Amerikai kelepce (Drive - Gázt!)

2011. szeptember 16. 12:20 - Sepsi László

Kritika

A csapdahelyzetbe szorult főhős kezdettől fogva a Refn-életmű állandó motívuma, a kiindulópont az amerikai bemutatkozásban is megmaradt.

Refn felfokozott várakozással övezett munkája nem az első alkalom, hogy a dán rendező angolszász területre tévedt: az Egoyan és Lynch világának határmezsgyéjére pozícionált Fear X 2003-ban egyszerre volt tolakodó szerzői stilizációval megpakolt instant fesztiválfilm és zavaros koncepciójú pszichothriller, melynek bukása rákényszerítette alkotóját művészfilmes fordulatának felülbírálására és egy gyors visszavonulásra a tengerentúlról. A Fear X-hez hasonlóan vegyes fogadtatású, a művészi blöff vádját is kihívó, transzcendens közelítésmódot kiontott belekkel színező Valhalla Rising után a hollywoodi debütáció értelemszerűen inkább a brit színekben forgatott, a kilencvenes évek szerzői trendjei helyett a retróhullámra építő Bronson sikerreceptjét követi.

Az alapanyag saját forgatókönyv helyett konkrét regényadaptáció és vele együtt egy jól bejáratott történetséma, a retróhangulatot Michael Mann és Walter Hill harminc évvel ezelőtti minimálremekeinek (Gengszterek sofőrje, Az erőszak utcái) és a cinema du look Bessonnal fémjelzett vonalának felidézése biztosítja, miközben a kultpotenciált a Tom Hardy-hoz hasonlóan kiváló érzékkel választott főszereplő (Ryan Gosling) és az utóbbi évek meghatározó bűnszériáiból válogatott rosszarcúak hivatottak növelni. A Drive leplezetlenül épít a rendező kultuszára (lásd a csodagyerekként bemutatott, polgári foglalkozását tekintve kaszkadőr hőst, mint rendezői alteregót), egyszerre kijátszva és felülírva a nézői elvárásokat (olyan provokatív gesztusokkal, mint a kötelező, főcím előtti akciófelütés autós lopakodássá átformált „hajszája”), épp annyi iróniával, ami még nem torzítja súlytalanná a magányos profi melodrámába hajló sorstragédiáját.

A csapdahelyzetbe szorult főhős kezdettől fogva a Refn-életmű állandó motívuma, de a Drive az első alkalom, hogy dinamikus és aktív, amerikai típusú figurát emel a középpontba, annak fényében pedig, hogy a film attrakciói elsősorban az extrém erőszakjelenetek, nem pedig az autós üldözések, már a cím is sokkal inkább utal a hőst hajtó belső erőkre, mint a gépjármű-vezetésre. A Pusher-trilógia megtörhetetlen adósságspirálba került bűnözői, a  Bronson  értelmetlen dühkitörésekkel és képzelt performanszokkal lázadó börtönsztárja, majd a Valhalla Rising végül teljes passzivitásba és önfeladásba burkolózó harcosa  után a Drive-ban Refn egy újabb stratégiát mutat fel, ahol az érzelmeit az autóján keresztül kifejező, egy kiskamasz báját egy amorális pszichopata ridegségével vegyítő Gosling-figurából a korábbiakhoz hasonlóan egyenesen levezethető minden alkalmazott stilizációs eszköz, az álomszerű neonfényektől az infantilisbe hajló soundtracken át az erőszakjelenetek brutális naturalizmusáig. Az alvilági közeg alig különbözik a Koppenhágában megismerttől, a szigorú hierarchiát itt is illúzióktól mentes, kegyetlen tuskók és tramplijaik tartják fent, de ezúttal a csillogó szemű all-american boy pokolbéli változatával kell szembenézniük, aki lapítás és alkudozás helyett hamar felveszi a (motoros)kesztyűt, majd kalapáccsal és pszichológiai terrorral éri el céljait. Refn nem csak használja, de visszájára is fordítja az amerikai hős mítoszát, egyre több vér és agyvelő szárad a kezdetben makulátlan motorosdzsekin, a szégyenlős félmosoly pedig egy ponton túl már nem Jimmy Stewartot, hanem Dextert idézi.


Ahogy a műfajtól elvárható, a Sofőr egyetlen hibája, hogy érzelmileg bevonódik egy akcióba, megváltást keresgél ott, ahol annak ígérete is csak épphogy felsejlik és ahol érzelmek helyett valójában továbbra is egy visszafogott profira lenne szükség. Miképp hőse, úgy Refn számára is az önkorlátozás feladása vezet a végső megdicsőülés felé: a Drive melankolikus és fojtott hangulatú első harmada után a kirobbanó groteszk erőszak a csendes retróélményből visszavezet a Bronson és részben a Valhalla Rising túlhúzott vízióihoz, hogy a filmbeli gengszterfőnök-producerfigurák padlóra küldésével a rendező újra kinyilvánítsa autonómiáját. A naplementébe elkocsikázó főhős csak hajszálnyival nyújt pozitívabb végkicsengést, mint Takeshi Kitano kivégzett jakuzája a Fivérben, de minden ízében azt üzeni, hogy a betörhetetlen csodagyerek egy pillanatra győzedelmeskedett az álomgyár felett.
 


A film alapjául szolgáló James Sallis-regény recenziója az októberi Filmvilágban lesz olvasható.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr453231521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

scorsesefan 2011.09.17. 15:49:20

Remek írás, remek film.

manuva 2011.09.17. 17:52:12

A második mondat rögtön cáfolja az elsőt.

Sepsi László · http://prizmafolyoirat.com/ 2011.09.17. 17:56:57

@manuva: Miért is? Az amerikai nem egyenlő az angolszásszal, ha erre gondolsz.

manuva 2011.09.17. 18:41:31

@Sepsi László: A Fear X is amerikai volt, de a leadben bemutatkozásnak nevezed Drive-ot.

Sepsi László · http://prizmafolyoirat.com/ 2011.09.17. 18:49:33

@manuva: A Fear X nem amerikai (ez alatt USA-belit értek): dán-brazil-kanadai-brit koprodukció, de teljes egészében Kanadában forgatták, ezért írtam róla, hogy "angolszász területre tévedt". De nem amerikaira.

manuva 2011.09.17. 19:38:04

@Sepsi László: Oké, akkor tévedtem. Mindenesetre elég amerikai benyomást kelt, ott játszódik és amerikai színészek szerepelnek benne.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.09.18. 13:00:11

@manuva: Egyetértek. Szűk, szigorúan technikai (avagy finanszírozási) értelemben véve nem Egyesült Államok-beli film, de mindent összevéve mégiscsak egyértelműen "amerikai bemutatkozás", az USA-piacra (is) szánva. (Hogy a Drive már mindenhogyan amcsi film, más kérdés.)