A Filmvilág fiatal magyar filmrendezőket kért fel, hogy válasszák ki, számukra mely tíz filmtörténeti alkotás számít a legjelentősebbnek. A listákat már közöltük (az összesített toplista és a kapcsolódó statisztikák a Filmvilág októberi számában olvashatóak; folyóiratunk online változatban is elérhető és előfizethető a dimag.hu honlapján), most pedig a Filmvilág blog szerzőin a sor. Mi azonban a fontosnak tartott filmek helyett egyszerűen csak a kedvenceinket gyűjtöttük össze.

Volt egyszer egy Vadnyugat (Sergio Leone)
Az egyik legtriviálisabb választás, de ha egyszer ez a film az igazi, nagybetűs MOZI (ami legalább annyira igéző, mint a durcás Claudia Cardinale egy poros tornácon), akkor az egyszeri mozista nem tud mit tenni, meghajol a közhelyes választás vádja előtt. Egyszerű szemlélőnek western, esetleg opera, a többieknek maga a mozgókép, tele férfiassággal, érzékenységgel, kegyetlenséggel és humorral. Műfajiságot meghaladó művészet, lovakkal és szájharmonikával. 

Régi idők focija (Sándor Pál)
Sándor Pál nagy mágus, Garas Dezső pedig zseni volt. Együtt összegyúrták Mándy világát Chaplinével és Felliniével, a végeredmény pedig egyszerűen csodálatos. Nem elvontan és fensőbbségesen, hanem ahogy az Amarcord, vagy akár az Hulot úr nyaral. „Ma már nem készülnek ilyenek”, szoktuk mondani, sokszor ok nélkül – ezúttal e kijelentés mindenképpen és minden ízében igaz.

Különben dühbe jövünk (Marcello Fondato)
Ha Leone filmje egy ilyen listán a triviális választás, ez az „unortodox” (abban nem vagyok biztos, ez mostanában negatív vagy pozitív jelző). Kis hazánkban illik „guilty pleasure”-nek tekinteni a Spencer–Hill-filmeket a pofozkodás és a gyakran blőd poénok miatt, de a világ boldogabb tájain már régóta tudják, az egyszerűcske felszín általában óriási szívű, alaposan átgondolt és tehetségesen megvalósított közönségfilmeket takar. Engem a Különben dühbe jövünk vitt filmrajongóvá, márpedig az első szerelem örökre velünk marad.

Cápa (Steven Spielberg)
Újabb gyerekkori kedvenc – bár akkor még tulajdonképpen nem mertem végignézni. Spielberg ezzel a művével egyrészt megalkotta a tökéletes szórakoztatómozit, másrészt pusztán filmes eszközökkel (no és a hiteltelen megjelenésű, rosszul működő gumicápát helyettesítő uszonnyal) zsigeri félelmet csempészett több generáció pszichéjébe. Még a bevallottan eltúlzott finálét is sikerül hitelessé tennie a végig zseniális vágásnak, operatőri munkának, zenének és színészeknek köszönhetően. A leghatásosabb film, amit valaha egy halról készítettek.

Taxisofőr (Martin Scorsese)
Nem könnyű elsőre megszeretni, ami végül is nem csoda: a néző beköltözik egy komoly lelki problémákkal küzdő veterán fejébe. Nem a legjobb hely a világon. Paul Schrader többrétegű története Martin Scorsese értő rendezésének és Robert De Niro túlzás nélkül tökéletes alakításának köszönhetően felkavaró, mégis felszabadító élménnyé válik. Persze ezért követel is cserébe valamit. „Nem hiszem, hogy érzed a bluest, amíg nem éltél meg nehéz időket.” – mondta Muddy Waters. Ugyanez igaz az elkeseredett Travis Bickle történetére is.

A félelem ára (William Friedkin)
A „triviális” és az „unortodox” után eljutottunk a „legkönnyebben kifogásolható” választásig. Nagyot bukó, vegyes kritikai fogadtatású remake Clouzot klasszikusából egy időközben sokszorosan leszerepelt rendezőtől. Készséggel elismerem A félelem bére egyébként is vitathatatlan érdemeit, de a Sorcerer más történet, más megközelítés, más üzenet – egy egész más látomás. Friedkin remeke a tökéletesen kivitelezett akciófilm felszíne alatt egyszerre rejt politikai allegóriát, társadalomkritikát, poézist, fekete humort és filozófiát. Minden megtekintéssel jobb és gazdagabb mű lesz, ami még a legjobb mozik között is ritka érdem.

Annie Hall (Woody Allen)
Mi közös van az átlagemberben és egy alacsony, szemüveges New York-i zsidó intellektüelben? Meglepően sok. Woody Allen egy valószerűtlen szerelem komikusan elbeszélt történetén keresztül alapvető igazságokat mond ki csípős humorba csomagolva. „A szerelem olyan, mint egy cápa. Ha nem tud előre menni, előbb-utóbb beledöglik.” Egyszerű, vicces és mélyen igaz. Aki nem így látja, vesse magát a mókusok elé.

A halál keresztútján (Joel és Ethan Coen)
Egyrészt tehetségesen összeállított idézetgyűjtemény, másrészt ironikus stílusgyakorlat a film noir jegyében. De van benne más is. A főszereplő – akinek „felmenői” között egyaránt megtaláljuk a szamurájokat, az olasz westernek cinikus(nak tűnő) főszereplőit és persze a Chandler nevével fémjelzett bűnügyi irodalom emblematikus hőseit – látszólag egy komoly maffiózó befolyásos ölebe, valójában igaz barát és rafinált ellenfél, aki a legkevésbé sem tiszteli az etikettet és nem ad a látszatra, mégis jópár dolgot taníthatna az önjelölt megmondóknak a tartás és morál alapvető kérdéseiről.

Roncsfilm (Szomjas György)
Hankiss Elemér kitalálni akarta Magyarországot, Szomjas György inkább megtalálta, méghozzá magát az esszenciát, éppen a pesti Szigony utcában. A Roncsfilm elvileg a rendszerváltás mozija, valójában a túlnyomó része ma ugyanolyan érvényes, mint annak idején – ha nem jobban. Tragikomikus börleszk a világ, mellékszereplő a saját életében minden férfi és nő. A társadalom alja néha újrajátssza A vihar kapujábant, csak éppen már az sem biztos, hogy egyáltalán történt valami, hiszen „Az úr már vérző hassal érkezett a helyszínre.”

Ponyvaregény (Quentin Tarantino)
Gyakori felvetés Tarantinóval kapcsolatban, hogy „szarból csinál aranyat”, amikor újrahasznosítja az exploitation filmeket. Ahogy azt a Tarantino nyomában sorozat keretében már számtalanszor jeleztük, ez így nem teljesen igaz: nem csak exploitation filmekről és nem puszta újrahasznosításról van szó, ahogy ez az „arany” sem székletből készül, sokkal inkább más nemesfémek különleges ötvözete. A Ponyvaregényben a keveseknek és a sokaknak szóló kultúra bizonyítja be egy sokmenetes, érzéki együttlét során, hogy eredendően egyikük sem jobb a másiknál. A legszebb az egészben, hogy mindebbe a néző bele se gondol, csak habzsolja az élményt.