Mulat a közép (Férjek és feleségek)

2011. július 12. 14:01 - filmvilág

Tévéajánló ma estére

Husbands and Wives - amerikai, 1992. Rendezte és írta: Woody Allen. Kép: Carlo Di Palma. Szereplők: Woody Allen, Judy Davis, Juliette Lewis, Mia Farrow, Liam Neeson, Sydney Pollack. 104 perc
Vetítik: Filmmúzeum - 21:00

A szerelem, nem mint egyéni érzemény, hanem mint pszichogén áramkör, állítólag az élet teteje. Mások szerint ilyen áramkör, ahogyan ezt szeretnénk, valójában képtelenség: mindenki egyedül van, kedvére termesztve metaforáit. Ám ki az, aki ezzel az okoskodással beéri szerelem helyett? Nincs szerelmed? Akkor, szép gyermekem, távol is vagy te az élet tetejétől, és hogy távol vagy, az rólad lerí. Miért, hát a szerelem nem lehet olyasmi, mint első néhány éneke egy kapcsolat hosszú eposzának? Ó, lehet, lehet. De lássuk azt az eposzt. Nem szerettél volna inkább valami másmilyen eposzt?
 
Vannak aztán, akiknek holmi nagy szerelem úgy hiányzik, mint a hátukra egy púp. Másnak meg csak élvezet a szerelem, olyan, mint a hullámvasút: borzongás, sikítás, aztán egyszercsak a szerelvény lent megáll. (Legalábbis az ő szerelvénye.) A legnagyobb szerelmek részesei egészen másképp látják, de ha tetszik, ők a legkevésbé kompetensek, hisz az ő szerelmüket csak áthághatatlan külső akadályok gerjesztették annyira fel (például: az egyik Capulet, a másik Montague). A legnagyobb szerelemélmény a legcsalárdabb, hisz éppen a hetedik mennyország küszöbén derül ki, hogy a legfelső régió csupán maga a halál. De vidáman cinikus vagy szomorú bölcsek sem számolnak mindennel; természetesen mindenki el van tájolva többé-kevésbé. A Férjek és feleségek szereplői nagyon.
 
 
Ők egész halomnyi, egymást kizáró céllal ácsingóznak a szerelemre, vagy mire. Fatális, nagy szerelmet nem áhítanak, mégis az a bajuk, hogy adott élményeik felülmúlhatók. Igen, de mégsem élmény kell nekik tulajdonképpen, hanem csak boldogság, béke, hogy ne kelljen a szerelemre gondolni már, mert ahogyan vannak, házastársi békében, hát így csak emésztődnek... tehát valami bolond szerelmet... a nyugalomért... – elég az hozzá, hogy az ész itt csődöt mond. Keresik „a megoldást”, elvekre hivatkoznak, elfojtva és épp így igazolva a sejtelmet, miszerint magánéletük tán sosem lesz egyéb nyomasztó áprilisi tréfánál. Ez a folyton pancsoló, fontoskodó kapcsolatápolási mánia a fő komikumforrás itt.

Itt is: már megint. Woody Allennek eme sokadik mazochisztiko-zseniális filmje illendőség szerint már unalmasnak kéne hogy hasson. Különösen számunkra, a zivataros múltú Dunatáj lakosai számára, akik nem voltak elzárva az eddigi Woody-oeuvre-től sem, ugyanakkor nemrégiben akarva-akaratlan visszaereszkedtünk a nagyhírű Történelembe. Ugyan mit nekünk, hogyan mulat a New York-i középosztály! Mi is tudtunk úgy mulatni. Sokáig, fölötte sokáig, most viszont nézzünk immár nagyobbakra is: mi lesz még a vízdíjjal? (A kritika még 1993-ban íródott. - a szerk.) És ki veszi majd be Paksot, kuruc-e vagy labanc, a rác gyepűőrök, vagy a temesi ottomán félhold? Manapság itt már nemcsak a Mia Farrow-i bosszantó báj, hanem még a Carmeni varázs sem a régi (az iménti); már a Carmenek is megfontolják. De kegyelmed, Woody uram, újfent csak nem tud mást, mint azon idegbabákkal huzakodni – hát nem volt már elég?
 
 
Nem. A mester láthatólag elemében, sőt fokozott kedvvel forgatott. A lengőjárású kamera-irón csak az álinterjú-jeleneteknél pihenhet meg, ugyanis feladatainak szerelmi hatszögben, majd tízszögben kell eleget tennie. (Ehelyt kénytelen vagyok nosztalgikusara megjegyezni, hogy a film külsőben játszódó jelenetei nélkülözik az egykori cinéma veritére jellemző, különös utcahangulatokat.) A házaspárokból és magánosokból álló alakzat minden tagja szerelmesnek érzi magát – hol ebbe, hol abba –, de valójában senki sem keveredik szerelembe senkivel. Az egyik házaspár végül visszarogy egymáshoz, a másik pedig, amelyik eleinte összetartott, végre-valahára szétesik. (Egyvalaki nem szenved a csodás társaságban, egy diáklány, Roth irodalomprofesszor – Woody Allen – istápoltja. A tanítvány-nő, akiért közben további tapasztalt figurák sora is tiporja egymást. Megjuházni ezt a démont atyaias vonalvezetésű eljárásokkal sem lehet: míg Roth otthon szerény japán metszetek közt ugrándozik, a leány apjáéknál roppant japán vázák dagadoznak.)

A Férjek és feleségek reprízfilm, és nem is az első reprízfilm a szerzőtől. Előimbolyodik azonban benne a többi közt néhány arc, néhány, az adott változatban eddig soha nem látott, elképésztő színösszetételű magatartás. Ezek sűrű életet élnek, ijesztően igaziak. Még ma is kár lenne rávenni Woody Allent arra, hogy másra figyeljen, mint amire óidők óta figyel.
 
Ardai Zoltán
1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr853060541

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

falcsabander 2011.08.07. 16:56:52

kurvajó írás!!! főleg az eleje tetszik. a két bekezdés bevezető! :)