Dennis Lehane: Hideg nyomon

2011. október 20. 13:32 - Sepsi László

Gone, Baby, Gone

Dennis Lehane 1994-ben indult Kenzie-Gennaro sorozatának negyedik kötete egyben az első, amelyikből filmadaptáció készült. Habár nem mondható, hogy az író eddig rosszul járt volna a hollywoodi kiruccanásokkal – mind a Titokzatos folyó, mind pedig a Viharsziget megbecsült, igényes, és kisebb-nagyobb nagyobb díjakkal megszórt adaptációt kapott Clint Eastwood, illetve Martin Scorsese jóvoltából –, a Hideg nyomon regény- és filmverziójának esete azt is kiválóan illusztrálja, hogy a bostoni magánnyomozó-páros lassan két évtizede futó történetei miért maradhattak ki a szórásból. (A szerzőről készült, jelen cikknél jóval alaposabb portré itt olvasható.)

Annak ellenére, hogy már a Titokzatos folyó is a gyerekbántalmazás és a pedofília ősbűne köré szervezte a századvég Bostonjának pszichológiai drámába bújtatott tablóját, a két regény közül a Hideg nyomon játssza ki markánsabban a tabutéma ábrázolásának lehetőségeit. Míg a Titokzatos folyóban a főhősök gyermekkori elrablása és bántalmazása lényegében egy bármikor felcserélhető, elsősorban dramaturgiai funkciójának alárendelt egyszeri trauma, jelen regényben az ábrázolt közeg kegyetlenségének hatása a gyerekekre a mű egészén végigvonuló motívum, ami a fináléra, azon túl, hogy a Lehane-i világkép egyik sarokpontja, egyben a szereplők morális próbaköveként is funkcionál.

A négyéves Amanda McCready – aki egy lerohadt bérházban éli boldognak nem nevezhető gyermekkorát drogos és tévéfüggő édesanyjával – a saját otthonából tűnik el, a Sötétség, fogd meg a kezem zárlata óta amolyan helyi hírességgé vált nyomozópáros pedig a nagynéni nyomására vállalja el az ügyet. Kutakodásuk szokás szerint környékbeli kocsmatöltelékeken, keményvonalas gangstákon, a mindennapi mocsokba belerokkant rendőrökön és torz-testű lelkű pszichopatákon keresztül vezet a zárlat morális patthelyzetéig, ahol már nem a rejtély megoldása a kérdés, hanem az arra adott reakció. Ugyan az életmű részben az erőteljes fabuláknak köszönhetően emelkedhetett a kortárs krimi élvonalába, a stílus és a közegábrázolás cizelláltsága okán Lehane sorozatát legalább ennyire élteti az a kihívás, hogy vajon mennyiben lehet egy adott világot leírás helyett jellemző történetein keresztül elmesélni. Ez az a pont, ahol Ben Affleck míves, és a szükséges egyszerűsítéseken túl nagyrészt hű adaptációja megbicsaklik: a Hideg nyomon filmverziója éppen Lehane Charlestown-vízióját írja át egy jóval fogyaszthatóbb és sematikusabb – de legalább nem barátságosabb – környékké.

 

Lehane egyik legnagyobb erénye, hogy az általa ábrázolt világ – annak minden groteszk, a valósághűség határán tébláboló figurájával együtt – mindvégig természetesként és adottként jelenik meg. Az állandó elbeszélő Patrick Kenzie és partnere itt nőttek fel, nem látogatók egy idegen világban – mint mondjuk Ross Macdonald Lew Archere a felső-tízezer otthonaiban –, hanem szerves részei annak, éppúgy, mint bármely másik szereplő. Így míg Lehane-nél az elbeszélő egy Charlestownon belül létező, annak minden aspektusát természetesként kezelő hangként működik, addig Affleck filmje – az elszórt belső monológok ellenére is – egy külső nézőpontnak rendelődik alá, amely az első extrémebb eseménynél szemérmeskedésbe kezd (lásd a rajtaütés-jelenet stiláris váltását, ami a regényverzióban nem részesült ilyesfajta kiemelésben). Ebből a szemléletmódváltásból fakad, hogy míg Lehane munkáját a pergő és elliptikusságuk ellenére is információgazdag párbeszédek viszik előre, addig Affleck sokkal inkább monológokkal dolgozik: figurái a megannyi árulkodó anekdota mellett saját lelkiállapotukat is rendre burjánzó hegyibeszédekben adják közre, eközben meg is magyarázva mindazt, ami a regényben a charlestowni lét említésre sem méltó velejárója. De ennél is árulkodóbb, hogy a Hideg nyomon filmverziója miképp próbálta már meglévő tömegfilmes kódoknak alárendelni Lehane szabálytalan figuráit: míg Bubba Rogowski – részben egy őt érintő cselekményszál elhagyása miatt is – a környék legrettegettebb szociopatájából a főhős szimplán bűnöző haverjává lényegül át, addig a Cheese névre keresztelt gengsztervezér a könyv drabális, skandináv származású wannabe-feketéjéből alakult át a vásznon ezerszer látott, valóban fekete helyi kiskirállyá.

A legfontosabb különbség az eredeti és adaptáció között mégsem Lehane Bostonjának kikozmetikázásában, hanem a főhősök közti viszony teljes háttérbe szorításán keresztül jelenik meg. Patrick és Angie kapcsolata egyfajta indikátor is a szériában: míg például Mickey Spillane-nél az jelzi, milyen hatással van a főhősre az ügy, hogy mennyire van összeverve a feje, Block pedig Scudder változó erősségű alkoholizmusán keresztül mutatja be New York legaljának pszichológiai hatásait, Lehane-nél ezt a funkciót a páros egymás iránti érzelmeinek hullámzása tölti be. Azáltal, hogy Affleck filmje lényegében mellékszereplővé degradálta Angie-t, éppen a Kenzie-Gennaro széria egyik legizgalmasabb rétegétől fosztotta meg a Hideg nyomont – miközben a kötet eseményeinek a sorozatban betöltött szerepét mi sem hangsúlyozza jobban, hogy az egy évtized kihagyással, 2010-ben megjelent hatodik rész (Moonlight Mile) éppen Amanda McCready ügyének folytatásával vette fel az 1999-es Prayers for Rainnel elengedett fonalat.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr373309579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ringsider · http://fussatokbolondok.blog.hu 2011.10.21. 10:10:33

jó írás! Ezt a részt még nem olvastam, de a regényfolyam abszolút kedvencem...A megállapítások igazak lehetnek, de az egyszerűsítések ellenére sem vitatható el a filmtől, hogy az elmúlt évek egyik legjobb krimije és a narratív átalakítások tökéletesen magyarázhatók a médiumok különbözőségével. Szerintem ez egy okos adaptáció. És az elsőre fura Kenzie-Gennaro casting milyen hihetetlenül telitalálattá változik a végére!