A Cowboyok és űrlények hervasztó élménye pontosan megvilágítja, milyen nehéz fába vágja a fejszéjét, aki a western műfajával szeretne játszadozni. Különleges zsánerről van ugyanis szó, amely a műfajok nagy családjában szinte egyedüliként idéz meg egy konkrét földrajzi, illetve történelmi helyzetet – ami miatt a vadnyugati filmek rendkívül markáns eszközkészlettel, azonnal beazonosítható külső jegyekkel rendelkeznek. Király Jenő szavaival élve a western erős műfaj, hiszen más filmtípusokkal összevetve sokkal letisztultabb (és ezért jóval szigorúbb) szabályrendszerrel dolgozik, és ez természetesen a végeredményt is sokkal jobban standardizálja. A western nem jeleníthet meg akármilyen figurát vagy történetet: az egyik legkorábban kikristályosodott filmtípusként kizárólag a nyugat meghódításának nagy amerikai mítoszáról, a barbár ismeretlent a protestáns morállal megszelídítő magányos hősök kalandjairól mesélhet (és ez még akkor is igaz, ha ezt az aktuális társadalmi válságok, egzisztenciális sirámok kifejezése érdekében teszi).

Sajátos zsánerről van tehát szó, mely az erőteljes vonások miatt nagy tételben is könnyen gyártható, az egyszerűen beazonosítható sémák ugyanis iparszerűen variálhatók. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy a komolyabb műfaji játékokhoz és a kreatív újításokhoz igen különleges bánásmód, az átlagosnál komolyabban átgondolt koncepció szükségeltetik. A westernt kevésbé érintik a hirtelen divathullámok, és a korszellem változásaira is csak komótosabban képes reagálni – de az egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy az öntudatos filmforma a különböző hibrid-kísérleteknek is makacsul ellenáll. Hiába mutatnak például remekül a forgatókönyvek kivonataiban, vagy a képregények kockáiban, a western-horrorok (Undead or alive, 2007; Burrowers – A felszín alatt, 2008), a cowboy-szuperhősök (Jonah Hex, 2010), illetve a steampunk-hibridek (Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat, 1999) sem lehetnek sikeresek, amíg csupán külsőleg érintik a vadnyugati tematikát, de magával az alapkoncepcióval már nem igazán tudnak mit kezdeni. Az ilyen kísérletek elsősorban azért eredményeznek feledhető, kínos alkotásokat, mert kizárólag a felszínen keresztezik a műfajokat – a mélyebben fekvő rétegekben azonban vagy kilöki őket a western szigorú kódexe, vagy nem képesek vadnyugati történetként funkcionálni, amivel azonban épp a külső borítást rúgják le magukról.

Jól példázzák az alkotókra váró nehézségeket azok a sikerült műfaji kísérletezések, amikor kifejezetten tetszetős a végeredmény. Sergio Leone például remekül érzett rá a zsáner hajlíthatóságára, és a mögöttes mítosz tökéletes megértésével sikerült a westernt a tisztelet és az irónia hajszálvékony határáig elnavigálnia. A műfaj azonban nemcsak a bölcs stilizálásért hálás, de kifejezetten alkalmas a nagyobb tematikai- és eszközvariációkkal rendelkező, jóval képlékenyebb, „gyengébb” műfajok befogadására is. A komédia (Az ördög jobb és balkeze, 1970), a melodráma (Az utolsó mohikán, 1992), a családregény (A farm, ahol élünk, 1973-1984) például remekül illeszkedik a vadnyugati körítésbe is: ezek az összeházasítások nem bontják meg a modern vadnyugati mese szövetét, csak új árnyalatokkal, színfoltokkal gazdagítják azt – ezért nem hat furcsán a bolondozó, vagy a szerelmi bánattól szenvedő pisztolyhős figurája sem. (Ilyenkor egyértelműen az erősebb műfaj olvaszt be: árulkodó, hogy ezekre a művekre elsősorban azért westernként gondolunk).

A leghálásabb megoldás azonban kétségtelenül az, ha valaki egyéni hangvételű szerzőként a western meséjében megénekelt témákról (Amerikáról, a férfiasságról, a civilizációról vagy a hőskultuszról) szeretne valamit megfogalmazni. Egy erős műfajt átformálni mindig tiszteletet parancsoló teljesítmény, ezért maradnak emlékezetesek az olyan alkotások, amikor a személyes vízió és a vadnyugati formavilág tökéletes összhangba kerül. A jól sikerült szerzői western egyszerre keveri meg a nagy amerikai népmesét és az ezt elbeszélő külcsínt – nem véletlen tehát az sem, hogy a műfaj evolúciója mindig látványosan, nagyobb ugrásokkal zajlott és a nagy filmes egyéniségekhez köthető.

Ezzel pedig el is érkezünk ahhoz a nagy alapproblémához, amely a sci-fi és a western egymással szembeni lehetőségeit világítja meg. A tudományos-fantasztikum szintén markáns műfaj, ez azonban nem jár olyan látványos, könnyen meghatározható motívumkészlettel, mint a western esetében. Míg a vadnyugati zsáner a nagy amerikai kalandot meséli újra és újra, addig a sci-fi alkotójának csupán egyetlen törvényszerűséget kell követnie: az ábrázolni kívánt fantasztikus eseményeknek valamilyen módon valószerűnek, hihetőnek kell tűnniük. Amennyire egyszerűnek tűnik ez a distinkció, mégis annyira erős előírást fogalmaz meg – mert igaz ugyan, hogy az utóbbi időkben a sci-fi műfajából erősen kopni kezdett a tudományos (vagy azt legalább mímelő) érvelés, a zsáner mégis olyan alapanyaggal dolgozhat csupán, ahol a fantáziált események valamely tudományos vagy technológiai félelmünkre reagálnak, ezekkel kapcsolatban fogalmaznak meg védhető állításokat. Adott tehát egy valós történelmi szituációt mitizáló, a hódítás kalandját kanonizálódott eszközökkel elmesélő műfaj – vele szemben pedig ott az emberi fantáziából táplálkozó, a jövőbeli lehetőségekkel eljátszó, nem kimondottan formalizált zsáner. A két műfaj tehát nem mixelhető össze ész nélkül, de különösen akkor szembesülünk egy sor problémával, ha a sci-fit szeretnénk a western keretei közé bepasszírozni.

Kizárólag a felszínt érinti, de nem elhanyagolható a megfelelő írói lelemény megléte, hisz nem kevés kreativitás szükségeltetik ahhoz, hogy egy tudományos-fantasztikus történetet elfogadható (és hatásos) módon a vadnyugati kulisszák közé lehessen varázsolni. Ennél sokkal fontosabb kérdés azonban, hogy az alkotó képes-e érthetően megindokolni a nézőnek, miért éppen a western jellegzetes motívumkészletére van szüksége ahhoz, hogy a tudományos/technikai fantáziánkkal játszadozzon. Ahogyan a szerzői western esetében már szó volt róla: a sci-fi csak akkor élheti túl a keresztezést, ha képes a vadnyugati mítosszal összhangba kerülni – ha azonban csak a western külső jegyeire van szüksége, a markáns műfaji szabályrendszer egy pillanat alatt leleplezi a csalást és nevetségessé teszi az átgondolatlan próbálkozást.

Éppen ezért nem véletlen, hogy az elképesztő mennyiségű western-filmtermés mellett (az IMDb weboldala több mint 24000 címet sorol ide) csak igen elenyésző számban születtek ilyen zsánerkísérletek (a tematikus weboldalakat böngészve 30-40 alkotással találkozunk) – és ezeknek a hibrideknek a nagyobb része a posztmodern műfaji hivatkozások divatja után, az elmúlt tíz-tizenöt évben születtek. Az eddigi sci-fi westernek legnagyobb része elsősorban a szenzációra koncentrál, és a western kulisszáit csupán arra használja, hogy friss vért pumpáljon a már elcsépelt történetekbe. Az olyan művek, mint a Jesse James Meets Frankenstein's Daughter (1966) vagy a Tiltott völgy (1969) hasonlóan végezték, mint a természetfelettivel (Billy the Kid vs Dracula, 1966) kacérkodó testvéreik: a vadnyugati külcsín miatt ezek a filmek még a szokásos B-hullámnál is sokkal nevetségesebbre sikerültek. Ez magyarázza, hogy nem is készült belőlük sok, hiszen a végeredmények csúfos kudarcai után még az egyébként minden morzsára ráugró zugfilmgyártók sem erőltették tovább az efféle mozik gyártását (és ezzel nagyban elő is segítették a fentebb felsoroltak kultikus státuszát).

Ha azonban a sikerült műfaji találkozásokat akarjuk sorra venni, igen könnyű dolgunk van. Michel Crichton például egy futurisztikus vidámparkba applikálta a western-tematikát (Feltámad a vadnyugat, 1973), és a meghibásodott sheriff-robot ámokfutása ügyesen aknázza ki a két zsáner közös lehetőségeit. A legelismertebb (és a közönség által leginkább elfogadott) próbálkozás viszont Robert Zemeckis nevéhez fűződik, aki a Vissza a jövőbe trilógia befejező részében (Vissza a jövőbe 3, 1990) példaszerűen ülteti át a már jól ismert receptet a vadnyugati környezetbe (tegyük hozzá gyorsan, könnyű dolga van, hisz már az alaptörténethez is használt fel vadnyugati paneleket). A western-séma remekül illeszkedik a már ismert karakterekhez, és az időutazás szórakoztató fantáziája is remekül kiegészíti a pisztolyos kalandozásokat. (És bár nem kimondottan sci-fi, de ezen a helyen muszáj még megemlíteni Eastwood második rendezését is: a Fennsíkok csavargója (1973) szabályt erősítő kivételként hiba nélkül kombinálja a kísértethistóriát és a cowboyosdit).

Meglepő a fenti lista rövidsége, hiszen a sci-fi és a western valójában azért mégsem esik olyan messze egymástól, hogy ne lehetne őket remekül összekombinálni - csak meg kell találni azokat az elemeket, melyek nem oltják ki egymást. Ha a vadnyugatra és a fantasztikumra gondolunk, szinte rögtön adja magát például a civilizáció határvidéke, az ismeretlen területek meghódítása és a magányos hősök, a törvényes rend eljövetele. Ezek az elemek mind a vadnyugat mítoszának, mind a sci-fi egy sajátos alműfajának, az űroperának fontosabb komponensei – így egyáltalán nem meglepő, hogy a western és a sci-fi találkozása szinte kizárólag ezen a területen terjedt el, és lett működőképes.

A pisztolyhősök, a kalandos történetsémák könnyedén emelhetők át ezekbe az űrmesékbe, és ekkor nemcsak a western-rész nem oldódik fel, de a science-fiction is viszonylag sértetlen marad. Már Lucas is meglépte ezt a dolgot 1977-ben, amikor a lovakat űrhajókra, a kisvárosokat pedig bolygókra cserélte: a Csillagok háborúja űrfantáziája nagy kanállal merített a vadnyugat mítoszából (is), Han Solo figurája és a kocsmai jelenet pedig félreértelmezhetetlen tiszteletadás a zsáner előtt. Ezen a vonalon aztán már nemcsak a fantasy, de a sci-fi is ügyesen aknázta ki a nyilvánvaló párhuzamokat: a Gyilkos bolygó (1981) űr-sheriffje, A Mars szelleme (2001) megtámadott „helyőrsége” vagy a Serenity/Firefly (2005) járőrei mind olyan tipikus western-hősök, akik egy alternatív jövőben, a nyugati civilizáció nevében csapnak össze az új világot fenyegető káosszal.

A western tehát remekül illeszkedik a sci-fi műfajába, és a többi beolvadással ellentétben a tudományos-fantasztikus körítés képes tovább is éltetni a vadnyugati zsáner mítoszát (a western a modern akciómozikban, a katasztrófa- és háborús filmekben már végleg feloldódni látszik, és ez nagyban felelős a műfaj állandó halálhíréért is). Fordítva azonban már jóval komplikáltabb a helyzet, hiszen ha a vadnyugaton szeretnénk fantasztikus történeteket elmesélni, sokkal inkább tisztában kell lennünk a műfaji mozgatórugókkal, és pontosan tudnunk kell, mit és miért csinálunk.

A legújabb próbálkozás, a Cowboyok és űrlények ezen a vonalon bukik el. A kínos komolyság, a vértelen akciók és a borzalmas történet ugyanis abból fakadnak, hogy az alkotók vélhetően egyetlen percet sem szenteltek a műfajelméleti eszmefuttatásoknak. Az öt túlfizetett bértollnok megírt ugyan egy rossz tucatwesternt, de azzal, hogy most nem az indiánok rabolják el a jónépet, hanem az ufók, és nem az őslakosok faluját kell bevenni, hanem egy űrhajót – nos, ezzel még nem jön létre a vágyott műfaji fúzió. Ha ugyanis egy kicsit is átgondolták volna, mit is szeretnének pontosan, talán megtalálhatták volna azokat a metszéspontokat, ahol a két zsáner átjárható – és akkor talán a laza humor, a jó dumák és a látványos akciók is maguktól jöttek volna. Ha egyszer majd valaki tényleg komolyan veszi a feladatot, megalkothatja a kikacsintós, műfaji reflexiókkal teletűzdelt, minden modoros erőlködéstől mentes sci-fi westernt. A lehetséges megoldások száma ugyan biztosan nem óriási – de a feladvány korántsem lehetetlen.

Huber Zoltán