A hálózat csapdájában

2012. július 17. 11:00 - filmvilág

A csodálatos Pókember

Rajongói szemmel nézve Sam Raimi Pókember-trilógiája azért nem folytatódhatott, mert az első két film sikerén felbuzdulva a harmadik résszel olyan magasra tette a lécet, amit saját maga sem tudott megugrani. A szimbiózis okozta személyiségzavar, Harry Osborn bosszúszomja és a Homokember még csak-csak belesűríthető egyetlen filmbe, de Venom mindenképpen több figyelmet érdemelt volna. Ezzel együtt A csodálatos Pókember helyenként egészen meggyőzően érvel saját létjogosultsága mellett, s ha az újraindított sorozattal szemben még korainak tűnhet az elvárások megfogalmazása, két dolog biztos. Tobey Maguire megszabadult a skatulyától, a piros-kék kezeslábast megöröklő Andrew Garfield pedig meglepően jó választásnak bizonyult.

pókember1.jpg

Mert bár A csodálatos Pókember – minden igyekezete ellenére – a Raimi-féle változatra bántóan rímelve meséli újra az eredettörténetet, ugyanakkor a radioaktív pókcsípés, az otthoni, iskolai és utcai szárnypróbálgatás, illetve Ben bácsi halálának jól ismert jeleneteit Garfield sokrétű alakítása teszi emlékezetessé. Természetesen Peter Parker alakjának kibontására, s így a képregény-adaptációkra ritkán jellemző színészi játékra Marc Webb markáns szemlélete ad lehetőséget, hiszen a rendező számos műfaj stílusjegyeit felhasználva a szuperhőssé válás keserédes folyamatával párhuzamosan mutatja meg, hogy milyen terhek nehezednek a tinédzser vállára. A kezdés már-már thrillerrel kecsegtet, a tudományos környezet a sci-fi felé kacsintgat, ugyanakkor Peter kínos, hebegő-habogó udvarlása a romantikus komédiákra játszik rá, a fürdőszobai törés-zúzás túlzásai pedig a burleszkfilmek legjobb jeleneteit idézik, mígnem a gyász, az önvád és a bosszú következtében a lélektani drámákra jellemző nyomasztó hangulat telepszik a filmre.

Webbet ráadásul ekkor még arányérzéke sem hagyja cserben, A csodálatos Pókember első harmada tehát ismétlés ide, lineáris történetszövés oda, átgondolt és lebilincselő. Éppen ezért annyira bosszantó, hogy amíg a rendező a munka nehezét ígéretesen végzi el, addig – mintha az atmoszférateremtés és Peter Parker megfejtése minden energiáját felemésztette volna – Pókember hálás figurájával nem boldogul. A csodálatos és közkedvelt Pókembert ugyanis már nem kell kitalálni, bizonyos Stan Lee ezt már megtette. A titok itt is az arányosságban rejlik: egy magára valamit is adó Pókembernek egyszerre kell oldottnak, de nem lazának, és határozottnak, de nem nagyképűnek lennie, s közben – mintegy a feszültség levezetéseként – illik szellemes kommentárokkal fárasztania aktuális ellenségét, történetesen a Gyíkot. A párbeszédeken – főleg Pókember szövegén – tehát lett volna még mit csiszolni, ami azért is nagy kár, mert a harcok ötletesek, a koreográfia Pókember képességeire épít, aki az összecsapások alatt is gyakorta használja a hálóvetőt (Webb ezzel és a hálófolyadék-patronnal az előző részek után kiköszörülte a csorbát), és nemcsak támadásra, de lendületszerzésre, akrobatikus mozdulatok kivitelezésre is, jóllehet az FPS-ekre (first person shooter) hajazó belső nézet ügyetlenségét nehéz megbocsájtani.

pókember2.jpg

A számítógépes játékok felidézését leginkább a filmet át- meg átszövő multimedialitás indokolja. A Hírharsona ugyan még várat magára, az érintőképernyős telefonok feltűnő simogatása nyilván reklámcélokat szolgál, a telekommunikáció filmbéli szerepe azonban nem merül ki ennyiben, hiszen az interneten közzétett naprakész videók révén Pókember szinte a felbukkanásával egyidejűleg válik kultikussá, a fokozott érdeklődés következtében pedig a televíziós társaságok élő, egyenes adásban közvetítik sorsdöntő ütközetét. Kézenfekvő, hogy a Pókembert övező figyelem épp a fordítottja annak az ellenséges légkörnek, ami a Denevérembert körülveszi, csakhogy amíg Christopher Nolan óvatosan bánik a részvéttel, addig Marc Webb mintha megfeledkezett volna arról, hogy a hírnév visszatetsző is lehet.

A szenzációhajhász szemlélet ugyan – azt sugallva, hogy a rendező a tévéstáb kamerája mögé húzódott – valamelyest magyarázza a patetikus hősábrázolást, és felmenti a film utolsó harmadát a giccsesség vádja alól, de A csodálatos Pókembert csak az összhatása menti meg attól, hogy nevetség tárgyává váljon. Hiányzik tehát az irónia, és hiányoznak a Gyík felkutatásához hasonló pazar jelenetek, ahol egyszerre érvényesül Pókember humora, leleményessége és küzdeni akarása. Látványos, ahogyan pókhálót sző a csatornahálózat központjában, de feszült várakozás helyett a telefonjával játszik. A jelenet Pókember hidegvéréről árulkodik, amit akár egy hüllő is megirigyelhetne, miközben jelentőséggel éppen összetettsége miatt bír. Az okostelefon használhatatlansága ugyanis egyrészt a Google köpönyege alól kibújt nemzedék korlátaira, kiszolgáltatottságára figyelmeztet, másrészt Peter találékonyságát emeli ki: a csatornarendszerben saját hálózatot épít ki, hogy a pókháló rezgései alapján bukkanjon ellensége nyomára.

Ez lehetett volna a fordulópont, de a humort, jelképességet és feszültséget bölcsen adagoló szemlélet a továbbiakban már nem köszön vissza, így a film második fele minden eredeti mozzanatot és izgalmat nélkülözve, lassú mederben csordogálva telik el. Nem elég ugyanis, hogy a cselekmény innentől kezdve végképp kiszámítható, de a Pókembert hátráltató körülmények öncélú halmozása és az iróniától mentes, tolakodó emelkedettség visszájára sül el, ezzel pedig A Csodálatos Pókember leginkább önmaga paródiájára emlékeztet.

Jó választásnak tűnt, hogy a forgatókönyvírók a Gyíkot választották Pókember első főellenségének, s tulajdonképpen a film végére – beleértve a stáblista utáni jelenetet is – nem is A csodálatos Pókember, hanem a folytatás koncepciója kérdőjeleződik meg. A Gyík, pontosabban Dr. Curt Connors (Rhys Ifans) ugyanis az OsCorp alkalmazottja, Gwen Stacy-ről (Emma Stone) pedig köztudott, hogy a Zöld Manó öli meg, vagyis Normann Osborn felbukkanása borítékolható a 2014-re tervezett második részben. Ha pedig így lesz, az ad némi okot a kételkedésre, mert bár örömteli, hogy Pókember újraindított története az elődhöz képest mélyebben gyökerezik, s az már most biztosra vehető, hogy Marc Webb következetesebben merít a képregényekből, ugyanakkor nehezen fogja tudni elkerülni, hogy – A csodálatos Pókember után – még egyszer leforgassa Sam Raimi első Pókemberét. Persze, kire legyen igaz a mondás, ha nem Webbre, hogy a név kötelez.

Lénárt Ádám

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr254661708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

scorsesefan 2012.07.17. 11:23:27

Jó írás, nagyrészt egyet tudok vele érteni, egy apró megjegyzés:

"jóllehet az FPS-ekre (first person shooter) hajazó belső nézet ügyetlenségét nehéz megbocsájtani."

Megkockáztatom, hogy ebből az egész filmben maximum 15 másodpercnyi van, egy két órás film esetén ennyi azért talán megbocsájtható (sőt, szerintem nem is nézett ki rosszul, de most nem ez a lényeg).

kelta 2012.07.18. 22:36:18

"vagyis Normann Osborn felbukkanása borítékolható a 2014-re tervezett második részben."

Én ebben, nem vagyok olyan biztos. Arról szólnak a hírek, hogy egy trilógiát terveznek, és szerintem a 3. -ik részre fogják tartogatni a főgonoszt, így időben is távolodva az első résztől. Ezen felül szerintem most logikus lenne Skorpió behozatala, hiszen ebbe részre létrejött az ember - állat hibrid lehetősége, akkor könnyedén létrejöhet Skorpió is.

Orltran 2012.07.23. 14:15:28

"Venom mindenképpen több figyelmet érdemelt volna."

Ennyivel értek egyet az egész írásból.

Lehetnek Spoilerek.

Andrew Garfield egyáltalán nem tűnik jó választásnak, a fizimiskája teljesen a twilight generáció szüleménye, tökéletes ellentéte Peter Parkernek. Az arca még nem is lenne rossz választás, de mind haj, mind öltözet, mind viselkedés tekintetében anti-Peter Parkert csináltak belőle). Teljesen érthetetlen, mikor elpáholják a suliban, mivel egyszerűen nem az a fajta karakter. Arról nem is beszélve, hogy Peter mielőtt pókember lett nem állt ki se magáért, se másokért, volt egy történet is erről, mikor új srác jött a suliba, akit elkezdtek szívatni, és Peter ezt egy szó nélkül nézte, mert addig se rá járt a rúd. Igaz utána volt lelkiismeret furdalás, de nem tett semmit.

Az eredettörténetet is nehéz teljesen máshogy előadni, mivel van ugye az a fránya képregény... Mégis kitaláltak valami újabbat, ami szerintem eddig a legborzalmasabb verzió, mivel gyakorlatilag bárki, aki bemegy azok közé a pókok közé pókemberré válhat így, és mivel a pókokat jól dokumentáltan hozták létre és nem csak egy volt belőle, tehát ismételhető, lehet csinálni bármikor pókember hadsereget. (Hasonlóan zajlott az ultimate spider-man klón története, csak nem ennyire egyszerűen).

Peter Parker figuráját sem érzem nagyon kibontottnak, bár valószínűleg ezt az elmúlt évtizedek ismeretsége mondatja velem, ugyanis őt is kitalálta az a Stan Lee nevű figura, nem csak pókembert, sőt, őt talán még egy kicsit jobban is.
És itt megemlíteném, hogy a jelmezt is kitalálta egy Steve Ditko nevű ember, és igen felesleges, sőt bosszantó volt ilyen cipőt adni rá, számomra ez sokkal rosszabb, mint a hálóvetők hiánya. Az a Pókember legalább úgy nézett ki, mint Pókember. (Mellesleg egy ideig a képregényben is magának szőtte a hálót, igaz ott fordított volt az ok-okozati viszony.)

Továbbolvasva szembeötlő az, ami szintén nagyon böki a csőröm, mint rajongó, hogy pont Pókember az, aki közutálatnak örvend jellemzően, és csak azok szeretik, akik személyes kapcsolatba kerültek vele, míg Batman Gotham védelmezője...

" A csodálatos Pókembert csak az összhatása menti meg attól, hogy nevetség tárgyává váljon"

Ehhez képest a moziban a film vége felé nem csak az én számból hallottam halk kuncogást. Szerintem semmi sem menti meg, az utolsó harmad lesüllyedt a függetlenség napja szintjére. Az első harmad unalmas, a közepe elmegy szódával (Egy-két jó jelenettel, de az is csak a látvány kategóriából), az utolsó pedig nevetségesen gagyi.

A pókhálószövés a csatornába szintén a képregényből származik, miután felismeri képességei totemikus eredetét és átesik egy vedlésen (igen, leveti Peter Parker testét) új képességeket kap, és ez az egyik. Nem Webb fantasztikus karakter ábrázolása, hanem JMS-é, és felesleges belemagyarázás, hogy miket akar jelenteni, azt jelenti, hogy minden utaló jel ellenére elolvastak egy-két képregényt is, és átemeltek egy-két panelt egy az egyben a filmbe. Ennyi. (Ami egyébként pozitívum.)

Az pedig, hogy a pókösztön alig jelenik meg, és többször a történet kedvéért egyszerűen nem is létezik, az részemről megbocsáthatatlan.

Mindenesetre egy dolgot tanultam ebből a filmből is. Sose gondoltam, hogy létezik olyan irány, amelyen ha a képregény elindulna, rávennének, hogy hagyjam abba az olvasását, főleg a Brand New Day után, mivel nekem az is tetszett, sok régi rajongóval ellentétben. Hát tévedtem, ez az.

3/10