Törtszív úrfi (Hollywoodi lidércnyomás)

2011. június 15. 12:18 - filmvilág

Tévéajánló ma estére

Barton Fink- amerikai, 1991. Rendezte és írta: Joel Coen, Ethan Coen. Kép: Roger Deakins. Zene: Carter Burwell. Szereplők: John Goodman, John Turturro, Judy Davis, Michael Lerner. 112 perc.
Vetítik: Cinemax - 23:30 (június 15.); Cinemax 2 - 23:30 (június 16.)


Freudért kiált a mozi. Amióta az amerikai filmipar fast food módára habzsolja a tehetséges írókat, örökre névtelen bedolgozó script-mestereket, kezdő rendezőket és szeszélyes óriásokat, azóta üvöltik világgá művészlelkük fájdalmát a profit bélpoklos ördögéhez láncolt alkotók. A Hollywood névre hallgató filmtőzsde kíméletlenül érvényesíti a piac értékeit, alul- és felülértékeli, adja-veszi az árut, licitál, befektet és felvásárol, emberárut, ráadásul kényes portékát: művészt. Hollywood a filmipar szentélye és kuplerája, teljesen mindegy, hogy melyik ajtaján lép be a nagyreményű rendező (vagy napi piájáért körmölő író), úgyis hamar eljön a pillanat, amikor tisztességét visszakövetelő szajha módján perel kitartójával.

Hollywood a maga tehetségpusztító producer-moguljaival a modernizált, s majd száz esztendeje végtelenített Oidipusz-tragédia; az apa és fiú gyilkos küzdelme a hatalomért. Újra és újra előjönnek a „hollywoodi lidércnyomást” feloldani vágyó könny- és verejtékáztatta drámák – Sáskajárás, Barton Fink, A játékos, hogy csak a legmívesebbeket említsük –, s akkor még nem szóltunk az olyan író-rabszolgák drágán megfizetett karrierjéről, mint F. Scott Fitzgeraldé, William Faulkneré vagy Lillian Hellmané. Ha Freud megírta volna az amerikai filmipar mindennapi életének pszichopatalógiáját, minden bizonnyal arra a következtetésre jutott volna, hogy Hollywood és a művészek kapcsolata olyan, mint a tűzé és a szúnyogoké: az apró szárnyasok félik a lángot, de élelem reményében állandóan felé repülnek, csakhát túl merészen, s oktondian belezuhannak. Egyenesen az emésztő tűzbe.

Hollywood, ez a zsarnoki, kiszámíthatatlan, kérlelhetetlen film-atya ott tornyosul a Coen-fivérek, Joel és Ethan fölött is. Hogy bebizonyítsák, ötödik filmjükkel immár rendező-férfivá értek, elkészítették a Barton Finket, a hiábavalóság, a talmi, a szégyenletes siker és a felemelő bukás fekete komédiáját, a realizmus és az úgynevezett hollywoodi karriertörténet finom paródiáját. Az apát nem ölték meg, mi több, le sem győzték, de köszönik, nem kérnek példájából.

Barton Fink sima képű ifjú, állán nem pelyhedzik pihe, szemében gyermeki bizalom, kezében két kis koffer, szívében megannyi érzelem. Barton Fink drámaíró. Még maga sem tudja milyen, amikor néhány kritikus felkapja, s ez belépőt jelent a filmfővárosba. Cselédkönyves forgatókönyvíró lészen.

Barton Fink kisfiú; nemcsak az úszómedencéje mellett szétomló kivagyi producer-nábob mellett. Kisfiú, akit zavarba hoz a szállodai szobáját „díszítő” fürdőruhás nő fényképe. Lopva, vágyakozva fel- felpillant rá, nem tudja eldönteni, egy helyi vamp vagy egy szelíd hölgy babonázta-e meg. A nő háttal ül, fejét elfordítja, épp csak annyira, hogy sejtelmesebb legyen. Szépen feszít merész(!) kétrészes fürdőruhájában. A negyvenes években járunk, itt, a show buja világában már megengedett minden ledérség. Barton Fink éhesen pillant fel a falon függő húsra.


A Coen-fivérek kitalálta sztori meglehetősen szokványos, nincs az a felnőtt, realizmuson edződött mozinéző, aki ne találná ki, lépésről-lépésre, a folytatást. Ahogy a szebb napokat látott, szomorúan kongó szálloda halljában megáll a sete Barton Fink és egy kizárt tacskó nyüszítésével elővarázsolja a portást, már sejtjük: írógépével is ilyen félénk-szelíden fog bánni. Így lesz. Nehezen ír. Fontolva, súlyos igazságokat keresve, többszöri átírás után befejezi a megrendelt forgatókönyvet, nem adja fel ambícióit, szembeszáll a pénzsóvár, bugris producerrel, összeomlik, vívódik, kétkedni kezd tehetségében, végül ráébred: szemfényvesztés az egész. És ez az a pont, ahol Joel és Ethan Coen túllép a hollywoodi és ellenhollywoodi konvenciókon. Száztíz percig mesélnek egy tőrőlmetszett amerikai filmkarrier-történetet, néhol humorosabban, néhol lassúdabban, mint mások, majd az utolsó négy percben kilépnek az irracionalitásba. Pontosabban: felvillantják a realizmuson túli bizonytalan, de legalább kiszámíthatatlan (film)világot. Ül a kétségbeesett, porig alázott Barton Fink a tengerparton, köröskörül a végtelen víz, a homok és a néptelen reggel, s egyszercsak megpillant egy nőt. Szakasztott, mint a fényképen; ugyanaz a testtartás, fürdőruha. Összeszedi minden nyegleségét, s a bennfentesek közvetlenségével odavakkant a húsnak: maga is filmes? A nő, egy kislány és egy anya minden kedvességét vegyítve ránevet, s valódi felszabadultsággal csak ennyit mond: ugyan!

A Barton Fink erről az ugyanról szól, a felismert semmiről és a semmi felismerésének súlytalanságáról.


Akkor sem omlott össze a (film)világ amikor kirúgták az álmaival házaló kezdő forgatókönyvírót, de attól sem rendült meg, hogy a naiv fiú megtanult különbséget tenni látszat és valóság, lényegtelen és fontos között. Ez a világ talán csak akkor roggyanna meg, ha olyan Barton Finkek írnák a forgatókönyveket, akik a nőket nem csupán fényképről és elmesélésből ismerik; akik a mindennapokat és a hétköznapi hősöket nem a maguk nyomorúságából kínlódják elő. Bár, ki tudja. Eddig már nem mennek el a Coen-testvérek. Egy konvencióból kilépnek, de hősükhöz hasonlóan tétovák, szétfeszítették egyfajta történetelmesélés kereteit, ám itt megálltak.

Barton Fink, a finomlelkű művész ugyanarra a sorsra jutott, mint Nathanel West hőse, a Törtszív kisasszony újságírója, aki szakmányban, penzumként írja lapja lelki gyorssegély szolgálat rovatába a vigasztaló válaszokat. Megértette, hogy akarata ellenére senkit sem lehet boldogítani, és hogy a való életnél fertelmesebb közhelyet még nem találtak ki. Író legyen a talpán, aki ezzel megbirkózik.

Szándékosan csiricsáré, vásárian hivalkodó a film színvilága, – csodálatosan ég a szálloda, rikít a szomszédban lakó tömeggyilkos históriája, izgalmas lehet a levágott női fej – de legjobb pillanataiban a szürkénél is szürkébb szomorúságot áraszt. Ha nem is olyan végleteset, mint Wenders A dolgok állásában, de megsejtet valamit igaz és hamis zavarba ejtő bújócskájából.

De azért ez is csak egy mozi. Az éltető-melengető hollywoodi tűz mellől.
 

Koltai Ágnes

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr542985038

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.