Filmvilág blog

Hattyúdal az Expendables után szabadon

Shadows in Paradise

2012. augusztus 31. - Huber Zoltán

Akinek megdobogtatja még a szívét a frissen másolt kalóz-VHS hullámzó kép- és hangminősége, illetve a német szinkronra rádumáló, kedvetlen narrátor monoton káromkodása, az biztosan szomorúan konstatálja, hogy a borítókról lassan végleg eltűnnek a kigyúrt igazságosztók és verekedő-bajnokok, az akciós DVD-kosarakban manapság pedig már az aktuális sikereket gyorsan lekoppintó mockbustereké, a thrillert misztikummal vagy gyilkossággal keverő hibrideké, illetve a trancsírozós/szörnyes horroroké a főszerep. Míg az egykori A-ligás akciósztárok újabban sikerrel ironizálnak a nyolcvanas évek letűnt dicsőségén, addig a második, illetve harmadik vonalat képviselő, régi nagy ikonok vagy visszavonultak (Michael Dudikoff, Bolo Yeung, Antonio Sabàto Junior), vagy profitábilisabb műfajokban kamatoztatják még mindig jól csengő nevüket (Lorenzo Lamas, Daniel Bernhardt, Kevin Sorbo).

Igaz, a két Expendables sikerét meglovagolva a közeljövőben több színész-harcművész is újra a kamerák elé áll. Cynthia Rothrock, Don “The Dragon” Wilson és Sasha Mitchel alacsony költségvetésű kaland- és fantasy-filmek mellékszereplőjeként tűnik majd fel. Rajtuk kívül Steven Seagal, Dolph Lundgren, Steve Austin és Gary Daniels is kitartó szorgalommal szállítja az otthoni forgalmazásra szánt, férfiasan egysíkú akciófilmeket. A régi nagy nevek közül tehát már csak igen kevesek vannak, akik a sajátos filmtípust konzervatív hagyománytisztelettel, a macsófilmek klasszikus szabályrendszerét követve, az iróniát és a kikacsintó önreflexiót távol tartva próbálják életben tartani: könnyen lehet, hogy a Mark Dacascos nevével fémjelzett Shadows in Paradise a nyolcvanas évek modorában fogant B-akciófilmek egyik legkedvesebb hattyúdala.

shadows-in-paradise1.jpg

Nem Stallone rajongva fogadott retro-újrái  az első olyan alkotások, amelyek emléket állítanak a Reagen-korszak kigyúrt mozihőseinek. Dacascos főszereplőként idén részt vett Brian Thompson önirónikus műfajösszegzőjében (Action Hero), amely az előzetesek alapján sokkal autentikusabbnak és keserédesebb mókázásnak tűnik, mint Stallone kissé bevételhajhász és paradox módon túlzottan is stúdiókonform bohóckodásai. A Shadows in paradise címszerepében Dacascos azonban nem a kikacsintós nosztalgia-faktort aknázza ki, hanem még egyértelműen a Kommandóbázis kijelölte úton halad. A kiégett ex-katona szerepében a sztárnak ismét az amerikai hadsereg ideái mentén kell rendet tennie a világ egy távoli pontján, miközben a segítői és ellenfelei között olyan nevekkel találkozhatunk, mint Armand Assante, Tom Sizemore, Danny Trejo és Steven Bauer. Sőt, egy nyúlfarknyi szerep erejéig még a kultikus tiszteletnek örvendő Vernon Wells (a Kommandó főellensége, a Fortess hidegvérű gyilkosa) is tiszteletét teszi a vásznon.

A nagyrészt orosz pénzből (!) készült filmet az a J. Stephen Maunder írta és rendezte, aki korábban a Tigriskarom II és III levezénylésével szerzett direktori tapasztalatokat, így aztán ne is csodálkozzunk, ha a szigorúan nyolcvankét perces játékidőben az összes olyan bakival, barkács-megoldással és szívmelengető bénázással találkozhatunk, amelyek miatt kifejezetten szeretni lehet az efféle trash-akciófilmeket. "When the CIA & Military want your girlfriend dead… It's a killer on your relationship" - szól a produkció hangzatos reklámszlogenje, és ebből rögvest össze is rakható az egyébként sem túlzottan cizellált történet. Bár a mű egy iraki bevetéssel indul, majd ellenségként az al-Kaida tűnik fel, illetve az események során a szereplők rendkívül sokat társalognak mobiltelefonokon, ha ezeket az apróságokat nem számítjuk, a film készülhetett volna nyugodtan akár 1989-ben is. Maunder megkapó igyekezettel sorolja fel az unalomig ismert műfaji kliséket (titkos bevetés, árulás, szex a végső leszámolás előtt), illetve különösen nagy élvezettel mutat gépfegyver-torkolattüzeket és testen robbanó vérpatronokat. A kötelező verekedések és lövöldözések menetrendszerűen követik egymást, és ellenpontkénta a humoros és/vagy érzelmes jeleneteket is megkapjuk (a „poén-lövés-csók” szentháromságának megfelelően).

shadows-in-paradise.jpg

Az alacsony költségvetésből kifolyólag az egész filmet egyetlen helyszínen rögzítették, az alkotók egy-két bevágott panorámaképpel, néhány arab felirattal és zászlóval mégis iraki tábort és líbiai szigetet (!) varázsolnak a laikus számára is könnyedén felismerhető, dél-kaliforniai erdőből (nem hinném, hogy Észak-Afrikában bárhol találkozhatunk fehér deszkaházakkal). A finálé nagy leszámolásához elengedhetetlenül szükséges, gőzökkel és szikárral súlyosbított raktár-díszletet végül azért csak sikerült összehozni: az alkotók a kékes-szürkében fürdő katonai épületbelsővel egy újabb orbitális toposzt nyomnak le a közönség torkán. Maga a sztori ugyan hemzseg az alapvető logikai- és kontinuitásbeli hibáktól, de a nevetségesen rossz alakítások, Sizemore és Assante ihletett gonosz-figurái, a modell-külsejű, fiatal orosz “színésznők”, illetve az erőltetetten kemény hangulatok sajátosan kedves bájjal ruházzák fel ezt a bumfordi férc-filmet. A legszerethetőbb azonban mégis akkor lenne ez a műalkotás, ha a német szinkronos verzió kalóz VHS-másolatát kaptuk volna meg, és a remegő kép alá egy unott magyar narrátor darálná a vaskos káromkodásokat. Aki az Expendables karcosabb és hitelesebb, olcsó B-filmes kistestvérét keresi, annak kötelező ez a maximálisan bűnös élvezet!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr104743490

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása