David Lynch: Crazy Clown Time

2011. november 15. 13:53 - Huber Zoltán

Zenekritika

david-lynch-crazy-clown-time.jpgDavid Lynch munkássága kicsit olyan, mint az Unicum: az ember vagy szereti, vagy szívből utálja, de ha valaki egyszer már belekóstolt, többé nem maradhat közömbös a kérdésben. Akár imádjuk azonban az excentrikus rendezőt, akár modoros szemfényvesztőnek tartjuk, azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy a filmjeihez hibátlan ízléssel választ aláfestő zenéket. A védjegyszerű, szürreális hangulatok megteremtésében óriási szerepük van a megfelelő dallamoknak – elég csak a Kék bársony és Roy Orbison In dreams című slágerének sokrétű (és igen hátborzongató) kapcsolatára gondolni. Lynch egyik legnagyobb dobása, hogy a gyakran túlzottan is harmonikus (és giccses) slágerekben éppen azokat a sötét elfojtásokat éri tetten, amelyeket a vásznon is előszeretettel ábrázol. A képekhez társítva kifordítja, illetve saját világába szippantja a zenét: nála még a szalon-jazz is a sötét tudatalatti visszhangjává változik (Twin Peaks), Rebekah del Rio túlvilági, misztikus aurát kap (Mulholland Drive), Lou Reed és David Bowie dalai pedig horrorisztikus felhangokkal gazdagodnak (Lost Highway). Lynch muzikális ízlése érezhetően intuitív és ösztönös. A talált vagy komponált darabok hibátlanul erősítenek rá a tágabb koncepcióra, de csak az alkalmazott vizuális és narrációs formákkal együtt maradhatnak ütőképesek. Ha kiszakítjuk őket a kontextusból, elvesztik az álomszerű feszültségüket.

Bár Lynch a pályája során többször írt már zenéket és dalszövegeket is, a Crazy Clown Town mégis az első olyan munkája, ahol a sajátos univerzumot kimondottan a hangjegyek nyelvére kívánta lefordítani. A rendező tehát igyekezett túllépni a „film nélküli filmzenék” koncepcióján, egy valóban önálló zenei produkció elkészítéséhez viszont mindenképpen szüksége lett volna az olyan tapasztaltabb zenész-társakra is, akik segíthettek volna valódi dalformákba rendezi az agymenéseit. Igaz, a Lynch-albumot megvásárló vagy letöltő hallgatók biztosan nem egy könnyed popzenei kirándulásra számítanak, és nem is a megszokott befogadói rutinnal közelítenek az anyaghoz – de még ez a megkülönböztetett figyelem sem segít annak az alapvető ellentmondásnak a feloldásában, hogy itt tulajdonképp nem dalok, hanem elkent hangulatok és színes ötletdarabkák sorakoznak. Hiába meglepőek, hiába szórakoztatóak és néhol már-már elviselhetetlenül szokatlanok, ezek a szerzemények mégis valami furcsa hiányérzetet keltenek a hallgatóban: egytől-egyik vizuális segítségért kiáltanak.

Ha innen nézzük, a „bemutatkozó” lemez kifejezetten sikeresnek tekinthető, hiszen újabb darabot hasított ki a híres Lynch-univerzumból. A sötét, kásás blues-alapok, és a torzított hangú, mániákus monológok randevúznak itt az összebarkácsolt zörejekkel és a látomásos szövegvilággal – az összhatás pedig ugyanolyan bizarr és megosztó, mint ami a teljes életműre jellemző. Lynch atmoszférája most is rendkívül erős és magával ragadó, de a megfelelő képek és a narráció kötőanyaga nélkül ezek a darabok inkább csak félkész torzók és vázlatok. Valamit ugyan felvillantanak a markáns rendezői stílusjegyekből, de önálló művekként többnyire életképtelenek. A Crazy Clown Time zenei kalandozásai így pontosan olyanok, mint a rendező képzőművészeti és meteorológiai kitérői: kiegészítik és tovább polírozzák a szerzői legendáriumot, de a filmekre jellemző komplexebb és mélyebb struktúrákat nem képesek az eltérő médiumokra átmenteni. A kérdést tehát, hogy David Lynch zseni vagy kókler, ez a lemez sem döntheti majd el. A hívők és a keményvonalas rajongók ismét felállva tapsolhatnak, míg az extrém furcsaságokért olvadozó zenerajongók akár pezsgőt is bonthatnak. A többiek pedig inkább nézzék meg a Kék bársonyt!

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr533383676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nagylaszlo971 2011.11.15. 14:32:10

"Zseni vagy kókler" - ennek a felvetésnek azért meglehetősen sok rétege van. Maradjunk abban, hogy egy majdnem abszolút zseni, aki bizony, néha, a túlélés kedvérét kóklerkedik is. A Lost Highway szerintem pl. egy abszolút zseniális remekmű, a Mullholland Drive pedig egy kicsi alkotói ötlettelenség/válság nyomán született, utóízektől hemzsegő blöff (de persze jól tudjuk, hogy ez az XYZ tv-társaság kihátrálása miatt történt így). A magam részéről én a Kék bársonyt sem igazán preferálom, de az mindenképp elmondható még ezekről a filmekről is, hogy messze-messze-messze felülmúlják az amúgy mélyen elszomorító "jófilm" átlagot. És a Twin Peaksről még nem is kezdetem el zengedezni a dicshimnuszokat, pedig naponta avval szórakozom, hogy az utcán fellelhető emberféleségeket twinpeaksi mélységű környezetbe képzeljem és különböző halálos bűnöket varrjak a nyakukba. Kösz, Mester!

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.11.17. 13:12:33

"David Lynch munkássága kicsit olyan, mint az Unicum: az ember vagy szereti, vagy szívből utálja, de ha valaki egyszer már belekóstolt, többé nem maradhat közömbös a kérdésben."

Tessék mondani, a belgák hova álljanak? :)

"Maradjunk abban, hogy egy majdnem abszolút zseni, aki bizony, néha, a túlélés kedvérét kóklerkedik is."

Szerintem ne maradjunk.