Ordítás és országimázs

2012. április 21. 08:31 - filmvilág

Magyarország 2011

A 2011-es évet felmérő szkeccsfilm megosztotta a közönségét: volt, aki szerint csak tett, de nem film, mások szerint nemcsak film, de tett is.

Magyarország 2011 – magyar, 2011. Rendezők: Jeles András, Kocsis Ágnes, Török Ferenc, Szabó Simon, Mészáros Márta, Forgács Péter, Siroki László, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Salamon András, Jancsó Miklós. Producer: Tarr Béla.

A szerény körülmények között megrendezett 43. Magyar Filmszemle céljait nem köszöntő és díjátadó beszédekben, hanem tettekben és filmekben fogalmazta meg. A legfőbb tett az, hogy egyáltalán volt szemle – lényegében költségvetés nélkül, önkéntes munkában szervezve. A filmszakma létének és túlélésének eme demonstratív gesztusát tökéletesen egészítette ki a nyitófilmmé kinevezett összeállítás, amelyet tizenegy magyar filmrendező jegyez.

A 43. Magyar Filmszemle kontextusában ez a produkció legalább annyira tett, mint amennyire film. Ebből problémák is adódnak. A vetítés után a folyosói instant értékelők között gyorsan ki is rajzolódott két tábor: az egyik a művészi többletet hiányolta, s hogy ennek hiányában a film összességében képtelen eredeti és mély üzenetet megfogalmazni a jelen Magyarországáról (vagyis nem film, csak tett); a másik pedig a kontextus által felerősített üzenet, a közösségi alkotás cselekvő gesztusának fontosságát és értékét emelte ki (nemcsak film, de tett is).

mo2011.jpg

Mindkét tábornak van valami igaza: a Magyarország 2011 nem lesz a magyar filmtörténeti kánonképzés meghatározó darabja, de a mostani film- és társadalomtörténeti pillanatnak mégis fontos lenyomata, aminek erejét kétségtelenül érezhették azok, akikben a művészi érték tekintetében kérlelhetetlen esztéta hagyott némi helyet a cselekvés értékű művészi gesztusok iránt érzékeny, és annak okán engedményekre is hajlamos, aggódó filmrajongónak.

A művészi érték iránt aggódókat igazolja, hogy - amint az a szkeccsfilmek esetében oly gyakori - a részprodukciók színvonala igencsak vegyes, amit a sokszínűség és változatosság csak részben feledtethet. Tarr Béla, aki producerként jegyzi a filmet, semmilyen korlátot nem szabott az alkotóknak – bármiről, bárhogyan beszélhettek, ami a címről eszükbe jutott. Ami nem meglepő, hogy két dolog körül csomósodott a témaválasztás: társadalmi-szociális ügyek, valamint a filmesek problémái. Ez egyik végponton Pálfi György gegje áll (spoiler!) aki kifejezetten a filmkészítés lehetetlensége nyomán érzett személyes frusztrációját önti filmnélküli eleje és vége főcímekbe. Ennél egy fokkal közösségibb hozzáállással az alkotógárda korelnöke egy Jancsói hosszúbeállítás végén programot hirdet kollégáinak: „Itt nem forgatni kell, hanem ordítani”. Török Ferencnek a társadalmi értelemben vett ordítást szellemesen sikerül ötvöznie a személyes, filmes munkásságára vonatkozó reflexióval, amikor a Moszkva tér átnevezését teszi etüdje vezérmotívumává.

mo2011x.jpg

A magyar rögvalóságot, az elesettek és kiszolgáltatottak problémáit a rendezőknek több mint fele választotta témául: Fliegauf, Kocsis, Mészáros, Salamon, Simon és Siroki epizódja egyaránt ide tartozik. Úgy tűnik Kocsis vette legkomolyabban a feladatot abban az értelemben, hogy egy konkrét kérdés (a hajléktalanság kriminalizálása) kisjátékfilm-igényű feldolgozásával egyszerre informál tárgyszerűen, miközben a hajléktalanság és a társtalanság összefüggését is új fénytörésbe állítja. Az egyik legproblematikusabb darab számomra Fliegauf munkája, melyben az erőteljesen szociológiai sugallatú romatelepi felütés után magunkra maradunk az enigmatikus képekkel – talán majd éppen az új Fliegauf-filmből (Csak a szél) értjük meg, hogyan ér(het) össze a Tejút formavilága bármiféle szociológiai mondanivalóval.

A két legfilozofikusabb megközelítés Jelesé és Forgácsé. Jeles is emberi arcokra épít, akár Salamon, ám utóbbi erőteljes érzelmi hatásra apelláló országimázs-parafrázisával szemben a „gondolkodom, tehát vagyok” mondat ismétlésén és különféle képi megoldásokon keresztül hoz létre reflektívebb darabot. Forgács Péter szürreális és apokaliptikus látomásba helyezi önmagát és a döglött kecskét, melyet egy M. feliratú (Magyarország?) konténerből próbál kimenekíteni, de végül a döglött kecske visszakerül oda, ahová való: az enyészet konténerébe.

S hogy mi mindebből a tanulság? A közösségi tett szintjén annak demonstrálása, hogy míg a Bizottság konfekció-méretre szabja a beérkezett forgatókönyveket, addig ezek a rendezők összeütnek valamit a méretes szabóságban. Van okunk aggodalomra, mert a konfekciószabászat lényege olyan tömegfogyasztású öltözetek készítése, melyek elvileg minden testalkatra kínálnak megoldást, de senkire sem passzolnak igazán. Az esztétikai melléktanulság pedig az, hogy egy filmkultúrában sajnos nem lehet csak a jó filmeket elkészíteni - sok közepes film kell ahhoz, hogy a jók is megszülethessenek.

Vincze Teréz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr114462940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.