A bennem élő gyilkos

2011. július 21. 09:52 - Sepsi László

Dexter

A serial killer a hatvanas-hetvenes évek elidegenedett hőseinek esszenciája: semmiféle társadalmi szabály és erkölcs nem fékezi.

A sorozatgyilkos alakja a filmtörténet modernista korszakában lépett ki az árnyékban osonó antagonisták gettójából és kezdte meg diadalmenetét előbb taszító antihősként (Kamerales, A lepkegyűjtő), majd vérgőzös exploitation-mozik motorjaként (Deranged, Maniac) hogy évtizedekkel később Riddick, Hannibal Lecter és Dexter Morgan már pólókra nyomható ambivalens ikonként foglalják el megérdemelt helyüket a posztmodern tömegkultúra egy sötétebb zugában. A serial killer a hatvanas-hetvenes évek elidegenedett hőseinek esszenciája: míg a társadalom kebeléből szintén kiszakadt gengszterek az anyagi javak megszerzésére irányuló motivációjában még őrzi a társadalmi konszenzus némely töredékét, a sorozatgyilkos túl van a hétköznapi morál minden aspektusán, motivációja növekvő tébolyának köszönhetően átszakítja a racionalitás elfogadott határait, és szemben az alternatív közösséget építő hivatásos bűnözőkkel, szélsőséges individualizmusának köszönhetően kollektívába is igen ritkán szerveződik (habár példa akad rá, lásd jelen sorozat legfrissebb évadjának szatír-társaságát).


A Jeff Lindsay regényeiben megszületett Dexter-figura ezen hagyományok posztmodern és poszt-Thomas Harris-i örököse, akinek esetében már nem kérdéses, hogy válhat-e popkulturális ikon egy szociopata bűnözőből. Míg Hannibal Lecter démonikus alakja mindvégig bőven túl volt a hétköznapiság fogalmán, hol monolitszerűen a cselekmény fölé emelkedve manipulálta azt, hol pedig józan logikával felfoghatatlan gegeket vitt véghez (sült agyvelő megkóstoltatása egy kisfiúval, csak a vicc kedvéért), addig Dexter legfőbb vonzerejét éppen a hétköznapokba ágyazottsága adja. Cinizmusban és elidegenedettségben eléri elődjének szintjét, savas belső monológjaiból süt mindaz az egzisztencialista keserűség, amit negyven évvel korábban igazán élesen még csak a fősodron kívül – például a főhősének személyiségét a végletekig csupaszító Blast of Silence rideg bérgyilkosfilmjében – került megfogalmazásra. Habár történeteiben megtalálhatóak a szatíra elemei – elég csak arra a sötét humorú húzásra gondolni, hogy minden idők legtermékenyebb sorozatgyilkosa a helyi rendőrségen dolgozik – és az erőteljes stílusán kívül kifejezetten középszerű regényfolyamból született tévészéria előszeretettel ki is hangsúlyozza ezt az aspektust (lásd a reggeli-készítést és gyilkolást összemosó zseniális főcímet), Dexter Morgan távol áll attól, hogy Patrick Batemanhez vagy Mickey és Malory Knoxhoz hasonlóan egymagában egy egész korszak és társadalmi berendezkedés kritikája legyen.

A Dexter bravúrosan játszik rá az alapvetően amúgy is legtöbbször amerikai sajátosságként számon tartott sorozatgyilkos-toposzokra: a címszereplő harmincas éveit taposó, (az első évadban) egyedülálló, középosztálybeli fehér férfi, finoman szólva is problémás gyermekkorral és számottevő szexuális frusztrációkkal. Sem Lindsay, sem pedig a sorozatot jegyző James Manos Jr. nem teszi meg a befogadónak azt a szívességet, hogy Dr. Jekyll és Mr. Hyde módjára élesen szétválassza a sorozatgyilkost és a fickót a szomszédból (a közelmúltból lásd például a Mr. Brooks esetét): a kettős identitás ez esetben a filmbeli külvilágnak szól, Supermanhez hasonlóan Dexter elsősorban pszichopata gyilkos, és kezdetben hétköznapi élete jelenti magát az álcát. Később a szerepek felcserélődéséből fakadó jellemfejlődés a sorozat talán legkimunkáltabb részévé válik, ahol a készítők érezhető élvezettel domborítják ki a testvérként, apaként és szeretőként is megjelenő figura abszurditását.


A Megtorlóval, Piszkos Harryvel vagy akár Jack Bauerrel szemben Dexter a bűnösök ellen irányuló, minden eddigi határt átlépő hadjárata nem ok, hanem következmény: az új évezred bosszúállójának esetében a gyilkolásra vonatkozó ellenállhatatlan belső késztetés a primer motiváció, a figura ezt a drive-ot csatornázza be és formálja át morálisan igazolható önbíráskodássá. A széria egyik legnagyobb feszültséget generáló motívumát is éppen a címszereplő erkölcsi ellentmondásossága jelenti: a legenda szerint mikor a bíró végül villamosszékbe küldte a tengerentúli sorozatgyilkos-kultusz egyik alapfiguráját jelentő Ted Bundy-t, megjegyezte, miszerint a hihetetlenül intelligens kéjgyilkos halálával „hatalmas veszteség éri a társadalmat”. Viszont Dexter korántsem hiperintelligens lángelme (mint Lecter) és azt a határok nélküli szabadságélményt sem közvetíti, mint Oliver Stone ítéletnapi Bonnie és Clyde-ja: az egyetlen különbséget közte és áldozatai között az a mindinkább korrodálódó morális kódrendszer jelenti, amelyet a kezdetben még megfellebbezhetetlennek hitt, ám a széria előrehaladtával látványosan korrumpálódó nevelőapjától kapott. Az öröklött kódex felülírásának lassú folyamata – amely a Dexteren kívül megjelenik például a Sírhant művekben és a Sons of Anarchyban is – a kortárs sorozatok alapján az amerikai társadalom egyik alapélménye: de a dolgos serial killer történeteinek fő tétje nem az, hogy mennyiben életképesek napjainkban a korábbról átvett életvezetési tanácsok (mint az említett motoros-sorozat kezdeti elveinek esetében), hanem az, hogy ha az egyre bizonytalanabb alapokon álló szabályok szétmállanak, mi marad a helyükön. Dextert egyik oldalról lezüllött ösztönlények fenyegetik (mint áldozatainak többsége vagy a harmadik évad egyik nemezisét jelentő pálmafa-metsző gyilkos), a másikról pedig a totális és embertelen amoralitás, a társadalomtól való elidegenedés végső stációja (mint az első évad Icetruck Killerje).


Dexter minden gondolatát átható másság-élményének köszönhetően válhatott ambivalenciája ellenére is azonosulásra csábító figurává. A morális kódex elvont kérdésköre mellett a széria alapkonfliktusait éppen az a problematika határozza meg, hogy örök kívülállóként mennyiben lehetséges – őszintén vagy csupán álcaként – az általános társadalmi normák szerinti életvitelt folytatni, illetve szemmel tartani bizonyos értékeket. Dexter az első évadban leszámol egyetlen valódi testvérével, aki hozzá hasonlóan sorozatgyilkos; a másodikban egy szociopata szeretőfigurán keresztül a szerelmi viszonyok mibenléte kérdőjeleződik meg; a harmadik felvonásban a szoros férfibarátság kialakításának lehetősége fullad kudarcba egy látszólag elfogadó, de valójában romlott politikusnak köszönhetően, a negyedik évad hírhedt Trinity Killerjén keresztül a család és a kettős élet összeegyeztethetősége kerül terítékre, hogy a 2010 decemberében zárult etapban újfent a társtalanság élményére kerüljön a hangsúly. A főhős nemezisei rendre egy-egy társadalmi norma és a kívülállásból fakadó alapkonfliktus megtestesülései, ám Dexter tragédiája éppen az, hogy képtelen még egy magához hasonló figurát találni, sem a nagycsaládos, keresztény Trinity, sem pedig a szolgalelkű követőket toborzó, vulgár-nietzscheiánus Jordan Chase nem szolgál számára alternatívával. Miközben a szériában szereplő gyilkosok egyfajta titkos szektaként szinte egy szemvillanásból felismerik egymást, egyikük sem rendelkezik azzal a morális tartással, ami Dextert kiemeli a sorozatban nagy számban feltűnő egyéb mészárosok tömegéből – miközben ellenfelei bizonyos egyéb sajátosságokban, mint a szociális kapcsolatok, saját démonjaik elfogadása vagy a látszatélet fenntartása, jópár lépéssel előtte járnak. Ezzel egyidőben a főhős körül megjelenő mellékszereplők, a mindig a rossz férfival ágyba bújó húgától a munkahelyi freakeken át a számos lelki sérüléssel felszerelt barátnőig – akik az első szám egyes személyben íródott regényekkel szemben a tévésorozatban rendre megkapják párhuzamos cselekményszálaikat –, mindinkább azt bizonyítják, hogy az a normalitás, aminek elérését Dexter célul kitűzte, valójában nem is létezik (kiváltképp annak tükrében, hogy közvetlen környezetében sem ő volt az egyetlen, akinek lelkében ott ül a gyilkos ösztönöket megszemélyesítő „sötét utazó”). De a számtalan defektussal felruházott állandó mellékszereplők tükrében válik paradox módon nyilvánvalóvá, hogy a széria gyilkosainak szertartásain keresztül a Dexter zilált univerzumának egyetlen biztos pontja éppen maga a gyilkolás, ahol az emberélet kioltása jelenti – a brutális módján – az egyetlen transzcendens élményt.


A Dexter sikertörténete egybeesik azzal a folyamattal, amely egyrészt a televíziós sorozatokat a kortárs tömegfilm egyik legizgalmasabb területévé tette, másrészt pedig szorosan összefonódik a morál szürke – de sokszor inkább egyértelműen fekete – zónájában ténykedő antihősök a tévéképernyőn végbement látványos térnyerésével. Dramaturgiai szempontból a Dexter legfőbb feszültségforrása éppen az, hogy hőse Vic Mackey-hez (Kemény zsaruk) vagy Walter White-hoz (Breaking Bad) hasonlóan miként csusszan ki minden évad végére az egyre szoruló hurokból. De míg az említett szériák és hasonszőrű társaik – a már-már komikusan tisztalelkű sheriff helyett a cinikus kocsmárost főhősszerepbe emelő Deadwoodtól a véres-verejtékes Sons of Anarchy-ig – kezdettől fogva egyértelműen bukástörténetek, ahol a megoldott problémák csak újabb kutyaszorítók lavináját termelik, Dexter a negyedik évad személyes veszteségei ellenére is eddig éppoly érinthetetlen figura, mint a második évad „Sötét Védelmező”-motívumában látványosan reflektált szuperhős-képregények főalakjai. Antiszociális jellemének és mentális defektusának köszönhetően Dexter az ezredforduló után megjelent, a képregényhősökhöz és a modernista hagyományokhoz ezer szállal kötődő újfajta hőstípus egyes számú képviselője, aki mögött ott sorakoznak a Batman árnyékából kinőtt, a hagyományokat kiforgató szuperhős-filmek pszichotikus igazságosztói (Ha/vertől Defendorig), az Asperger-szindrómás Lisbeth Salander vagy akár az emberi kapcsolatokban szintén gyengén teljesítő Fincher-féle Mark Zuckerberg. Míg a tömegfilm korábban is előszeretettel emelt hősstátuszba a társadalomból kiszakadt outsider-figurákat, Dexter és társai már nem csupán a közösségen és annak morális kódrendszerén vannak túl, de kívülállásukat már saját mentális betegségük is szavatolja, ezáltal meggátolva – a korábban esetenként bekövetkező – visszatalálást a társadalomba. A Dexter egyik központi kérdése így éppen az, hogy ha hősének vérmocskos karrierje mégsem bukástörténet, akkor címszereplője milyen formában lesz képes végül az elmebeteg sorozatgyilkosok védőszentjévé nemesülni – eddigi tetteit megtorló büntetéssel vagy anélkül, akár túl a társadalom határain, akár belül azokon.


DEXTER – amerikai, 2006. Rendezte: Keith Gordon, Marcos Siega, Steve Shill. Írta: Jeff Lindsay regénye nyomán James Manos Jr.. Kép: Romeo Tirone. Zene: Daniel Licht. Szereplők: Michael C. Hall (Dexter Morgan), Jennifer Carpenter (Debra Morgan), Lauren Vélez (Laguerta), David Zayas (Batista), C.S. Lee (Masuka), James Remar (Harry Morgan). Gyártó: Showtime. 60 perc.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr233085529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gunsmoke (törölt) 2011.07.25. 09:58:25

Ezt a cikket lehetetlen jóízűen végigolvasni. Nem tudom miért kellett a szöveget a választékos magyar anyanyelv használata helyett feleslegesen teleaggatni ezekkel az idegen szavakkal.

Még is kit akartak ezzel megcélozni? Egyetemi professzorokat, akik két előadás között a Dexter c. amerikai sorozat pszichológiai és filozófiai kérdésein tanakodnak?

De inkább arra szavazok, hogy a szerző így akarja intelligenciáját fitogtatni.

Sepsi László · http://prizmafolyoirat.com/ 2011.07.25. 11:27:49

@gunsmoke: lehetséges, hogy sok lett a szövegben a zsargon (ez elfordul), de egyelőre még ezekkel a az idegen szavakkal lehet a legprecízebben érvelni.
És a szöveg valóban azoknak készült, akiket érdekelnek a Dexter c. sorozat pszichológia és filozófiai kérdései, mi mást vársz egy esszétől?

Beyonder 2011.07.26. 22:06:06

@Sepsi László: A drága kommentelő nyilván nem találkozott még Parraghramma munkásságával. :)