Dennis Lehane - A bánatos krónikás

2011. október 21. 10:24 - filmvilág

Alvilági Amerika

Dennis Lehane bűnügyi regényeinek hollywoodi változatai elegánsan és szöveghűen adaptálják a szerző finoman árnyalt, lélektanilag nyomasztóan hiteles történeteit.

dennis-lehane.jpgDennis Lehane kivételes pszichológiai és esetenként morális érzékenységről tanúskodó bűnügyi történetei olyan mély emberismeretről adnak számot, amely többnyire csak az igazán veterán szerzőket jellemzi. A bostoni születésű alkotó ugyanakkor nem nevezhető kiugróan termékeny írónak, 1994 óta épülő, túlnyomórészt regényeket tartalmazó életműve higgadt tempóról árulkodik, továbbá arról, hogy Lehane posztmodern műfaj-ferdítések és harsány formai megoldások helyett inkább amolyan régi vágású, realista igényű történeteket szeret átadni az olvasóinak (talán nem véletlenül működött közre három epizód erejéig forgatókönyvíróként a Drót című, elsősorban valósághű ábrázolásmódjáról elhíresült sorozatban). A negyvenes éveit taposó író ráadásul azon szerencsés kevesek közé tartozik, akinek munkáit a hollywoodi alkotók, kurtításaik ellenére, meglepő hűséggel dolgozzák át a vászonra.

Farkasok karmai között
A krimirajongók körében élvezett népszerűségét Lehane alapvetően a Kenzie–Gennaro sorozatnak köszönheti, ugyanakkor három önálló regénye is rendkívül sikeres fogadtatásban részesült. A magánnyomozó-páros kalandjainak ötödik kötete után a szerző papírra vetette a világsikert hozó Titokzatos folyót (Clint Eastwood hamarosan filmre is vitte), amit a szintén elismert Vihar-sziget és az 1919-es bostoni rendőrsztrájkot körüljáró történelmi regénye, a The Given Day (2009) mellett az életmű csúcsteljesítményeként szoktak emlegetni.
A Titokzatos folyó lényegében három férfi története, amit a szerző egy a főhősök egész életére komoly hatást gyakorló, tragikus gyerekkori eseményből bont ki. Sean, Jimmy és Dave egy nap az utcai játék alkalmával magukat rendőröknek kiadó idegenekkel találkozik, és a két férfi napokra elrabolja Dave-et. A fiúnak sikerül ugyan elmenekülnie a képzeletében örökre farkasokként rögzülő fogvatartói elől, de a nemi erőszakkal és fizikai bántalmazással járó trauma a gyerek – sőt, közvetetten a társai – egész későbbi életére lemoshatatlan pecsétet nyom. Amikor huszonöt évvel később Jimmy kamaszlánya gyilkosság áldozata lesz, újra összefonódik a már családos és egymástól eltávolodott hősök élete.

Bár Seanból a cselekmény jelenidejére sikeres rendőr lett, és a könyv tekintélyes része az ügy felgöngyölítésével foglalkozik, a Titokzatos folyó a krimi műfaja helyett inkább a bűnügyi regény valamelyest képlékeny kategóriájába sorolható. Lehane a balladisztikus hangvételű, a kisvárosi miliő és a szereplők közötti sűrű viszonyrendszer ábrázolását tekintve nyomokban egyes Stephen King-sztorikra emlékeztető történetben mintegy tucatnyi, jórészt lelkileg súlyosan sérült figurát mozgat (élen a három férfival és feleségükkel), és érezhetően a precíz jellemrajz érdekli leginkább. Ugyanakkor, a szereplők és a közeg bámulatosan aprólékos megfestése mellett, a szerző a gyilkosság elliptikus előadásmódjával a fináléig fenntartja a feszültséget, és pontosan ennek az elhallgatásnak köszönhetően képes a lokális történetből a görög tragédiákat idéző elbeszéléssé formálni az egykori jóbarátok életének krónikáját.

titokzatos folyó.jpeg
A regény tragikus eseményekkel és önmarcangoló figurákkal teli cselekménye (amely a finom írói bánásmódnak hála, érzelgősség nélkül képes bemutatni a végső soron teljesen értelmetlen emberölés végzetes következményeit) tömény alapanyag, és Clint Eastwood 2003-ban készült patinás krimi-melodrámája nem vizezi fel a könyvet. A forgatókönyvet jegyző Brian Helgeland a Szigorúan bizalmas kapcsán már bebizonyította, hogy kiváló érzéke van a sűrű szövésű regények filmre írásához, és ezúttal is, a lehetőségekhez mérten, hű maradt a forrásműhöz. A Titokzatos folyóhoz hasonlóan árnyalt történetek adaptációjánál útközben szükségképpen hátra marad ugyan számos anekdota és háttér-információ, és bár ez alól az aktuális film sem kivétel (az egyik komolyabb veszteséget a valamelyest háttérbe szoruló Laura Linney-figura jelenti), a keménykezű dramaturgiának és a sztárszínészeknek hála Lehane sztorija a mozivásznon sem veszít az erejéből. A rendezőként az utóbbi években a (melo)drámai történetekkel rokonszenvező Eastwood, egy-két hangi (lásd Dave farkashörgéssel kísért erdei szökését) vagy képi ötlettől eltekintve (a szimbolikus kocsiút megduplázását, amit a regény a kamaszlány esetével kicsit megváltoztatott formában ad elő, a film pedig inkább Dave utolsó, a zárlatot előkészítő autóútjával oldja meg), nem tesz hozzá az önmagában is dús alapanyaghoz, a lenyűgöző színészvezetéssel mindenesetre szinte egy-az-egyben képes átemelni a könyv alakjait. A rendező ráadásul megtartja a könyv egyik legizgalmasabb fogását: az írott formában intenzívebb finálé során Jimmy neje megbocsát egy ártatlan ember haláláért felelős férjének, és résnyire ugyan nyitva marad a lehetőség, hogy a férfi később megbűnhődik, nem áll helyre a morális rend – a Titokzatos folyó tehát, regényként és filmként egyaránt, a házastársi szeretetet a gyilkosság bűne alól feloldozást nyújtó emberi kapcsolatként határozza meg.

Szakmai ártalom
Lehane az agyafúrt formai trükkök helyett (amikre inkább a Coronado című novelláskötet egy-két írása, mint a kivételesen magyarul is olvasható, sodró erejű Gwen előtt nyújt példát) inkább a bánatos, ugyanakkor viszonylag nagyívű elbeszélések híve, és a szerző ezen beállítottságát a Kenzie–Gennaro- kötetek is igazolják. A krimi hard-boiled tradíciójába illeszkedő sorozat a chandleri lírizálástól mentes, költői szófordulatokkal kevesebbszer élő regényfolyam, amelynek hősei – Lawrence Block e téren úttörőnek nevezhető, pazar Scudder-szériájához hasonlóan – a szerzővel együtt öregszenek és változnak. Lehane főszereplői, a magándetektív-irodalomban értelemszerűen ritkaságnak számító módon, párost alkotnak, de az ő esetükben, a Sherlock–Watson és a hozzájuk hasonló duókkal szemben, teljesen egyenrangú társakról beszélhetünk. Bár az író Patrick Kenzie szemszögét választja az elbeszéléshez, Angela Gennaro figurája pontosan ugyanolyan jelentőséggel bír, és a sorozat vonzerejét nem kis részben az eredetileg gyerekkori barátokként megjelenő (a harmadik kötetben szerelmespárrá váló) hősök bájos évődésének és kapcsolatuk dinamikájának köszönheti.

Lehane ugyan a sorozat köteteiben megtartja a műfaji tradícióban mélyen gyökerező, válogatott szellemeskedésekkel tarkított narrációt (az élőbeszéd visszaadásában pedig különösen tehetségesnek bizonyul), az általa kiagyalt, nyomasztóan ólomsúlyú történetekben azonban egyre kevésbé észrevehetőek a különféle verbális sziporkák. A szerző nyomozópárosa számára ráadásul az igazság kiderítése legalább annyira érzelmi, mint morális indíttatású kötelesség, és talán ebben a beállítottságban rejlik az író jelen idejében (és az általa kissé átrajzolt Boston városában) játszódó sorozat egyik legizgalmasabb vonása. Erőszaktúltengésben szenvedő korunkban könnyű belehelyezkedni a cinikus megfigyelő szerepébe, és bár Lehane fiktív nyomozói maguk is kiégett figurák, az író bravúros módon pontosan ezzel a hihetően ábrázolt érzelmi viszonyulással (amely néha még a főhősök rendőrismerőseire is vonatkozik) teszi még élőbbé viharvert duóját. Nem véletlenül tár fel a korábban – többek között – értelmi fogyatékos és érzelmileg sérült gyerekekkel foglalkozó író még a műfajban edzettek számára is elborzasztó eseteket, mint a Sötétség, fogd meg a kezem eszelős sorozatgyilkosa esetében (aki a lezárásra a főhősökből is érzelmi és fizikai roncsot csinál), a Sacred Ross Macdonald belülről rothadó családjait idéző cselekményében (a szülő–gyermek-viszony mellesleg Lehane állandó témáinak egyike, mint az Egy pohárral a háború előtt debütáló regényéből is kiderül), vagy éppen a Gone, Baby, Gone főként a gyermekbántalmazásra koncentráló, kíméletlen sztorijában.

hideg nyomon.jpg
Ez utóbbi könyv az eleve vaskos köteteket tartalmazó sorozat negyedik tagjaként ötszáz oldalnál is hosszabb terjedelemben meséli el egy kislány elrablása okán induló nyomozás történetét. Lehane talán legkörmönfontabb sztorija az egymást érő fordulataival egy több hónapon át tartó (egy ponton le is fulladó) kutatás krónikája, aminek során a fogvatartók motivációjának találgatásakor hamar előkerül az életmű visszatérő motívumának nevezhető pedofília, és a detektívek egy komplex drogügyletet is körbejárnak, hogy aztán a szerző egy vérbeli morális problémára futtassa ki az elbeszélést. Az író, a sorozat történetében első alkalommal, pontosan az eltérő morális álláspontok megjelenítésére használja a két magánnyomozó alakját, ezáltal pedig az egymás számára ez idáig érzelmi menedéket biztosító Angie és Patrick olyan etikai konfliktussal kénytelen szembesülni, amely éket ver a kapcsolatukba. A Gone, Baby, Gone, letaglózó fináléja felől szemlélve, egy szövevényes bűnügy kapcsán egymással szembekerülő érzelmi megközelítés és az írott törvényre alapozó erkölcsi meggyőződés feloldhatatlan konfliktusának drámai története.

Ben Affleck rendezőként első egészestés filmjével szálegyenes, a mellébeszélést nélkülöző krimit készített. A Hideg nyomon (2007) egyik legnagyobb érdeme az, hogy bár drasztikus húzásokhoz folyamodik, minimális lényegi veszteségekkel képes két órába sűríteni Lehane akkurátusan kidolgozott cselekményét. Az adaptáció során ugyan fontos szereplők esnek ki, a megmaradók jellemrajzára jóval kevesebb idő jut (a legfájóbb talán Angie karakterének esete), és a regényben hangsúlyosabb Cheese-szál is is halványabb lesz, a lényegretörő forgatókönyv mégis átvesz minden kulcsfontosságú jelenetet és fordulatot (a szálkás szerkezetre a leglátványosabb példa talán a játékidő felénél elhelyezett, frappánsan megoldott rajtaütés-jelenet). A rendező másik erénye az Eastwoodéhoz hasonlóan eltalált színészválasztás, különösen a Patricket alakító, kevés eszközzel is ritka erős jelenlétet teremtő Casey Affleck játéka segít egyben tartani a filmet.

Affleck munkája szinte tapintható közelségbe hozza az egyes szereplők lelkében és a bejárt helyszíneken uralkodó nyomort, anélkül, hogy a mesterkéltség érzetét keltené. A Hideg nyomon fináléja pedig, valamelyest hasonlóan a Titokzatos folyóhoz, egy pontig megint csak a család szentségét hangsúlyozza: az elvileg a törvényes rendet képviselő rendőrök jó szándékú gyerekrablásának és örökbefogadásának példája arról tanúskodna, hogy felül lehet emelkedni az emberölést tiltó morális parancson. Csakhogy végül Patrick számára, a probléma józan ésszel teljesen elfogadható megoldásának tudomásul vételénél, erősebbnek bizonyul a kényszer, hogy betartsa a törvényt és még inkább a saját magánnyomozói ígéretét. Ez utóbbi gesztussal a film alig észrevehetően áthangolja a regény zárását, amely a férfi döntésénél nem a személyes detektívkrédóra hivatkozik, hanem a vér szerinti anyától elidegeníthetetlen (az efféle esetekben egészen groteszk helyzetet eredményező) szülői felügyeleti jogra.

A legkisebb sziget
A korábbi regényektől szinte teljesen eltérő úton járó Viharszigettel Lehane egy Bostontól nem messze lévő, a címbeli helyszínen létesített igazságügyi elmegyógyintézet falai közé kalauzolja el olvasóit. Az 1954-ben játszódó történetben Teddy Daniels rendőrbíró és társa az egyik beteg megmagyarázhatatlannak tetsző eltűnése okán érkezik az ashecliffe-i kórházba, a kezeltek és az ápolók kikérdezése során azonban egy sokkal nagyobb volumenű ügy kezd körvonalazódni a nyomozók szeme előtt.

shutter.jpg
Noha Lehane a küszöbön álló vihar által a külvilágtól még jobban elszigetelt helyszín megválasztásával és a történetnyitó, bezárt szoba rejtélye-típusú krimiket idéző eltűnéssel a klasszikus brit iskola hagyományából merít, hamar elhagyja a Tíz kicsi néger és társai által kijelölt ösvényt. A Vihar-sziget mindössze néhány szereplőt használó sztorija a szerző korábbi írásainál jóval feszesebb szerkezetű, és mint az a főhős flashbackjeivel tűzdelt cselekményből hamar nyilvánvalóvá válik, az alkotót ezúttal kizárólag a központi figurája érdekli. A második világháborút katonaként megjárt, fiatalon elhunyt feleségéhez kötődő emlékei által kínzott Daniels karakterével Lehane, krimiszériája egyes gonosztevői és a Titokzatos folyó Dave-je után ismét, és az aktuális történetben minden korábbi alkalomnál hangsúlyosabban, egy múltbeli trauma lélektani hatásait térképezi fel.

Scorsese friss adaptációja az előző Lehane-feldolgozásokhoz hasonlóan feltűnő hűséggel bánik az alapanyaggal. Laeta Kalogridis forgatókönyve ugyan megválik pár nélkülözhető mellékszereplőtől és a történet kezdetén felbukkanó, a klasszikus krimi ígéretét erősítő számjátéktól, alapvetően ragaszkodik az író által kifundált fordulatokhoz és párbeszédekhez, a ravasz zárómondattal pedig még rá is emel Lehane csattanójára. Scorsese míves képi világú (bár egyes flashbackeknél a modorosság felé hajló) filmje a viszonylag hamar bekövetkező műfajváltás után igazi paranoia-thrillerként kezd játszani a néző idegeivel, és részben a helyszínek által már-már garantált atmoszférának hála, szinte végig képes fenntartani a feszültséget. A rendező által nagyra becsült Sam Fuller 1963-as Shock Corridorjának (amely szintén egy elmegyógyintézetet választ a bűnügyi történet álcája alatt elmesélt sztorihoz) távoli rokonaként is meghatározható munka, pihenőt nem engedélyező dramaturgiájával, sikerrel hozza az igényesebb fősodorbeli moziktól elvárható borzongásélményt, a film azonban talán még a regénynél is korábban kiteríti a lapjait a néző előtt. A modern film identitásproblémával küzdő hősei iránti vonzalmát illetően már nem egyszer tanúbizonyságot tett Scorsese, több gyűrött hős illetve a paranoia és az identitás témakörét egészen más kontextusban feldolgozó A tégla (2006) zsarujai után, most a lehető legmesszebb merészkedett a traumák által gyötört psziché filmes ábrázolásában, és Teddy Daniels karakterében olyan főszereplőt választott, aki túlságosan hosszú játékidőre rabja lett happy end-mentes magánmozijának.

Dennis Lehane borongós könyveinek álomgyári feldolgozásai más-más zsánert képviselő, de egyaránt veretes művek, a mozi iránti vonzalmát az írásaiban jó néhány szellemes utalással jelző szerző esete tehát mintegy kivételnek tekinthető a regényekkel gyakorta mostohán bánó hollywoodi gyakorlatban.

Roboz Gábor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr143319013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.