Vadak útján

2012. szeptember 20. 18:06 - Baski Sándor

CineFest – 5. nap

A Cinefest szervezői a szerdát, mint a fesztivál nagy napját harangozták be, és nem alaptalanul, hiszen három versenyfilmet is bemutattak, köztük a Sundance-fődíjas A messzi dél vadjait. Utánjátszó fesztivál lévén a miskolci mustrának megvan az az előnye, hogy ki tudja mazsolázni az „A”-kategóriás fesztiválok kínálatának legjavát, de akad ennek a státusznak egy hátránya is. A CineFest nézői elé ritkán kerül felfedezésre váró gyöngyszem, az a független film, amely Cannes-ban vagy Velencében a semmiből robban be, hozzánk már a remekmű pecsétjével érkezik meg, és elfogulatlan kíváncsiság helyett a kanonizált filmeknek kijáró áhítattal fogadjuk.   

Látva A messzi dél vadjaira zúduló díjesőt, és olvasva az angolszász kritikusok laudációit, nehéz is a hype-tól függetleníteni magunkat – de azért érdemes megpróbálni. Nem mintha Benh Zeitlin érdemtelenül zsebelte be volna a gratulációkat, debütáló munkája valóban különleges, a fesztiválfilmek mezőnyéből messze kitűnő alkotás. A történetközpontú, formalizált filmekhez szokott amerikai kritikusokat és nézőket nyilván épp formabontó stílusával és egyedi hangvételével nyűgözte le. A messzi dél vadjait nem is lehet beskatulyázni, részben coming of age-történet, részben poszt-apokalipszis film, hol mágikus realista, hol dokumentarista modorban előadva. Egyik méltatója élőszereplős Miyazaki-filmnek nevezi, és valóban, Hushpuppy, a főszereplő mintha A vadon hercegnőjéből lépett volna elő.       

 A hatéves kislány a Teknőben, egy Louisiana-béli, világtól elzárt öbölvárosban él apjával. Az apró, nomád közösség akkor sem hajlandó az otthonát elhagyni, amikor a Katrina hurrikánnak köszönhetően víz alá kerül az egész terület. Bár, ahogy a rendező, Benh Zeitlin a vetítést követően elmondta, a Teknő fiktív hely, hasonló, civilizációtól elzárt települések akadnak bőven New Orleans közelében. Dokumentumerejű képei ellenére filmje mégsem tekinthető pusztán tudósításnak a Katrina hurrikán által sújtott térségből – a maga sajátos módján komplett világmagyarázatot próbál prezentálni, főhőse, Hushpuppy szemszögéből. A gyermeki nézőpontot hasonló sikerrel (és stilizáltsággal) utoljára Spike Jonze tudta megragadni az Ahol a vadak várnakban, ez a világ azonban talán még ijesztőbb és könyörtelenebb.

Zeitlinnek, aki nagyrészt a barátaiból és rokonaiból verbuválta a stábot, mindössze 1.8 millió dolláros büdzsé állt a rendelkezésére, de a kész filmen ez a legkevésbé sem látszik. Az épített és a természeti „díszletek” segítségével sikerült a maga nemében egy teljesen koherens (álom)világot teremteniük, amelyet persze elsősorban az amatőrökből álló színészgárda hitelesít. A hatéves Quvenzhané Wallis ösztönös játékát joggal emelik ki a kritikák, de legalább ennyire intenzív és zsigeri alakítást nyújt az apa szerepében a civilben pékként dolgozó Dwight Henry.

A néző eközben legfeljebb azon morfondírozhat el, hogy a bemutatott, kétségkívül érdekes közösség tagjai mennyire szolgálnak rá az idealizálásra. Korlátlan szabadságvágyuk nyilván irigylésre méltó, de az alkotók mintha az önpusztításnak ebben a sajátos formájában is romantikát látnának, amit a helyenként túlcsordulóan ünnepélyes zene és Hushpuppy new age-es bölcsességekkel teli narrációja is alátámaszt. A messzi dél vadjain ugyanúgy diagnosztizálhatóak az elsőfilmes betegségek, mint a legtöbb debütáló filmen, legfeljebb a hype-tól kevésbé tűnnek fel.

mindenki a mennybe megy.jpg

A nap másik „nagyfilmjében” is vadembereké a főszerep, igaz ők a természet vad öle helyett Bukarestben élnek, és kívülről nézve egész civilizáltnak tűnnek. Marius harmincas éveiben járó fogorvos, nemrég vált el feleségétől; közös kislányukat a bíróság a nőnek ítélte. A Mindenki a mennybe megy Radu Jude előző (és első) filmjéhez, A legboldogabb lány a világonhoz hasonlóan egyetlen nap leforgása alatt játszódik. Marius vakációzni vinné Sofiát a tengerhez, de a felesége és új barátja azt állítják, hogy a lány beteg. A férfi, aki amúgy is ritkán láthatja lányát, nem hajlandó lemondani a jó előre eltervezett kirándulásról. A patthelyzet üvöltözéshez, a régi sérelmek felhánytorgatásához vezet, majd Marius végképp bekattan.

Radu Jude filmjével kapcsolatban a legnagyobb dicséretet talán az jelenti, ha kijelentjük, hogy semmivel sem lóg ki az új hullámos román filmek élmezőnyéből. A realizmus maximális fokát, mind a helyszíneket, mind az alakításokat és dialógusokat illetően, így már ki sem érdemes külön emelni, Jude mégis meg tudja lepni nézőjét. Hétköznapi drámája egy ponton tragikomédiába fordul át, de úgy, hogy amit a vásznon látunk, az a legkevésbé sem nevetséges. Sikerül emellett azt is elkerülnie, hogy bármelyik fél oldalán állást foglaljon, a banális alaphelyzet ellenére nem közhelyekben és klisékben gondolkozik. Továbbra is igaz a fesztiváljárók tétele: ha van román film a programban, válaszd azt, nagyot nem tévedhetsz.

(A szerdai nap harmadik versenyfilmjéről, a Kockázatos utazásról már tegnap írtunk.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr834790961

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.