Kémek, mint ők - Hidegháborús nosztalgia

2012. január 27. 09:00 - Huber Zoltán

Suszter, szabó, baka, kém

Fukuyama híres jóslata, azaz a „történelem vége” a hidegháború befejezése után végül mégsem következett be, de a jókat és a rosszakat elválasztó, egykor oly markáns határvonal mára félelmetesen képlékennyé változott. Hollywood gyakran még manapság is nosztalgiával idézi fel azokat az időket, amikor egyértelműen rá lehetett bökni a vörös ellenségre. A mai ex-KGB ügynökök, a szláv, arab vagy afrikai háborús bűnösök, a lelketlen terroristák egész egyszerűen nem pótolhatják azt a bipoláris világrendet, amikor a rosszakat mindenféle falak, vasfüggönyök és egyértelmű ideológiai különbségek határolták el a jók seregeitől. A Szovjetunió, amelyet Reagan elnök nemes egyszerűséggel a gonosz birodalmának nevezett, a vásznon valóban egyenrangú partnere volt a szabad nyugati világnak. A két, egymástól jelentősen eltérő világnézet közötti harc ugyanis nem kisebb dolgokról, mint a liberális-kapitalista életmód megvédéséről, illetve a világ feletti végső uralomról szólt. A kommunizmus elleni küzdelem bármilyen alacsony szinten zajlott is, mindenképp messianisztikus és globális színezetet kapott, elvégre a szembenálló katonákon, ügynökökön, hivatalnokokon keresztül a szabadság és a boldogság a sötét elnyomással csapott össze. Ehhez a szent háborúhoz képest a terrorizmus, a drogcsempészet, a média manipulálása vagy a környezetszennyezés már egy egészen más minőséget jelent. Moszkvával megküzdeni olyan volt, mint kiállni az oroszlán ellen. A mai gonoszok inkább csak aljas vérszívók: velük is fontos csatába szállni, de ez a harc már soha nem lehet olyan elsöprő és elegáns, mint amikor két szuperhatalom állt szemben egymással. 

suszter1.jpg

A hidegháború perverz szépsége nemcsak a könnyen kiismerhető, két szóban összefoglalható viszonyokban (ők ellenünk) rejlett. Ezt a háborút igazán a fojtott atmoszféra varázsolta titokzatossá és félelmetessé, hiszen a felszíni kézfogások, mosolyok és nyilatkozatok mögött azonnal bevethető atomtöltetek, azaz a teljes megsemmisülés rettenete rejtőzködött. A két blokk harca így elsősorban nem fizikai természetű volt, itt katonák helyett tudósok, hírszerzők, elemzők és kémek vívták a „ki tud többet a másikról” végeláthatatlan játszmáját. A diplomáciai ügyeskedések, a másik erősségeinek és gyengeségeinek a kitapogatása, illetve a saját tulajdonságok minél erőteljesebb elleplezése a látszatok és láttatások egészen bonyolult szövedékhez vezetett - ami pontosan rímelt a modern ember elidegenedettség-érzésére is. A keleti blokk lakói tisztában voltak a hangzatos jelszavak, az óriási transzparensek hazug ürességeivel, de ezzel párhuzamosan a posztmodernbe forduló kapitalista nyugat is kénytelen volt szembesülni a jelek mögül lassan kikopó valóság szerteágazó problematikájával. A világpolitikai színjáték és az egzisztencialista bizonytalanság permanens érzése így kitűnő táptalajt jelentett a különböző paranoia-thrillerek, összeesküvés-elméletek és kémtörténetek számára is, amelyre természetesen a filmvilág is gyorsan ráharapott. A néző számára teljesen logikusnak és valószerűnek tűntek az olyan fikciók, ahol az eseménytelenség álarca mögött, a valódi háború valódi katonái mindenféle kódok, etikettek és titkos szabályrendszerek mentén, néma csendben és látványos összecsapások nélkül mérkőznek meg egymással. Abban a világban ugyanis, amelyet a filozófusok olyan fogalmakkal írtak le, mint az elidegenedés, a dekonstrukció vagy a szimulákrum, szinte természetes, hogy a tulajdonképpeni hatalom a titkos szobákban szivarozó agytrösztök és stratégák kezében van. Az ő láthatatlan harcuk pedig nem kézzel fogható javakért, hanem a földi halandók számára értelmezhetetlen kódnevekért, koordinátákért vagy jelszavakért folyik. Aki hamarabb jut a megfelelő információhoz, és helyesen értelmezi, az lépéselőnyhöz jutott ebben a gigászi háborúban. 

suszter2.jpg

John le Carré éppen azért határozhatta meg ilyen jelentősen a kémregény műfaját és a róla kialakult képünket, mert ex-MI6 hivatalnokként pontosan felismerte a hidegháború fentebb részletezett, vibráló kétarcúságát, és mindezt művei központi motívummá emelte. A két, egymással markánsan szembenálló oldalra így nem csillogó 007-es ügynököket, és nem is izmos Rambókat vagy vérivó Ivánokat ültetett, hanem olyan bürokratákat és hivatali dolgozókat, akik a kiismerhetetlen hidegháborús viszonyokat sakkfeladványként értelmezik, és saját intelligenciájuk megmérettetésére használják fel. Le Carré legjobb figurái szellemi sportemberek, akik az egyre kuszább geopolitikai útvesztőben egymással versenyeznek, a játékszabályokat pedig hallgatólagosan kialakult jelek, kódok és nemes hagyományok rögzítik. Az itt alkalmazott fegyverek szellemi erőforrások, a tulajdonképpeni cél pedig a látszatok, a tettetések, a hazugságok megértése, hiszen a győztes végső nyereménye a mélyben rejtező valóság felismerése lesz. Ez a játék sokkal többről szól, mint pénzről, hatalomról vagy ideológiáról: a szabad világ megmentése nyilván fontos, de le Carré hősei leginkább az egyenrangú ellenfelet szeretnék legyőzni. A detektívhez hasonlóan a kém is nyomoz, de őt nem a gyilkosság, a tett megfejtése hajtja, a vérbeli kém mindig a másik kém eszén akar túljárni. A brit író óta az ő összecsapásuk hűvös úriemberek sportja, melyet nem a nyereség és a győzelem, hanem a játékszenvedély hajt. Aki nem tiszteli eléggé az ellenfelet, aki fizikai erővel próbál előnyt szerezni, vagy aki híján van az intelligenciának, az törvényszerűen kiesik a nagyszabású és nemes játszmából. 

A Suszter, szabó, baka, kém legújabb megfilmesítése nem a csavaros történet miatt emelkedik ki a kémfilmek mezőnyéből, hanem azért, mert szinte tökéletesen adja vissza ezt az elegáns és szinte eszköztelen játszmát. Bár a film egy letűnt világot mutat nekünk, Tomas Alfredson mégsem esik a retró vagy az idézőjeles nosztalgia csapdájába: inkább azt demonstrálja, hogy tisztán intellektuális kihívásokkal is maximálisra lehet pörgetni a feszültséget és az adrenalint. Az akciókat és a pergő vágást remek operatőri munka, a felpörgött tempót pedig kiváló színészi játék helyettesíti, miközben a rendező a főbb dramaturgiai pontokon csak felvillantja a történéseket. A míves megvalósítás valósággal beszippantja a nézőt, aki így a hidegháborús visszatekintő, illetve az átveréseken alapuló thriller kibogozása mellett még a látszatok és láttatások örökérvényű dilemmáin is elgondolkodhat. A szuperhatalmak gigászi harca és a kémek nagy játszmája talán mára véget ért, de a csillogó felszín alatti valóság megfejtése azért mindig aktuális probléma marad. 


A februári Filmvilágban külön is foglalkozunk a John le Carré-filmekkel, a K-Európai és az NDK-s kémfilmekkel, illetve a Suszter, szabó, baka, kémről is olvasható egy részletesebb kritika.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr263874826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.