Listamánia: Finálé

2012. október 07. 12:00 - filmvilág

Nem utolsósorban

A Filmvilág fiatal magyar filmrendezőket kért fel, hogy válasszák ki, számukra mely tíz filmtörténeti alkotás számít a legjelentősebbnek. A listákat már közöltük (az összesített toplista és a kapcsolódó statisztikák a Filmvilág októberi számában olvashatóak; folyóiratunk online változatban is elérhető és előfizethető a dimag.hu honlapján), most pedig a Filmvilág blog szerzőin a sor. Mi azonban a fontosnak tartott filmek helyett egyszerűen csak a kedvenceinket gyűjtöttük össze.

Susperia_1.JPG

Tizenhét éves koromban véletlenül láttam A vágy tovább él című Hal Hartley-filmet a Duna tévén. Eléggé tetszett már az eleje is, de amikor Martin Donovan könnyű táncba fogott egy piros rácsú ajtóval, kétségbeesetten keresni kezdtem egy üres videokazettát, hogy legalább a film maradékát fel tudjam venni. Utána jobbára feldúltan járkáltam a lakásban, és este nem nagyon tudtam elaludni, másnaptól fogva pedig hol viszolygó, hol megbocsátó megvetéssel méregettem azokat az embereket, akik érzésem szerint nem látták A vágy tovább élt, vagy nem voltak hajlandóak tudomást venni a létezéséről. Egyébként amikor az első ún. komoly barátnőmmel először beszéltem, többek között erről a filmről lelkesedtem neki (közben pedig azt kamuztam, hogy láttam A semmi ágánt, ő meg azt, hogy látta A vágy tovább élt, szóval jól elbeszélgettünk). A lényeg, hogy az alábbi filmek különböző okokból, de ehhez hasonló elragadtatást és bámulatot váltottak ki belőlem, sőt, annyira erős mezőnyt sikerült összeállítani, hogy a végén A vágy tovább él simán kiesett az első tízből.

méhkas szelleme.jpg

A bérgyilkos (John Woo)
Szépség és tragédia csodás hibridje. Álomvilág találkozik a rögvaló mocskával. Chow Yun-Fat pisztolyművészetét alighanem mindenki ismeri, a bromance azóta sem volt olyan remek, mint ebben. Nem láttam még olyan férfibarátságról szóló filmet, amiben a giccs ennyire nem aknázta alá az egész sztorit, sőt, határozottan szolgálta azt. John Woo magnum opusát máig heroic bloodshed-ként tartja nyilván a szakirodalom, de az sem hibázik, aki Hongkong Noir-nak hívja a szívszorítóan kegyetlen végkifejlete miatt. Érdekesség: Walter Hill 1992-ben papírra vetette a tervezett hollywoodi változat forgatókönyvét, ami olvasmányélményem alapján jóindulattal is csak A bérgyilkos árnyéka.  

Vérveszteség (Nicolas Winding Refn)
Van, aki a Drive-ra, van, aki a Pusher-trilógiára esküszik, én Refn második nagyjátékfilmje mellett tenném le a voksomat. A dán szerző akkor is kiválóan bánik a zörejekkel, zenékkel, színekkel, ha egy bekattanó férfi sztoriját kell elmondania, és akkor is, amikor egy introvertált filmőrült és egy szintén szégyellős büféslány „románcát” meséli el.

Biciklitolvajok (Vittorio De Sica)
Fekete-fehér neorealista gyöngyszem, amiből kiderül, hogy csak egyetlen szín van, az pedig a szürke. Lásd a lopást bizonyítani képtelen apát, aki végül maga is a bűnözik, ám azonnal rajtakapják. De Sica örökbecsűje egyre inkább megerősít abban, hogy az elmúlt 64 évben sem lett jobb hely a világ, sőt.

Szalmakutyák (Sam Peckinpah)
Természetesen a sokat vitatott eredeti Peckinpah-mű, nem a remake. Hőse, David Sumner úgy lesz intertextualizált westernhős, hogy tömeggyilkosság útján vedli le magáról túlcivilizált, nyámnyila (biológiailag is impotens?) énjét, és ezáltal nemcsak az otthonát védi, de barbarizmusa férfit is farag belőle (potenssé válik). Érdekes vadnyugati olvasat, annyi bizonyos. A Halott ember hajaz némileg erre a férfiképre – ami történetesen posztmodern acid western.

A méhkas szelleme (Victor Erice)
A filmpoézis csúcsra járatása. Erice úgy bírálja Franco generalissimo rezsimét, hogy sosem árul el konkrétumokat, ehelyett a szubjektivitás és a líraiság vizeire evezve mutat be egy különös kislányt, és az ő családját. A gyermekhősön túl az operatőri munkának, a vonat zakatolásának, a szélfújás hangjának, és főként a Frankenstein szörnyeként absztrahált baloldali szökevénynek is képtelenség ellenállni.

Második lehetőség (John Frankenheimer)
Vizualitása máig elképesztő, atmoszférája pokoli, témája első kézből hozott. John Frankenheimer ugyanis önmagát, az Álomgyárból kiebrudalt modernista auteur-t örökíti meg a szuverenitásától fosztott Arthur Hamilton/ Tony Wilson karakterében. Méltatlanul alábecsült gyöngyszem a Hollywoodi Reneszánsz elejéről. És még csak véletlenül sem sci-fi.

halál csöndje.jpg
A halál csöndje
(Sergio Corbucci)
Ilyen westernt sem láttam még. Az addig még rendben is van, hogy a spagettik rendszerint destruálóbbak, mocskosabbak, mint korabeli amerikai társaik, de ahogy Corbucci lépcsőről lépcsőre porig rombolja a néma gyorstüzelő imágóját, és ránk szabadítja a még a Herzog-korszak előtti Klaus Kinski-t, az maga a hó, az maga a halál, az maga a döbbenet. Amennyiben ez a film nem iskolai tananyag, bajban vagyunk.

Nyomtalanul (George Sluizer)
George Sluizer önlopását nyugodtan el lehet felejteni. Az 1988-ban készült holland eredeti ugyanis köröket ver rá. Idegtépően lassú, egyszerre működik pszichothrillerként, noirként és melodrámaként, a néhai Bernard-Pierre Donnadieu pedig nálam nem A profi balfácán Farges-aként, hanem Raymond, a szociopata voltát fennen hirdető tanárember/ szörnyeteg szerepében tette le a névjegyét. Klausztrofóbiásoknak ellenjavallott a finálé megtekintése!

Furcsa játék (Michael Haneke)
Már megint egy rendező, aki később az Államokban is újraértelmezte saját gyermekét. Félreértés ne essék, a feel bad movie-k atyja nem remake-elt rosszul, de az amerikai változat csupán jó. Az osztrák ellenben zseniális. Szabad azt mondani, hogy imádtam, amikor fehérruhás golfos gyilkosaink fityiszt mutattak nekem, a nézőnek?

Éjféli játszma (Ole Bornedal)
És újfent azt kell írnom, hogy ezt a filmet is újraforgatta a stúdiósoknak a rendező, nevezetesen Ole Bornedal. Neki egyébként láthatóan nem fekszik az ígéret földje (v.ö.: Démoni doboz), ám Dániában nála aztán bűzlenek a dolgok, persze, a lehető legjobb értelemben. Intertextusokat használ (a Psycho zuhanyzójelenetének muzsikáját egy az egyben átveszi), rendkívül explicit tud lenni mind verbálisan (mindenki hallgassa meg az Andersen-es poént!), mind képileg (a női feneket borotváló antagonistától sokaknak gombóc lesz a torkában), de a legjobb az, ahogy összemossa a hullaházi thrillerkliséket a beteg, mi több, önreflexív humorral. Nem sokkal később a Miramax talán épp ezért kezdett dörömbölni Bornedal ajtaján, hogy készítse el nekik a Sikolyt. Mint tudjuk, erre nagyjából így felelhetett: „Köszönöm, de nem, köszönöm.”  

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr24824526

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.10.07. 14:40:41

Sok szép találat, amit nekem (szégyenszemre) eszembe se jutott, gratula!

Lateralus 2012.10.07. 14:53:39

Érdekes listák, bevallom, Nagy Gergőéről összesen három filmet láttam, és a többi közül 5-nek még a címével se találkoztam soha, de legalább van minek utánanézni.
A másik lista főleg a Méhkas szelleme, a Nyomtalanul és a Furcsa játék szerepeltetése miatt nagyon szimpatikus, ezek számomra is meghatározó élmények voltak, és nem túl sokszor kerülnek elő.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.10.07. 15:41:25

Egy apró korrekció: Frankenheimer nem örökíthette meg önmagát "Álomgyárból kiebrudalt modernista auteurként" a Seconds főszereplőjében, ugyanis akkor még bőven az Álomgyár ünnepelt "ügyeletes sztárja" volt 4 (!) minden szempontból kiemelkedően sikeres mozi után. A kiebrudalásra inkább valamivel később, a szintén nagyon sikeres Grand Prix-t követő The Extraordinary Seaman kudarcával került sor.

David Sumner 2012.10.07. 15:59:28

@Orosdy Dániel: De, és erre Frankenheimer tudatosan rá is játszik. A saját életéből vesz át elemeket (tenisztrófeák, saját házában forgatott jelenetek, a keleti parton született, de a nyugati partra kerülő hős) mind őt magát idézik meg, és a filmben úgy alakítja a cselekményt, hogy a Céget kb. a hollywoodi zseniket megölő társaságként mutatja. Ez a szereplői szubjektivitással összeláncolt szerzői szubjektivitás klasszikus esete. A film pedig, Paramount-film lévén rettenetesen kivívta a stúdió haragját, a nézőket is rosszul viselte kedvenc melodráma-bálványuk, Rock Hudson leszíjazása, és akkor talán már felesleges is leírni, hogy anyagilag a film kudarc volt, így már korántsem szerették őt annyira, mint addig.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.10.07. 16:12:05

@David Sumner: Tehát úgy örökítette meg magát kiebrudaltként, hogy még ki sem ebrudalták? Tényleg zseni volt. :) (Nem a személyes vonatkozásokat vagy a Hollywooddal szembeni kritikát vitatom, hanem az időrendet, ami viszont elég egyértelmű. A vonat után, aminek az eredeti címe nem mellesleg "John Frankenheimer's The Train", nem hiszem, hogy kiebrudaltként forgathatta a filmet, minden más pedig, amit írsz, később történt.)

David Sumner 2012.10.07. 16:21:41

Ha egy filmben látunk egy szereplőt, akit megölnek, és közben saját magára is reflektál a rendező, akkor vélhetően tudta, mire számíthat majd. Pláne akkor, ha a film eleve arról szól, hogy valakit mindenhonnan kidobnak. És közben, amikor már 4 elismert filmje volt, miért ne utálhatta volna közben a rendszert? Ami pedig a kirúgását illeti, az bizony a Seconds premierje után történt, mint szerző, tökéletesen el lett ásva a fickó.

David Sumner 2012.10.07. 16:27:44

@Orosdy Dániel: És persze, nyilván akkor még, amikor elkezdett forgatni, kedvelhették, ám 46 év telt el azóta, és mivel a filmet utálták, elég nagy a távlat ahhoz, hogy utólag megítéljük, ez bizony az ő saját kipattintásának a története.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.10.07. 16:33:36

@David Sumner: Hogy lehetett már eleve kiebrudalt, ha csak "vélhetően tudta, mire számíthat majd"? Mikor állítottam én, hogy nem utálhatta a rendszert? És...
De tudod, mit, legyen igazad! Túl sok ilyen vitán vagyok már túl, kezdem marhára unni. Minden sorod úgy tökéletes, ahogy van, Frankenheimer is veled értene egyet, minden jót.

David Sumner 2012.10.07. 16:38:13

@Orosdy Dániel: Nem eleve volt kiebrudalt, hanem azzá vált, miután a film leszerepelt (akkor talán még a kritikusok körében is, bár ebben nem vagyok száz százalékig biztos), és a rendszerutálat vaskosan benne van. Én pedig sosem állítottam, hogy Eleve kiebrudalt lett volna, ez, mint mondtam, egy utólagos távlat eredménye, és elég idő telt el azóta, hogy ez kijelenthesse a néző. Frankenheimer-t sajnos nem tudom erről megkérdezni, mivel 10 éve halott, beérem azzal, hogy Varró Attila és Pápai Zsolt is ugyanilyen szemszögből látták a filmet.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.10.07. 16:44:31

@David Sumner: Két dolgot szeretnék egyértelműen leszögezni:

1) Ha valamit Pápai vagy Varró így vagy úgy elemez, az onnantól kezdve megkérdőjelezhetetlenül tökéletes, ld. még Biblia.

2) Frankenheimer időutazó volt. Ebben rejlett az ő valódi tehetsége, minden más kamu.

Ne aggódj, Sanyi, részemről itt nem lesz vita, ahhoz partner is kéne. :)

David Sumner 2012.10.07. 16:48:07

@Orosdy Dániel: 1. Bibliának nem Biblia, hanem én már a film nézése közben is pont ugyanezt éreztem, pláne, hogy a megnézése előtt olvastam azt az egy-két dolgot, amiket leírtam a saját hányatott sorsáról. Csak miután tökéletesen ugyanazt mondták vissza, miért ne süvegelném meg a szavait.

2. Frankhenheimer nem volt időutazó. Ahogy kétszer korábban is írtam: akkor még nem volt kiebrudalt, de a film immár tökéletes mementó. Az "eleve" szót pedig még csak burkoltan sem írtam le sehová.