Biutiful

2012. március 25. 12:13 - VadalmaX

Ma éjszakára

Biutiful – spanyol-mexikói, 2010. Rendezte és írta: Alejandro Gonzales Inárritu. Kép: Rodrigo Prieto. Zene: Gustavo Santaolalla. Szereplők: Javier Bardem (Uxbal), Maricel Alvárez (Maramba), Eduard Fernandez (Tito).148 perc.
Vetítik: M1 – 22:25

Ritka mikor egy minden ízében szerzői alkotó bő tíz év és három sikeres mű után talál magának filmes alteregót: míg Alejandro Gonzales Inárritu eddigi tablófilmjeiben inkább egyetemes emberi problémákat analizált lojalitástól (Korcs szerelmek) az újrakezdésen át (21 gramm) a megértésig (Bábel), negyedik nagyjátékfilmje már a filmkészítő helyét keresi az univerzális káoszban. Hasonlóan a Powder Keg BMW-kisfilmjéhez a rendezői metafora ezúttal is a Halál elfogadásához kötődik: a rövidfilm öngyilkos hadi fényképészét egy nyomorgó barcelonai gengszter váltja fel a szerepben, aki illegális bevándorlók munkaközvetítéséből tartja el gyámságára bízott két gyermekét, amikor megtudja, hogy súlyos prosztatarákja alig pár hetet hagyott neki az életéből. A Biutiful bűnözőhőséből Inárritu szokatlan ötlettel varázsol művészt, midőn felruházza a halottlátás hatodik érzékével, amit mellékkereset gyanánt hősünk arra használ, hogy fontos utolsó üzeneteket közvetítsen a holtaktól az élők világába – ráadásul akárcsak Amenábar és del Toro esetében, a szellemek ezúttal is két filmkultúra közti átjárás szerzői kifejezőeszközeivé válnak.

biutiful.jpg

A Biutiful két szempontból is markáns változás állomása Inárritu pályáján: a mexikói rendező egyrészt szakított Halál-trilógiája alkotótársával, az író Arriegával, másrészt az amerikai kontinenst Európára cserélte. Hála az előbbinek, a Bábelre már hivalkodóvá vált narratív mozaiktechnika emlékét csupán egy finom, ám sokatmondó flashback-keret őrzi: noha a filmben ezúttal is három földrész kultúrája ütközik egymással, a mesterhármas agresszív közúti baleset-motívuma helyett ezúttal egyetlen, lineárisan felépített történet ölti össze a szálakat pontról pontra, jóformán észrevétlenül. Ennél kockázatosabb az a kísérlet, amelyben a rendező a Hollywoodban még messze elkerült műfaji filmkészítést ötvözi az európai művészfilmes tradícióval: epizodikus felszíne alatt a Biutiful bátran vállalt és merészen felfokozott melodráma (míg a korábbi művek halmozott sorscsapásai szépen eloszlottak a szereplőgárdában, ezúttal a főhős vállára került az összes teher ráktól családi csapásokon át a tömeghalálig), feldúsítva a 70-es évek gengszterfilm-revízióinak jegyeivel és a természetfeletti motívumokkal. Ez a sokféle szöveg Inárritu kezében mégis koherens és hiteles filmdrámává sűrűsödik, inkább árnyalva, kiegészítve, mintsem rombolva egymás hatását: a Biutiful eképp nem elírt hollywoodi apamelodráma (The Pursuit of Happyness) vagy a kapuzárás számvetéséről szóló, rosszul betűzött Amerikai szépség – inkább erőteljes, élménydús szembesítés az elkerülhetetlen végzettel, ámító kiskapuk nélkül.

Varró Attila

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr394338258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.