyanú árnyékában azonban még kevesebb teret hagy a nézői interpretációnak. Figurái a végletekig tipizáltak, annyi önálló karakterük van csak, amennyi a híradókban megszólaltatott „utca emberének”, a sorozat világképe pedig még annyira sem árnyalt, mint a napi szappanoperáké. A gyanú árnyékában látszólag rendelkezik egy ortodox széria minden attribútumával – színészekkel, dialógusokkal, konfliktusokkal, fordulatokkal, cselekményívvel – de valójában egy másik műfajjal, az illusztrációval áll szoros rokonságban.

A kereskedelmi televízió, természeténél fogva, a jelen időben zajló, képileg is rögzíthető drámákat kedveli, ám a producerek legnagyobb bánatára a híradók és a Fókusz-féle bulvárműsorok a borzalmak többségét csak verbálisan, a szemtanúk megszólaltatásával tudják felidézni. Még a válogatott devianciákat felvonultató délutáni talkshow-k nézőinek is be kell érniük a beszélő fejek látványával – kivéve, ha sikerül annyira felhergelni a vendégeket, hogy fizikailag is egymásnak essenek. Áthidaló megoldást a reenactment jelent, vagyis amikor illusztráció gyanánt arctalan statiszták újrajátsszák a szóban forgó bűntényt. A gyanú árnyékában gyakorlatilag nem más, mint egy önálló, 45 perces illusztráció, amelyben nem kell a szereplők arcát kitakarni, és ahol a szenvtelennek és objektívnek tűnő kamera végig a tűzvonalban van, a dráma pedig mindig jelen időben játszódik – ha a producereken múlna, így nézne ki minden híradó.

A hasonlóságok ellenére A gyanú árnyékában a Mónika show-hoz vagy a Balázs show-hoz képest némi előrelépést jelent. Míg a végtelenül cinikus trash talkshow-k a nézővel összekacsintva, együttérzést mímelve ültetik szamárpadba a társadalom alsóbb rétegeiből verbuvált vendégeket, addig a dokureality inkább a nézői azonosulásra és empátiára épít. A hosszabb játékidőnek és a kötelező dramaturgiai csavarnak köszönhetően pedig sikerül néha azt is illusztrálnia, hogy az „igazság” nem minden esetben írható le a fekete és a fehér árnyalataival.

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr544952011

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Aureliano Buendía ezredes 2012.12.08. 13:14:07

Az talán díjazható, hogy kivételesen egy magyar kertévé tovább lát Budapest belvárosánál, de még mindig csak a külső kerületekig jutottak. Ami a Bp. táblán túl van, az nekik már Mordor.