Szeretünk, Sidney Lumet! - A 12 klasszikus

2011. július 09. 16:00 - filmvilág

Piszkos12

Idén áprilisban hunyt el az utóbbi fél évszázad amerikai filmművészetének egyik legjelentősebb alkotója, Sidney Lumet. Pályájáról, filmjeiről a Filmvilág júliusi számában emlékezünk meg hosszabban, itt a blogon pedig azon olvasóinknak kívánunk Piszkos12 rovatunk keretén belül segítséget nyújtani, akik még csak most ismerkednek ennek a meglehetősen alulértékelt rendezőnek a munkásságával. Az összeállítás első felében Lumet általunk legjobbnak, legmaradandóbbnak tartott filmjeit vesszük lajstromba, azaz a Mester 12 (plusz 1) megkerülhetetlen klasszikusát, míg a folytatásban az életmű felfedezésre váló gyöngyszemeiből válogatunk.


1. Tizenkét dühös ember (1957)


Az „amerikai filmművészet legfajsúlyosabb életművét” megalkotó direktor viszonylag rövid, de termékeny televíziós karrierjét követően a mozikban mindjárt egy megkerülhetetlen remekművel indított. A tanácskozásra visszavonult esküdtek verbális összecsapását bemutató Tizenkét dühös ember  – mely szinte mindvégig egy, az esküdtek számára fenntartott  kis levegőtlen teremben játszódik – örökérvényű, lenyűgöző, s egyben műfajteremtő bírósági (kamara)dráma, mely a történet, a tökéletes forgatókönyv, az erős atmoszféra, a biztos kezű rendezés és a kivétel nélkül remeklő színészek jóvoltából messze túlmutat a szűkös helyiség és az eldöntendő központi kérdés határain. Ebben a filmben tulajdonképpen már minden benne van, ami később igazán naggyá tette a direktort, s bár nem Lumet volt az egyetlen, aki filmre vitte Reginald Rose tizenkét esküdtről szóló történetét (már ő is az 1954-es televíziós változat nyomán kapta a felkérést, a későbbiek során pedig többek között William Friedkin, majd Nyikita Mihalkov is feldolgozta azt), ő volt az, aki páratlan tehetségével méltán híressé tette azt. (KCS)

2. Hosszú út az éjszakába (1962)


Tipikus. Rögtön az ezüstérmes ezen a hevenyészett bestofon igazi kakukktojás: a Filmvilág blog Lumet-szakosztályának tagjai között egyre rúg azoknak a száma, akik látták, az is én vagyok. Persze, semmi sem véletlen: a három órás, fekete-fehér, kevésszereplős, látványosnak éppen nem nevezhető helyszíneken játszódó, családi diszfunkciókról és különböző függőségekről szóló drámaadaptációk nem szoktak kasszát robbantani. Bizony, a Hosszú út az éjszakába nehéz film. Nehéz emberekről szól, akik megkeserítik egymás életét: az egykor híres színész apa (Ralph Richardson) iszik, a felesége (Katharine Hepburn) kábítószeres, a nagyobbik fiúk (Jason Robards) semmirekellő alkoholista, a kisebbik (Dean Stockwell) túlérzékeny és beteg, de ez sem akadályozza meg abban, hogy a pohárhoz nyúljon. Egyetlen nap (négy felvonás) elegendő ahhoz, hogy mindent egymás nyakába zúdítsanak: régi sérelmeket, (ön)hazugságokat, önsajnálatot -- tagadás, vádak és megbánás minden filmkockán.
Sidney Lumetnek sosem a vígjáték volt az erőssége, ami pedig a tragédiát (közkeletű nevén filmdrámát) illeti, ennél tökéletesebbet ebben a műfajban nem alkotott (más se nagyon), Eugene O'Neill híres darabjának feldolgozása ugyanis még A zálogos vitathatatlan erejét is meghaladja. Talán csak a színészek tehetnek róla: míg A zálogosban egyetlen non plus ultra kategóriás alakítás láthatunk, a Hosszú út az éjszakábaban rögtön négyet. Lumet rendezése ezúttal sem próbálja tagadni az anyag gyökereit, mégis erős túlzás lenne azt állítani, hogy "színházi közvetítést" látunk. Boris Kaufman operatőri munkája és Ralph Rosenblum vágótechnikája kétséget sem hagy felőle: ez vérbeli mozi. A világ legkönnyedebb szórakozásának nem nevezhető, csodálatos élménynek igen. (OD)

3. A zálogos (1965)


Az 1965-ös A zálogost bár kevesen ismerik, komoly über-film minden tekintetben. Egyrészt az amerikai filmgyártás első filmje, mely túlélő szemszögéből beszél a Holocaustról, másrészt a Hollywoodi reneszánsz egyik kulcsdarabja, harmadrészt az elsők között volt, mely az akkori érvényes cenzúraszabályok ellenére fedetlen női kebleket rakott a nagyvászonra. Lumet filmjének protagonistája Sol, a megkövült, kiégett, mizantróp értékbecslő, aki miután a háború alatt elvesztette családját, hitét és mindenét, a 60-as évek posványos Harlemében üzemelteti csecsebecse-lerakatát. Szótlanságával alázza klienseit, miközben bugyborékoló érzelemmentességével saját magát emészti – Lumet azonban nem csap csetepatét körülötte, főhősének csupán egy viszonylag eseménydúsabb hetét meséli el, megszokott realizmusával, melyet viszont olyan következetes koncepció mentén valósít meg, hogy csak úgy csengenek-bongnak az áthallások. Ilyenek például a jelent feketébe maszatoló, múltbéli borzalmakat másodpercekre bevillantó képek (á lá Szerelmem Hiroshima), mely montázsszekvenciák viszonyrendszeréről könyvtárakat lehetne megtölteni, akárcsak az egyéb európai modernista hatások szép listájával. Ugyanilyen bámulatosak a finom képi szimbolikák, lásd a nyitó-flashbacket követő snittet az amerikai kertváros barakk-stílusáról, a főszereplőre szinte állandóan rávetülő rács-árnyékokat, a zálogházban inaskodó Jesus (!) sorsát, és még sok egyéb nyalánkságot. (AN)

4. Az ítélet (1982)


A tárgyalótermi dráma, a western mellett, a legamerikaibb műfaj. Mindkettőben győzedelmeskedik az igazság a végén, annak következtében, hogy a főszereplő valamilyen íratlan vagy írt törvénynek érvényt szerez. Az ítélet ezt a formulát bonyolítja. Kiábrándító képet fest az igazságszolgáltatás intézményéről, és a történet fordulópontjain újra meg újra felteszi a kérdést: ebben a helyzetben mi lenne a helyes cselekedet; egyértelmű választ azonban nem jön. A lelkiismeretére kell hagyatkoznia nézőnek és szereplőnek egyaránt.
Frank Galvin, a lecsúszott, alkoholista ügyvéd egy flipperautomatán játszik. Zene nincs, csak a játékgép csilingel. A kamera kínos lassúsággal közelít Paul Newman kifejezéstelen arcára. Sidney Lumet maga is ezt tette, amikor depresszió kínozta. Nyomogatta a flippergépet, és ha magas pontszámot ért el, jelnek vette, hogy ez a nap jobb lesz, mint az előző. Az ítélet a megváltás filmje. Egy megtört ember megváltásáé, aki először csak barátja unszolására, valamint a pénz miatt vállalt el egy biztosnak ígérkező orvosi hibapert. Fokozatosan döbben rá, hogy ez a per egyszersmind az egyszer már elvesztett hitét is visszaadhatja. A hitet abban, hogy képes helyesen cselekedni.
Sidney Lumet egyszerre volt remek irányító és csapatjátékos, és Az ítélet forgatásán a legjobbakkal dolgozott együtt. Adva volt egy David Mamet által írt, egészen zseniális forgatókönyv, amely ritkán látott komplexitással járja körbe az igazságszolgáltatás témáját, az ember szerepét ebben a kívülálló számára kiismerhetetlennek tűnő rendszerben. És volt egy parádés szereplőgárda, amelyből úgy emelkedik ki Paul Newman visszafogott, hiteles és megrázó alakítása, hogy közben Charlotte Rampling vagy James Mason is karrierjük egyik csúcspontjaként könyvelhetik el a filmet. És volt egy város, Boston, amelynek téli utcaképe, amerikai mértékkel öregnek számító, patinás épületei, és azok labirintusszerű, sokszor rideg belső terei, folyosói alapvetően meghatározták a film hangulatát.
Egy kritikus legkönnyebben azzal veszítheti el a hitelét, ha túlságosan is nagyvonalúan dobálózik a szuperlatívuszokkal. Az ítélet azonban megérdemli az összeset, amire most hirtelen gondolni tudok. Nincs tökéletes film, de Lumet tárgyalótermi drámája karnyújtásnyira van attól, hogy az legyen. Akárhányszor látom, katartikus élmény. Abban reménykedem, - hangozzék ez bármilyen nevetségesen is - hogy ez a film segít nekem jobb emberré válni. Ha a fontos döntéseim előtt be fog villanni egy kép Az ítéletből, már az nagy fegyvertény lenne. Úgy talán a helyes döntést fogom meghozni. (VD)

5. A domb (1965)1


Domb áll a büntetőtelep udvarán. Egyszerű kis dombocska, semmi különös: fel lehet menni rá, le lehet jönni róla, és ezt meg lehet ismételni akár százszor is. Nem maga a domb érdekes, hanem a miért, a hogyan, és hogy mi történik azzal, aki megtagadja mindannak a tekintélyét, amit a domb jelképez, ráadásul jó okkal.
Bár nem annyira ismert film, mint pl. a Serpico, A domb kapcsán nem kell spórolnunk a szuperlatívuszokkal, Woody Allen nemes egyszerűséggel a legjobb amerikai filmjei közé sorolja (olyanok mellé, mint A Sierra Madre kincse, a Fehér izzás, A besúgó, a Gyilkos vagyok és az Idegen a vadnyugaton). Sean Connery remek alakítást nyújt az embertelen terrort megkérdőjelező Joe Roberts szerepében, de nem maradnak le mögötte az angolszász színjátszás krémjéhez tartozó kollégák sem: Harry Andrews, Ian Bannen, Ossie Davis, Roy Kinnear, Jack Watson, Ian Hendry és Michael Redgrave. A Ray Rigby nevéhez fűződő darab és forgatókönyv ugyancsak kivételesen erős, a csúcs mégis Lumet rendezése, amely túlzás nélkül tökéletes, ahogy ötletes kameramozgatásokkal, beállításokkal, vágásokkal fokozza az élményt. A végeredményre nem csak Amerika, a rendező vagy a színészek lehetnek büszkék, az egyetemes filmművészetnek ugyanígy – és viszonylagos ismeretlensége dacára – fontos és kiemelkedő darabja. (OD)

6. Kánikulai délután (1975)


Lumet egyik legnagyobb klasszikusának történetét – sok más filmjéhez hasonlóan – az élet írta. A botcsinálta bankrabló, John Wojtowicz sztorija annyira hihetetlen, hogy akár azt is gondolhatnánk, ilyen kitűnő alapanyagból nem nagy művészet jó filmet csinálni. Lumet ráadásul – szokásához híven – olyan gördülékenyen és sallangmentesen meséli el annak a bizonyos délutánnak a történetét, mintha valóban a világ legegyszerűbb feladata lenne egy ilyen (később az Oscart is megkapó) forgatókönyvet adaptálni. Pedig több ponton is félrecsúszhatott volna a produkció. A meghökkentő és abszurd fordulatokban gazdag sztorit véresen komolyan és akár komédiaként is fel lehetett volna dolgozni, de Lumetnek sikerült az egyensúlyt megtalálnia: a Kánikulai délután nem karikírozza ki feleslegesen a szereplőit, empatikusan ábrázolja őket, viszont ügyesen érzékelteti a szituáció komikumát is. Mindehhez kulcsfontosságú volt a hatékony színészvezetés, amit Lumet úgy oldott meg, hogy – szokásával ellentétben – engedte a színészeit improvizálni. Azt pedig talán külön említeni sem érdemes, hogy a Kánikulai délután fő attrakcióját Al Pacino alakítása jelenti. (BS)

7. A város hercege (1981)


A város hercege akár a Serpico párdarabjának is tekinthető, Al Pacino éppen azért nem vállalta a főszerepet, mert úgy érezte, a két figura túlságosan is hasonlít egymáshoz. Pedig akad egy lényeges különbség: A város hercegének címszereplője azután dönt úgy, hogy segít az ügyészeknek lerántani a leplet a rendőrségi korrupcióról, hogy már maga is besározódott. Serpico egy makulátlan, megingathatatlan erkölcsi lángoszlop, a Treat Williams által alakított, szintúgy valós figuráról mintázott Daniel Ciello viszont ellentmondásos, gyarló ember. Nem példakép, hanem egy tragikus (anti)hős, ezért sokkalta izgalmasabb, érdekesebb személyiség. A város hercege éppen ezért realistább, részletesebb film, mint a Serpico – Lumet azért is vállalta el a rendezését, mert úgy érezte, hogy sokkal hitelesebben tudná ábrázolni benne a rendőrséget. A két dolgozatot azonban felesleges összemérni egymással, a maga módján mindkettő remekmű. (BS)

8. Serpico (1973)


Annak, aki kételkedne benne, hogy Lumet igazi szerzői alkotó volt, semmi mást nem kell tennie, csak megnéznie egymás után a Serpicót, A város hercegét, a Hol az igazság?-ot és a Manhattanre leszáll az éjt, amelyek, más-más megközelítésből, de mind ugyanazt a témát járják körbe – márpedig a monománia a valódi auteur-ök egyik legfőbb ismertetőjegye. Lumet ugyan többnyire nem saját történetből dolgozott, de mindig sikerült megtalálnia azokat az – általában megtörtént eseteket feldolgozó – forgatókönyveket, amelyek kedvenc témáját, az intézményesített (rendőrségi) korrupciót járták körbe. Ilyen a Serpico is, amelyben a velejéig romlott rendszerrel szembehelyezkedő, morális integritásából nem engedő egyén küzdelme talán a legtisztábban mutatkozik meg. Al Pacino ismét hibátlanul jeleníti meg a hippikorszak eszményeit képviselő újonc rendőr frusztrációját, akit, miután nem hajlandó beszállni a kenőpénz-bizniszbe, társai kiközösítenek. A Serpicót nem szokás a három leghatásosabb Lumet-film között emlegetni, talán azért, mert hiányzik az igazi katarzis a fináléból. A Serpico valójában erkölcsi tanmese, amelyet illene minden rendőrakadémián levetíteni az újoncoknak. (BS)

9. Hálózat (1976)


A valóságshow-k korában a kereskedelmi televíziók által képviselt szellemiség kárhoztatása nem számít különösebb intellektuális teljesítménynek – sikerült már minden közhelyet elsütni a témában. Sidney Lumet ellenben akkor készített letaglózó erejű, próféciának is beillő médiaszatírát, amikor a Big Brother még csak Orwell regényéből lehetett ismerős. A Hálózat pontosan illusztrálja, hogy a nézettség utáni gyilkos hajsza hogyan vezet a közönség legalantasabb igényeinek kiszolgálásához. A filmben a régi, oldschool televíziós személyiségek elvei csapnak össze az agilis, morális gátaktól mentes, szó szerint mindenre képes új generáció képviselőivel, abban a korszakban, amikor a régi és az új egy rövid ideig még megpróbált együtt – az utóbbiak által diktált szabályok mentén – létezni. Paddy Chayefsky Oscarral honorált forgatókönyve okos és szellemes, olyannyira, hogy a kritikai elismerést is inkább ő zsebelte be. Az Akadémia a színészeket is díjazta: Peter Finch és Faye Dunaway mellett az összesen alig hat percet szereplő Beatrice Straight a legjobb mellékszereplő lett. Lumet ezúttal sem kapta meg a méltó elismerést, pedig neki is köszönhető, hogy a Hálózat még ma is ugyanolyan hatásos és érvényes film, mint 35 éve. (BS)

10. Bombabiztos (1964)


A Bombabiztos annak idején meglehetősen méltatlan fogadtatásban részesült, a bukás oka pedig egyetlen szóban összefoglalható: Kubrick. 1964-ben két hasonló témájú és cselekményű mozi versenyzett a közönség kegyeiért, a Dr. Strangelove és Lumet filmje. A Strangelove-ot mutatták be előbb, zajos sikerrel, a közönség imádta a hidegháborút és a nukleáris veszélyt humoros formában, szatíraként megörökítő alkotást. A Bombabiztos máris óriási hátránnyal, „komoly és szürke” (vagy éppen önhibáján kívül röhejes) moziként indult a versenyben – nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pedig a kritikusok szerették. Időközben mindkét mű kultfilmmé nemesedett, ám a Bombabiztos még így sem jutott el a széles tömegekhez. Bár ma sem könnyű a Kubricktól független, önálló alkotásként tekinteni rá, saját műfajában ugyanolyan jól megállja a helyét, mint a Strangelove, sőt bizonyos szempontból még kísérletezőbb is. Míg a 2001 rendezője jó érzékkel a börleszk felé terelte az eredetileg zord történetet, Lumet maradt a melodramatikus megközelítésnél, viszont engedett a kísértésnek, hogy a világvége-hangulatot sajátos formai eszközökkel tegye még átélhetőbbé: fekete-fehérben és szinte végig zárt helyszíneken forgatott, lemondott a filmzenéről, sűrűn alkalmazta jellegzetes „torz” premier plánjait, egyes felvételeket negatívban illesztet a kópiába, nyugtalanító montázsokkal növelte a feszültséget (különösen emlékezetes a filmvégi visszaszámlálás katartikus epizódja). Ma már sokan a Bombabiztost is Sidney Lumet legjobb munkái közé sorolják, nem véletlenül. (OD)

11. A támadás (1972)


Az itthon Az igazság ereje címen is forgalmazott A támadás teljes anyagi kudarca többek között azért szomorú, mert ez Lumet egyik legstilizáltabb és legkülönösebb munkája, amely a főszereplője karrierjét komolyabb kihívást jelentő szerepek felé terelhette volna. A támadás A dombhoz hasonlóan drámán alapul, de míg utóbbi erényt tudott kovácsolni ebből, előbbi kisebb dramaturgiai zavarait Connery meggyőző játéka és a merész rendezés ellensúlyozza. Érdekes módon gyakori vád e filmmel kapcsolatban, hogy túl beszédközpontú („talky”), miközben Lumet perceken át szótlan, lassításokkal, szokatlan képi effektusokkal és montázsokkal elidegenített jelenetet illesztett az egyébként valóban dialógusokkal és monológokkal teli „felvonások” közé. A történetet (a saját sötétebb oldalára rácsodálkozó rendőr tragédiáját) a rendező és a színészek olyan megrázó erővel és kíméletlenséggel prezentálják, hogy nem véletlenül tartják sokan A támadást a Taxisofőr egyik közvetlen előképének. (OD)

12. Üresjárat (1988)


Lumet az Üresjárathoz hasonló színvonalú munkát hattyúdaláig, a nagyszerű Mielőtt az ördög rádtalálig nem készített, pedig nem nehéz kiemelkedő filmeket találni filmográfiája utolsó szakaszában. Érdemeihez képest szerény visszhangja volt ennek az alacsony költségvetésű, politikai témát családi drámával ötvöző műnek – mintha a szakma annyira magától értetődőnek tekintette volna Lumet következetesen magas színvonalú rendezői teljesítményét, hogy külön már ki sem emelték, inkább a színészeit (ezúttal River Phoenix-t) és a forgatókönyvet (Naomi Foner munkája) ismerték el díjakkal-jelölésekkel. Akár a kivételes színészek filmjének tekintjük az Üresjáratot, akár a remek forgatókönyv ügyes vászonra adaptálásának, két dolog biztos: a visszafogott eszközökkel dolgozó, de szívbe markoló emberi drámák egyik legnagyobb mestere Sidney Lumet volt, és ez a film nem csak a nevét viseli magán, hanem a szerzői kézjegyeit is. (OD)

+1: Mielőtt az ördög rád talál (2007)


Nem minden rendezőnek adatik meg, hogy pályája végén ugyanolyan friss és precíz dolgozatokat készítsen, mint fénykorában. Lumet ebből a szempontból is kivétel: élete utolsó filmjében nyoma sincs fásultságnak vagy önismétlésnek, sőt sikerrel adaptálja az új évezred kurrens mozgóképes trendjeit. A Mielőtt az ördög rádtalál a Coen-testvérek bűnfilmjeinek morbid hangulatát és a Ponyvaregény nyomán divatba jött időmontázs-technikát ötvözi, miközben a Lumet-klasszikusok súlyos morális konfliktusai sem hiányoznak belőle. A végeredmény, ahogy a Filmvilág kritikusa, Pápai Zsolt megfogalmazta: „nem különösebben eredeti darab, de Lumet soha nem volt különösebben eredeti. Inkább a mások által kimunkált művészi technikák mesteri adaptálásában tűnt ki, és ezen a képességén láthatóan nem fogott az idő.” (BS)

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr243052867

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

manuva 2011.07.09. 19:49:58

Az Equus-t hiányolom.

Varga Denes 2011.07.09. 19:58:27

@manuva: Lesz ugye egy folytatás, szurkolj hogy abba bekerüljön :)

algi 2011.07.09. 19:59:29

Én úgy tudtam, a Bombabiztost egy héttel korábban mutatták be, csak Kubrick filmje annyira elsöprő volt, hogy az az egy hét nem sokat számított.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.07.09. 22:03:27

@algi:

Strangelove: 1964. 01. 29.
www.imdb.com/title/tt0057012/releaseinfo

Fail-Safe: 1964. 09. 15.
www.imdb.com/title/tt0058083/releaseinfo

@manuva: Jól mondja Dénes. Ami késik, az jön. :)

tüske · http://ketertelmu.blog.hu 2011.07.10. 15:10:07

"Nem minden rendezőnek adatik meg, hogy pályája zenitjén ugyanolyan friss és precíz dolgozatokat készítsen, mint fénykorában."
Nem alkony akart az a zenit lenni? :)

kicsimate_galaktika 2011.07.11. 16:41:52

Fail-safe nagyon nagy film. az utolsó 10 mp-et nem fogom elfelejteni soha.

sage5 2015.08.01. 06:01:29

nagyon igenyes lista, koszi