A múlt héten mutatták be a magyar mozik Steve McQueen filmjét, A szégyentelent, amelyben a Michael Fassbender által alakított szexfüggő férfi próbál meg együtt élni az addikciójával. Ez a film adta az apropót ahhoz, hogy összegyűjtsük a téma legérdekesebb mozgóképes feldolgozásait. A listában akad dráma, szatíra, vígjáték és hardcore szexfilm is. Ami feltűnő: a filmek vagy a hetvenes években vagy az elmúlt évtizedben készültek. Mindez két dolgot jelenthet: a „műfaj” legfontosabb darabjai vagy valóban ekkor születtek, vagy méltatlanul kimaradt néhány izgalmas film a nyolcvanas és a kilencvenes évekből. Utóbbi esetben a komment szekcióban lehet jelezni a hiányolt címeket. A korhatáros képanyag miatt a poszt megtekintését természetesen csak felnőtt olvasóinknak ajánljuk. (A film és erotika témakörével a márciusi Filmvilág külön blokkban foglalkozik.)

1. A nap szépe (Luis Buñuel,1967)

Mint minden valamirevaló szürrealista, úgy Luis Buñuel is az emberi természet legmélyebb bugyrait kutatta, és eközben széles mosollyal rántotta le a leplet a képmutató vallási és társadalmi normák csillogó hazugságairól. A spanyol rendező természetesen a botrányt is imádta, az életművében időről-időre felbukkanó szexuális motívumokkal azonban nem a testiség tabu-kérdésköreit boncolgatta. Elsősorban a tudatalatti alapvető struktúráit kutatta, és ehhez gyakorta használta fel a maszturbáció, a leskelődés, a vad szeretkezés és a nemi erőszak képeit. Ezeket ugyanis olyan archetipikus szimbólumoknak tartotta, amelyeken keresztül a néző a figurák valódi arcait pillanthatja meg. Buñuel soha nem dolgozott direkt képekkel és frontális ábrázolásokkal: híres alkotásaiban a sejtetések, a többértelmű áthallások, a meghökkentő képtársítások sokkal hatásosabban provokálták a közönséget, mint a szexuális aktusok és devianciák nyílt bemutatása. A nap szépe éppen azért olyan izgalmas és felkavaró, mert mindent a néző fantáziájára bíz, aki így kizárólag önmagát okolhatja, ha esetleg valami megbotránkoztatót fedez fel a vásznon. A jómódban és biztonságban élő frigid háziasszony, Severine mazochista szexuális álmaitól fűtve egy bordélyház nappali alkalmazottjaként felfedezheti saját szenvedélyeit – a rendező azonban nem húz éles határt a valóság és az álmok közé, a története tehát szimbolikus, többértelmű és teljesen nyitott marad. Buñuelnek sikerül az, ami talán soha nem jöhet össze a sokkolásban utazó provokatőröknek: képes a néző titkos érzéseire hatni, így pedig mesélhet az erotika és testi vágy furcsa ellentmondásairól. A szürrealista mester pontosan tudta, hogy a legizgalmasabb dolgok mindig a fejben dőlnek el. (HZ) 

2. Nimfomán vagyok (Max Pécas, 1970) 

Egy jó filmhez nem kell más, mint egy dögös plakát meg egy vagány cím – így tartotta Max Pecas a hetvenes években, ám a francia kacatkirály egyik legnagyobb sikerét jelentő Nimfomán vagyok mindezeken túl is fel tud mutatni számottevő érdemeket. A gall softcore szexfilm e míves tétele egy szűzies életű lánykáról mesél, aki egy helyes férfi látványától megbűvölve a liftaknába szédül, majd felépülését követően lebírhatatlan ágyéki késztetések kezdenek uralkodni fölötte. A rövid úton nimfománnak bélyegzett leány a mohó ölelkezések kurta szüneteiben kétségbeesetten igyekszik gyógyírt találni (képzelt?) betegségére – ám ennek során egyre-másra kénytelen szembesülni a társadalmi intézmények tehetetlenségével a családtól kezdve az orvostudományon át az egyházig. Pecas a bujakóros fruska felnőtté válási története mellett úgy mellékesen egy kedvesen ártalmatlan szatírát skiccel föl a francia társadalom szexuális kultúrájáról, amely a találóan elrajzolt mellékfigurák és néhány pimaszul komikus epizód révén (lásd a templomi jelenetet, melynek során hősünk egy ezüsthajú presbitertől izgul ájulásig) végig roppant szórakoztató – ám a Nimformán vagyok kivált az expresszív világítással és bódító színekkel megfestett, manierista stílben pompázó képei miatt emlékezetes, amelyeken a hamvas Sandra Julien többnyire kábító fényben, búgó zenére, ajkát harapdálva tárja melleit a soron következő ágytársa elé. (NVG)

3. Az utolsó tangó Párizsban (Bernardo Bertolucci,1972)

A '60-as évek virágos optimizmusa, majd a forradalmak hirtelen bukása után a szex pompás eszköznek bizonyult a direktorok kezében arra, hogy személyes csalódottságukat vászonra vessék. Hol van már a szexuális forradalom üde pátosza, 1970 után a közösülés csak csúf, de minimum ambivalens lehet. A csömörfilmek egyik legpéldásabb darabja Bertolucci '72-es Az utolsó tangó Párizsban-ja, melyben a hitevesztett, kiégett, gyászoló Paul egy ismeretlen francia lány karjaiban keres menedéket. Játszmájuk feltétele, hogy nem árulhatnak el semmit egymásnak magukról (még a nevüket sem), légyottjaik pusztán a szexről szólnak, ügyes-bajos gondjaikat, kínlódásokkal teli életüket a nyers testiséggel kívánják tartalmasabbá tenni. Mi ez ha nem kiégettség és teljes reményvesztettség – Bertolucci honfitársai hasonló sémákra húzták rá a maguk szerzői főműveit; Marco Ferreri 1973-ban más testi örömökön, így a táplálkozáson keresztül mesélte el a lélek anarchiáját (A nagy zabálás) Pasolini Salo avagy a Sodoma 120 napja című opuszában pedig egészen a kakievésig is elment. Utóbbiakat nem riasztotta vissza az sem, hogy Bertoluccit anno – főként az ominózus análszex-jelenet miatt – négy hónap börtönbüntetésre ítélték, filmjének kópiáit a rendőrség foglalta le és semmisítette meg. A rendező semmiképpen sem járt rosszul, hiszen az X-besorolás külön sikknek számított akkoriban és busás bevételeket is produkált. Nem beszélve arról, hogy a film a mai napig legenda és közkedvelt csevej-téma. (AN) 

4. Anita: Egy nimfomániás tinédzserlány naplója (Torgny Wickman, 1973)

Erkölcstelen, provokatív, hirdeti nagy betűkkel a film korabeli plakátja. A DVD kiadás ponyvaregényt imitáló borítója is maradt ezen a vonalon: Christina Lindberg kínálja fel magát semmibe meredő szemekkel. Pedig, ha kizárólag a szomorkás tekintetű, csodaszép Christina látványáért akarjuk megnézni az Anitát, könnyen csalódás érhet minket, mivel igencsak sokat kell beletekerni a filmbe az erotikus részekért. És akkor is, hiába láthatjuk végre meztelenül az Akit félszeműnek hívnak című bosszúfilm néma igazságosztóját, elég lelombozó tud lenni, ahogy Anita, szexfüggősége miatt, összefekszik minden jöttmenttel, raktárhelységben, út szélén, mindenhol, utána pedig elveszetten kóborol a városban, vagy sírdogál az ágyon. A film ennek ellenére fenn tudja tartani az érdeklődést, mivel Christina Lindberg, a sexploitationok és erotikus drámák szereplőinek túlnyomó többségével szemben nemcsak kívánatos, hanem remek színésznő is.
Nem hat olcsó kifogásnak a nimfománia, hogy mielőbb a szexre térhessenek a filmben, hanem – az Anita első két harmadában legalábbis – egy kiábrándítóan realisztikus portrét kapunk egy betegségben szenvedő nőről, akit megbotránkoztató viselkedése miatt, még a környezete és a családja is megvet. Ehhez hozzáadódik még, hogy a változatos helyszínválasztásoknak köszönhetően, hitelesnek tűnő keresztmetszetét adja a film a hetvenes évek Stockholmjának. Ebben, a műfajához képest visszafogott, izgalmas történetvezetésű erotikus drámában, meglepő módon, nemcsak az emberek, hanem még a helyszínek is természetesnek hatnak.
Aztán persze jön a boldog végkifejlet: Erik, a pszichológia szakos egyetemista (a fiatal Stellan Skarsgard) oltalmába veszi a lányt, majd a beszélgetések során azzal az ötlettel áll elő, hogy egy orgazmus, amiben eddig még nem volt Anitának része, gyógyír lehet a bajára. Nagy utat járt be a film: a kezdő képeken még aluljárókban szed fel férfiakat Anita egy gyors aktus reményében, a végén már egy templomban üldögél boldogan Erikkel. Ami egy sötét drámának indult, az egy kedves kis szerelmi történet lett a végére. (VD)

5. Az ördög Miss Jonesban (Gerard Damiano, 1973) 

A pornóiparért virágzó hölgyfodrász-karrierjét feláldozó Gerard Damiano sikerpárosa, a Mély torok és Az ördög Miss Jonesban alaptörténet szempontjából egyformán valószerűtlen, megközelítésmódjuk azonban éppen ellentétes. Linda, a Mély torok hősnője számos szexuális kalandja ellenére képtelen az igazi orgazmusra, mígnem egy segítőkész orvos ki nem deríti, hogy ennek rendellenes klitorisza az oka, amely a torka mélyén található – Linda ezután életét az újonnan felfedezett örömforrásnak szenteli, mígnem a történet végén rátalál az ideális méretű partnerre, akivel megtapasztalhatja a tökéletes orgazmus élményét. A happy enddel végződő komikus tündérmese, amely néha egészen az abszurditásig merészkedik, tökéletes ellenpontja az öngyilkos Miss Jones tragikus történetének, aki bűntelen élete ellenére nem juthat a mennyországba, ezért egy általa választott főbűn mértéktelen élvezetére kényszerül, hogy a pokol végül befogadhassa: az egyre sötétebb paráznaságokat elkövető szolid vénlányból a végkifejletre megszállott szexfúria válik, majd személyre szabott büntetése örökkévaló cellafogság lesz egy kényszerképzetektől szenvedő férfivel, aki képtelen bármilyen szexuális tevékenységre (a férfit alakító rendező az alapötletet Sartre ismert darabjából kölcsönözte). (Részlet Varró Attila cikkéből.) 

6. Érzékek birodalma (Nagisa Oshima, 1976)

 A hetvenes évek egyik legnagyobb botrányfilmjét nevezték már beteges pornónak, illetve a mindent elsöprő emberi szexualitás legerőteljesebb, legtalálóbb mozgóképes lenyomatának is. A japán Nagisa Oshima alkotása a racionalizmus, a morál és a társadalom törvényei alól felszabaduló testi vágy nyomába ered, és a nemes cél érdekében a közösülés szinte minden extrém formáját bedobja. Látható itt, gerontofília, exhibicionizmus, fojtogatással egybekötött orgazmus és pénisz-amputálás is, a rendező ráadásul a gésa és a főnök között kirobbanó, szó szerint gyilkossá váló szenvedélyt végig a maga testi valójában mutatja be: a vásznon nem imitált, hanem valódi szexuális aktusok láthatók. Oshima a jeleneteket letisztult, festői kompozíciókba rendezi, a megtörtént eseményeken alapuló történetet pedig a különböző szexuális együttlétek, játékok köré rendezi. Sokak szerint a film nem is több mint egy hatásvadász és művészkedő pornó – mások viszont úgy vélik, az elsöprő erejű mű  a szexualitás hazugságoktól mentes, valódi működését tárja fel. Bár a provokatív erejéből sokat vesztett, Az érzékek birodalma mind a mai napig megosztja a kritikusokat és a közönséget is. Sima pornónak talán már senki nem nevezné, de sokkhatásra építő eszközeivel talán túlzottan elidegeníti a nézőt a vásznon felvetett kérdésektől. Nagy kérdés, a film így vajon tényleg hozzá tudott-e tenni valamit Freud ismert szexuálpszichológiai tantételeihez. (HZ)

7. Cronenberg szexőrültjei (Paraziták,1975; Karambol, 1996)

Az ezredvégi biohorror kulcsrendezője korai filmjeiben kiadós botrányokhoz is elegendő nyíltsággal ábrázolta a szexualitás, az agresszió és a megszállottság összefonódását: az 1975-ös Parazitákban a testrabló-filmekből ismerős (de ezúttal egy őrült tudós által létrehozott) puhatestűek terjesztik a szexőrültet, gyilkos orgiába taszítva egy csúcsmodern lakóház teljes bérlőközösségét. A halálig tartó bacchanália feltárja a steril falak közé szorított állatias ösztönöket, a Paraziták áldozatai nemtől és kortól függetlenül ülik a hús ünnepét, hogy a hírhedt zárójelenetben tömött konvojban kezdjék meg a globális terjeszkedést. A húsz évvel később bemutatott Karambol elsimítja a civilizáció és a szexualitás közti ellentétet: míg a Paraziták hősei épphogy kitörtek az újonnan felhúzott épületkomplexum és ezzel a civilizált normák szorításából, az 1996-os film szektája már fétistárgyként használja a poszt-indusztriális társadalom vívmányait, a popkultúra ikonikus eseményei (mint James Dean halálos autóbalesete) és a legridegebb hétköznapi tárgyak (mint például egy autómosó) válnak szexuális stimulánsokká. A Paraziták egy, a végső testi tabuk ledőlése előtti világban játszódik, a Karambol már utána: hősei rezignáltan keresgélik a még átléphető határokat, de csak a halált találják, miközben elidegenedett vergődésükben képtelen rá, hogy létrehozzanak érzelmi alapon szerveződő közösséget. (SL)

8. A titkárnő (Steven Shainberg, 2002)

A szexfüggőség és a sado-mazo között komoly különbségek rejlenek, bár tény az, hogy a pszichológiai zsargon mindkettőt deviáns magatartásformaként bélyegzi meg. Persze ez csak nézőpont kérdése, vallják ezt A titkárnő hősei is, akikben bizarr románcuk alkalmából egyszer sem merül fel az, hogy kapcsolatuk társadalmilag elítélendő. Nem azért, mert egy jólfésült főnöknek nem illik kikezdeni a titkárnőjével, hanem mert a legtipikusabb munkahelyi felállás, az alá és fölé rendeltség ezúttal fizikai szinten is megvalósul. Lee mazochista, bár ennek művészetéről mit sem sejt, amikor még csak ártatlan otthonülőként vagdossa magát. Edward Grey pedig igazi főnökhöz méltóan szadista, ők ketten tehát tökéletesen kiegészítik egymást. Lassan betetőzik a románc is, az irodában pedig nem is mehetnének jobban a dolgok; a helyesírási hibákért alapos elfenekelés jár, ha a főnök azt mondja „ne mozdulj, amíg vissza nem jövök” a munkatárs engedelmeskedik és még 3 nap múlva is ugyanúgy ül, ahogy otthagyták. Steven Shainberg 2002-es filmje szaftos szexkomédia, melynek abszurditását kifejezetten barátságosra festett, érzékiséget feltűnően nélkülöző világa adja. Aggodalomra semmi ok, Maggie Gyllenhaal nem jelenik meg meztelenül a vásznon, boci szemei és rosszul szabott kosztümkéi viszont annál jobban állnak neki, alkalmanként az is felmerülhet a nézőben, hogy kifejezetten szexi. (AN)

9. A szexfüggő (Paul Schrader, 2002)

Nem győzzük eleget mondani, hogy truth is stranger than fiction, továbbá az élet utánozza a művészetet (s fordítva, aztán megint). Bob Crane-t mintha csak Paul Schrader, a lélek, szex és erőszak kérdései iránt nagyjából ugyanakkora érdeklődést tanúsító író-rendező számára találta volna ki az Élet: a felszínen elbűvölő médiaszemélyiség, egy sikeres sorozat, a Hogan hősei jóvágású címszereplője, igazi Disney-kompatibilis közönségkedvenc, de az álarc mögé pillantva már egy szex- és videomániás megszállottat találunk. Crane persze nem így jött a világra, lassan, részben a siker, részben egy John Carpenter nevű barát (nem azonos a Halloween rendezőjével!) hatására merült egyre mélyebbre abban az örvényben, amely a nőket előszeretettel fotózó mintaférjből előbb swingerré, végül gyilkosság áldozatává tette. Crane megölésével persze a biszexuális barátot gyanúsították, és a felmentése ellenére jó esély van rá, hogy tényleg Carpenter volt az elkövető. Legalábbis Schrader változata szerint.
A valóság furcsább minden kitalációnál, ez igaz, Schrader azonban virtigli szerzői filmes, aki szinte bármely témát képes a rögeszméi szempontjából megközelíteni és „feldúsítani”, különös tekintettel ember és Isten viszonyára, valamint a szexuális aberrációkra (két példa: Schrader olvasatában a Párducemberek című klasszikus horror vérfertőző testvérek története, Az ördögűző-előzmény pedig erkölcsi példázat a II. világháborúról). A szexfüggő tehát életrajzi film, de nem kizárólag Bob Crane-é, a történetben ugyanis majdnem ennyire egyértelműen jelen van a rendező is, aki mintha csak az első randit egy pornómozihoz szervező Taxisofőr (ugyancsak személyes) történetét bontotta volna tovább egy valós sztár életét elmesélve. Biszexuális volt Carpenter, és vonzódott Crane-hez? Valószínűleg nem. Ő ölte meg Crane-t? Egyáltalán nem biztos. Crane tényleg templomba járó, alapvetően ártatlan figura volt a sztárrá válása előtt? Nem, legalábbis a fia szerint biztosan nem. Kipróbálta volna a szado-mazo együttlétet is? Nem tudjuk, de azt igen, hogy ez az elem a rendező saját élményei (!) miatt került a sztoriba.
Magyarországon Bob Crane és a Hogan hősei gyakorlatilag ismeretlen, de ezeknek a pontatlanságoknak és torzításoknak egyébként sincs nagy jelentősége: Schrader egyik legjobb munkájáról beszélünk, egy kiváló, de nyomasztó filmről, amelynek kritikai sikerében komoly szerepe van a bátor, emlékezetes alakítást nyújtó Greg Kinnearnek (Lesz ez még így se!) és a rendező állandó tettestársának, Willem Dafoe-nak (Könnyű altató, Ádám feltámadása, Krisztus utolsó megkísértése, Kisvárosi gyilkosság, A kísérő). (OD)

10. Szégyen és gyalázat (John Waters, 2004)

A társadalmi tabuk feloldódása mindig könyörtelen kihívások elé állítják az öregedő botrányhősöket, és kevés szebb példa akad erre a szomorú szükségszerűségre, mint John Waters pályája. A hetvenes évek campben, trashben, túlsúlyos nőimitátorokban és kutyaszarevésben utazó kultdirektora máig utolsó nagyjátékfilmjében verejtékszagú igyekezettel próbál némi megbotránkozást kipréselni nézőjéből: az amerikai prüdérián élcelődő vígjátékéban perverzekből álló szekta ügyködik egy új szexuális aktus feltalálásán, sikerrel orgiába hajszolva a csendes kertváros „normális” (értsd: frigid) polgárait. Waters eljut addig a pontig, amikor a szexmánia már fejbeveréssel terjed és a válogatott dekadenciák között David Hasselhoff cameója a legprovokatívabb gesztus: mivel többek között a Farrelly-testvéreknek köszönhetően a testnedvekben és szexuális elhajlásokban gazdag altesti humor 2004-ben már lassan tíz éve kivívta létjogosultságát a mainstreamben, a Szégyen és gyalázat sok szempontból egy lehetetlen küldetésre vállalkozik. Ennek megfelelően el is bukott, hiszen annyira nem beteges, hogy a Rózsaszín flamingók mintájára hüledezzen rajta az egyszeri néző és bármennyire is tapogatózik ebbe az irányba, annyira nem is rossz, hogy legalább elrettentő példaként fennmaradhasson. A rossz ízlés pápája mellett elhúzott a korszellem, gyatrán animált mókusainak bármelyik Asylum-film aláígér, perverziói pedig manapság a délutáni sitcomokban sem szokatlan vendégek. (SL)

11. Szexfüggő vagyok (Caveh Zahedi, 2005)

Sok mindennel lehetne Caveh Zahedi filmjét vádolni, de személytelenséggel aligha. Az író-rendező saját magával a főszerepben saját életéről, pontosabban a szexfüggőségéről mesél, miközben egyenesen a nézőnek címezi a mondandóját. Ha úgy adódik, megállítja a történetet egy-egy lábjegyzet erejéig vagy bemutatja fényképekkel, házi videókkal, hogyan néznek ki a filmben színészek által alakított exbarátnői, feleségei. Megtudjuk tőle azt is, hogy a feleségét alakító francia amatőr színésznőről a forgatás alatt kiderítette, hogy odahaza prostituáltként és pornószínésznőként dolgozik. Különös egybeesés, tekintve, hogy Zahedit első felesége azért hagyta el, mert – franciaországi tartózkodásuk alatt – prostituáltakhoz kezdett járni. Ami Zahedi esetében különös, sőt meghökkentő, hogy férfitársaival ellentétben, az utcalányok iránti vágyairól feleségének (és későbbi barátnőinek) is beszámolt, képtelen ugyanis bárkinek hazudni. Ez a saját magával szembeni kíméletlen őszinteség az, ami a filmjét is igazán érdekessé teszi – Zahedi gyakorlatilag nyilvános terápiának veti alá magát a kamera segítségével. A „történet” azzal végződik, hogy oltár elé viszi új mennyasszonyát, aki mellett gyógyultnak nyilvánította magát, de olyan nagyon azért nem lenne meglepő, ha rövidesen elkészülne a Szexfüggő vagyok folytatása. (BS)

12. Fulladás (Clark Gregg, 2008)

Ki lehetne alkalmasabb arra, hogy a szexfüggőség témáját egy provokatív szatíra formájában dolgozza fel, mint a Harcosok klubjával elhíresült Chuck Palahniuk. A magyarul Cigányút címen (kollégánk, Varró Attila kiváló fordításában) megjelent Cigányút nem is okoz csalódást. Főhőse egy krónikus szexmániás, Victor Mancini, aki azért jár a szexfüggők csoportterápiájára, hogy kielégítse szenvedélyét egy hasonlóképpen menthetetlen sorstársával, de a munkahelyén (egy történelmi skanzenben), a repülőn vagy épp a kórházban sem hagyna ki egyetlen „készséges testnyílást” sem. Victornak akad egy másik szenvedélye is: éttermekbe jár barátjával, a kényszeres maszturbáló Denny-vel, ahol szándékosan félrenyeli az ételt, arra számítva, hogy lesz a vendégek közt olyan, aki megmentse, és aki a későbbiekben is gondját viseli. Palahniuk Victor érzelmi deficitjének forrását is felfedi: a férfi többek közt érzéketlen és cinikus anyjának köszönhetően lett olyan, amilyen. 
A sziporkázóan szellemes regénnyel ellentétben a 2008-as filmadaptáció meglehetősen vérszegényre sikeredett. A történet szinte betűhíven követi a cselekményt, de semmit nem tesz hozzá a könyvhöz. A színésznek is középszerű Clark Gregg első és máig egyetlen rendezésében elkövette azt a bravúrt, hogy unalmas filmet készített egy humorban és szexuális perverziókban tobzódó Palahniuk regényből. (BS)