A vadnyugat hercege - bővített változat, 2.

2011. március 01. 08:00 - Varga Denes

Kocsma a Csendes-óceánon

A februári Filmvilágban megjelent John Wayne portréból, annak terjedelmi korlátai miatt, több olyan film részletes taglalása is kimaradt, amelyek egyébként megérdemlik, hogy szó essen róluk. Ezt pótoljuk most három részre bontva. Az első rész itt megtalálható.

Az 1963-as keltezésű Kocsma a Csendes-óceánon legtöbbször azért kerül említésre, mert ez a film volt John Ford és John Wayne utolsó közös munkája. A legendás rendező-színész páros többek között olyan klasszikusokat adott az amerikai filmnek, mint a Hatosfogat, a Sárga szalagot viselt, vagy az Üldözők. Évtizedeken átívelő munkakapcsolatuk tényleges végpontja keresésekor azonban a kronológia mellett más érvek is latba esnek: a Fordra jellemző témák kidolgozottsága, és egyáltalán a film minősége okán az 1962-es Aki megölte Liberty Valance-t sokkal inkább méltó lezárása közös életművüknek. A Kocsma a Csendes-óceánon egy zavaróan egyenetlen és súlytalan vígjáték, amelyben macsó férfiak isznak, verekednek és tivornyáznak egy távoli trópusi szigeten. Tipikusan az a film, amelyet nagyobb élmény lehetett leforgatni, mint aztán a mozikban megnézni.

Michael Donovan (John Wayne) egy kocsmát üzemeltet Francia Polinézia egyik mámorító szépségű szigetén. Thomas Gilhooley (Lee Marvin) minden évben felkeresi barátját, hogy a hagyományos, születésnapi verekedésüket megejtsék. Az igazi konfliktust azonban Ameilia Sarah Dedham (Elizabeth Allen) megjelenése szüli, aki a sziget köztiszteletben álló doktorának a lánya, és azért jött, hogy megbizonyosodjon soha nem látott apja feltételezett erkölcstelen életviteléről. Ha ez bizonyítást nyer, apja elesik a családi vállalat tulajdoni jogától. A doktornak barátai a távollétében is segíteni próbálnak, és Donovan azt hazudja, hogy az orvos félvér gyerekei valójában az övéi. Lee Marvin játéka meglepő lesz azok számára, akik eddig csak a híresebb szerepeiben (Gyilkosok, Szerencsevadászok, A játéknak vége) látták. Az őt jellemző jéghideg, rezzenéstelen arc és előkelő mozdulatlanság most sehol sincs, helyette rettenetesen túljátssza a rá osztott részeges félnótás karakterét. Hiába Elizabeth Allené a legemlékezetesebb alakítás (Cesare Romero mellett), sajnos csúnyán elbánik vele a forgatókönyv a film végén, John Wayne pedig, nincs rá jobb szó, John Wayne. Bár van egy francia kormányzója a szigetnek, elég egyszer szigorúan néznie, hogy tudjuk, itt ő az igazi úr.

John Ford bohózatba illő, gyakran fárasztó helyzetkomikumokkal dagasztja fel a filmet, amelyek csak elvétve igazán szórakoztatóak. Ha humorról volt szó, Ford sosem volt a finomság és az elegancia híve: az ír származására oly' büszke rendező előszeretettel illesztett filmjeibe általában baráti elismeréssel záródó kocsmai verekedéseket. Itt viszont már egyértelműen túl sok az egymás fején összetört sörösüveg, esés-kelés, túljátszott ájulás vagy éppen csuromvizes, megszégyenült nő. A nagy direktor hányaveti módon, vastag és darabos ecsetvonásokkal dobálta fel a humort a vászonra, miközben olyan komoly témákkal próbálta vegyíteni, mint a társadalmi előítéletesség és a multikulturalizmus.

 

Ford zsenialitása – a kiégő villanykörtéhez hasonlóan - csak egyszer-egyszer villan meg a film során, emiatt aztán első látásra könnyű elkönyvelni a Kocsma a Csendes-óceánont az akkor már vészesen romló egészségi állapotú rendező összességében érdektelen filmjének. Pedig nem az. Csak éppen ahogy még legjobb filmjeinek maximális élvezetéhez is szükségeltetik visszatérő témáinak (közösség, család, hagyomány, hadsereg, tisztesség) és szerzői jegyeinek néminemű ismerete és az irántuk való fogékonyság, úgy ez még inkább igaz erre a vígjátékára. Ha az ember ismeri a Fordot foglalkoztató kérdéseket, könnyebben tud az idétlen humor mögé látni és felfedezni a mű valódi értékeit. Ettől persze még nem tűnik jobbnak a mű, ugyanis annak önmagában is meg kell állnia, viszont érdekesebb és izgalmasabb lesz.

Számomra a leghasznosabb fogódzót Andrew Sarris adta, aki az alábbiakat vetette papírra az Amerikai mozi című könyvében: szerinte a trópusi sziget maga volt a mennyország, ahová Tom Doniphon és Liberty Valance, két civilizálatlan és jókedvű bajkeverő a haláluk után visszavonultak. Vagy ahogy Peter Wollen írta: „Valhalla az Aki megölte Liberty Valance-t otthontalan hősei számára”. Némiképp szigorúbban fogalmaz Joseph McBride, aki szerint Haleakala egy kolonialista utópia helyszíne, ahol a fehérek uralkodnak, de akkora az egyetértés és a béke a helyiekkel, hogy idejük nagy részét kocsmai verekedésekre, és egyéb felelőtlen, de annál szórakoztatóbb tevékenységek végzésére fordíthatják.

Ha az utópisztikus értelmezés felől közelítünk a filmhez, egy meglehetősen skizofrén mű képe tárul elénk, amely úgy harcol az előítéletesség ellen, hogy közben tobzódik az egyes etnikumok kínosan leegyszerűsített, sztereotip, poénra kihegyezett ábrázolásában. Működőképes társadalmi modellként ábrázolja a multikulturalizmust, amelyben azonban szigorúan le vannak osztva a szerepek az egyes etnikumok képviselői között. Az őslakosok virágfüzérekkel üdvözlik a szigetre érkező fehéreket és alkalomadtán énekelnek nekik. A francia pap oktat, a francia apácák gyógyítanak, a francia arisztokrata, aki névleg a sziget vezetője, kormányzás helyett szoknyavadászatra fordítja az idejét. A társadalom legmegbecsültebb tagjai a kisszámú amerikai diaszpórából kerülnek ki, akik azzal, hogy a II. Világháborúban a helyiekkel összefogva elüldözték a japánokat, kvázi jogot formáltak a szigetre. A legrosszabbul a kínaiak jártak, akik ostobán vigyorognak, és hiába a háromnyelvű felirat, nem képesek megérteni, hogy a sziget egyetlen félkarú rablója elromlott, és töretlenül dobálják bele a pénzérméket.

 

Azonban minden egyes sztereotip ábrázolásra jut egy kedves gesztus is a nem fehérek irányába, jelezve John Ford formálódó világképét, ami aztán a cheyenne indiánokat ért atrocitásokat feldolgozó Cheyenne őszben csúcsosodott ki. A sziget társadalmát is egy boldog és összetartó közösségnek ábrázolja, ahol nincs olyan probléma, amit ne lehetne egy ital mellett megoldani. Ford humorral emészthetővé tett szentimentalizmusa a karácsonyi, össznépi ünnepség alatt ragyog a legtisztábban. Mindenki a megtépázott tetejű templomban szorong, szól a Csendes éj, mindenki arcán önfeledt boldogság lobog, és mindenkinek jut legalább egy vicces pillanat. A három királyok történetét pedig a polinéz szigetvilág geopolitikai helyzetéhez igazítja a francia pap. A kis Jézushoz a kínai császár, az Amerikai Egyesült Államok elnöke és Polinézia királya jön leróni tiszteletét. És amikor már túlcsordulna a boldogság, hirtelen elered az eső. John Ford egyetlen valóban nagy pillanata ez a jelenetsor a Kocsma a Csendes-óceánonban. Ha valaki csak ezt a részt látná a filmből, legyen akár a legharcosabb emberjogi aktivista is, semmi kivetnivalót nem találna a sziget gyarmati álomvilágában.

Elfogadva az előbb felsorolt értelmezéseket, logikus lenne Ford és állandó munkatársai alkoholgőzös képzelgéseként tekinteni a Kocsma a Csendes-óceánonra. Életrajzi adataik ismeretében teljesen hihető, hogy Ford, Wayne, Marvin és a többiek egy többnapos horgász- és alkoholtúra vége felé egy yachton üldögélve így képzelték el gondtalan nyugdíjaséveiket. Lesz egy sziget, ami maga a földi paradicsom, lesz egy kocsma, amit üzemeltetnek, és lesznek helyi lányok, akik sok mindenre kaphatók, és lesz a Nagy Ő, aki egy nap feltűnik a szigeten, ám először be kell törni, hogy jó feleség válhasson belőle. (A film legjobb poénja némileg árnyalja azért ezt a képet: Donovan ugyan tényleg szófogadó házastárssá neveli a bostoni úrihölgyet, Gilhooley azonban egy modellvasútban találja meg a boldogságát!)

 

Karcos macsóromantika, ami egyben súlyosan szexista és hímsoviniszta, de részben pont ez a vállalhatatlanság adja a film izgalmi faktorát: olyan érzésünk lehet, mintha egy rendezőlegenda és egy színészlegenda kendőzetlen álmaiba nyertünk volna betekintést. Így aztán az általam hibaként felrótt súlytalanság sem számít többé, mert pont ez az illuzórikus gondtalanság és konfliktusmentesség adja a film fő báját. A Kocsma a Csendes-óceánon sajátos újraértelmezése a Lázadás a Bountyn-nak, lázadás, szenvedés és elbukás nélkül, itt a földi paradicsom kiinduló állapot és végpont, és komolyan egyszer sincs veszélyben. Kacagni továbbra sem lehet a poénok nagy részén, de a film könnyed hangulata képes beszippantani azokat, akik hajlandóak túltenni magukat néhány valóban ízetlen és rasszista tréfán, és nemcsak arra kíváncsiak, amikor John Ford egy talán soha meg nem történt múltról regél westernfilmjeiben, hanem arra is, amikor teljesen elrugaszkodva a valóságtól egy olyan álomvilágba kalauzolja a nézőt, ahol a fehér férfi minden vágya teljesül.

A legszebb mégis az egészben az, hogy ha Fordot, aki rettenetes interjúalany hírében állt, és mereven elzárkózott filmjei magyarázásától, szembesítették volna ezekkel az értelmezésekkel, minden bizonnyal dühösen felhorkantott volna, és badarságnak nevezte volna őket. Merthogy szerinte a Kocsma a Csendes-óceánon csupán csak egy „spoof picture – whammy, crazy sort of thing. We're not trying for any prizes.” Azaz szabad fordításban: "tingli-tangli komédia, amolyan hülyéskedés. Nem az Oscarra hajtottunk."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr42693954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.