500 nap nyár

2011. június 12. 14:00 - filmvilág

Tévéajánló ma estére

(500) Days of Summer – amerikai, 2009. Rendezte: Marc Webb. Írta: Michael H. Weber, Scott Neustadter. Kép: Eric Steelberg. Szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Zooey Deschanel.  95 perc.
Vetítik: HBO Comedy - 20:25


Kortárs amerikai független filmesként szinte kötelező a Hollywoodban egyébiránt sokszor kitárgyalt szerelem–szex–párkapcsolat problematika újraírása. Nem kivétel ez alól Marc Webb, a Fox Searchlight Pictures talentumszínpadának 2009-es nyertese sem, aki lendületes mozdulatokkal igyekszik újrarajzolni a romantikus komédia műfaji térképét.
Az 500 nap nyár azonban pont annyira indie, hogy a zsáner vérfrissítéseként eladható legyen. Egyediségét a főszereplő Summer figurája biztosítja, aki – fittyet hányva olyan előírásoknak, mint az ellentétes jellemek egymás iránti kötelező vonzódása – nem hajlandó beleszeretni főhősünkbe, az ódivatúan romantikus Tomba. Csupán könnyed flörtre, alkalmi kapcsolatra vágyik – azaz nő létére azt akarja, amit általában a férfiak szoktak. Summer és Tom hiába játsszák végig a megszokott, összkomfortos kliséket, amik elvileg egy tartós párkapcsolat – illetve a romkom műfaj – alapját adnák, a klasszikus szerepek fordított leosztása keresztbe tesz a beteljesedés-mítosznak. Felforgatásból ennyi elég is: a recycling korában, egy erősen önismétlő műfajban egy fecske is elhozza a nyarat.


A nem-lineáris, az emlékezés folyamatát imitáló elbeszéléstechnika az Egy makulátlan elme örök ragyogásából, az összes többi stílusbravúr (osztott képernyő, animáció, kiszólás a nézőkhöz) pedig az Annie Hallból ismerős. Sőt, Woody Allen kisemberének örökké visszatérő csalódása is megidéződik. Igaz, csak távolról: a cinikus életbölcsesség nem igazán az elsőfilmes alkotók asztala.

Az 500 nap nyár kicsit savanyúbb, kicsit melankolikusabb, mint a műfaj más darabjai, mégis szórakoztató. A harmincas évek hóbortos vígjátékait idéző dinamizmus, és a sikerre ítélt – műfajkommentárként is alkalmazott – soundtrack, valamint a Heath Ledger és Meg Ryan szebb napjait idéző színészi játék garantáltan kárpótol az esetleges negatívumokért. A Bergmantól és Fellinitől John Hughesig terjedő intertextuális gegek, karöltve a popkulturális utalások seregével pedig – a fanyar romkom humor mellett – a film intellektualizmusát erősítik. Ráadásul, elmerülve a valóságszagú „szerelemmesében”, egy álmodozó kijózanodásának passiójában, csak helyeselni lehet a történet tanulságát, amivel Marc Webb rendező beint a romantika mindenkori propagandagyárainak. Hiába, az illúziókeltés káros az egészségre.


Salamon Tamás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr882978001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.