Mérföldnyi festett sötétség

2011. január 09. 10:43 - filmvilág

Rembrandt és Greenaway

Nightwatching – brit-kanadai-francia-német-lengyel-holland, 2007. Rendezte és írta: Peter Greenaway. Kép: Reinier van Brummelen. Zene: Wlodzimierz Pawlik. Szereplők: Martin Freeman (Rembrandt van Rijn), Emily Holmes (Hendrickje), Eva Birthistle (Saskia), Jodhi May (Geertje), Toby Jones (Gerard Dou). 134 perc.
Vetítik: Duna TV - 23:05 (január 9.)


Greenaway, a festő-rendező mindig is festői szemmel filmezett, az Éjjeli őrjárat keletkezéstörténetét bemutató játékfilmje egy festészetet népszerűsítő nagyszabású terv része.

Lefilmezni azt, amit a festő lefestett, látott, a modellt, a kinyújtott tenyerét a mellvért előtt, lefilmezni, mégha csak rekonstrukció is: időutazás a festmény múltjába, indiszkrét (ál)dokumentáció, hiszen ismerünk olyan fotókat, melyek a festőről és modelljéről készülnek munka közben, s ezeken feltűnő a modell zavart civilsége, pillanatnyisága; szinte olyan mintha egy kép lenne, de még nem az, még csak készülődik, hogy képpé váljon, átalakuljon festékké, tárgyias illúzióvá. Vagy pedig inkább a festmény lenne az öntvény, amelyet lefejtve fellélegezhet az élő? A film valahogy ezt az időmegfordítást játssza: visszaforgatja a festmény idejét, lefejti mint réteget, mintha az maszkként rátapadt volna a modellre. Egy festő-film szinte végig ilyen: a szereplők kiválnak a képből, megmozdulnak, élnek, s mégis valahogy súlytalanabbak, vékonyabbak, mint amilyenek a képen voltak. (Bármennyire tökéletesen gazdag rekonstrukciók láthatók ebben a filmben /is/: az Éjjeli őrjárat figuráitól Saskia-Flóra pompájáig.) Mintha a festmény feltörhetetlen volna, s ellenállna minden beavatkozásnak.


Ha nem kap Rembrandt születésének 400. évfordulóján felkérést egy különleges Éjjeli őrjárat-installációra az amszterdami Rijksmuseumban, Peter Greenaway talán sohasem csinál Rembrandtról filmet, hiszen saját bevallása szerint is Vermeer az a festő, aki igazán közel áll hozzá. De ha közel áll is hozzá, geometriájával, ünnepélyes precizitásával, a filmrendező provokatív fantáziájával „ellenfelet” is láthat Vermeerben, akinek békés világát felforgatja, míg Rembrandt organikus, testi, erotikus képzetekben bővelkedő mitologikus világához Greenaway nehezebben tud mit „hozzátenni”, ezért – talán nem is meglepő módon – a Nightwatchingben visszafogja magát, s a filmben testnedvekről, vérről, zsigerekről már csak beszélnek, de ténylegesen nem látunk belőlük semmit…

Mégis, ebből a filmből is kitetszik, hogy Peter Greenaway alapélménye, művészi megszállottságának tárgya a szexualitás és a bűntény, noha nem ezekhez a kulcsszavakhoz keresi a témáját (sőt, egyáltalán nem készít „műfaji” filmet), hanem megtévesztően más irányúnak látszó témákat gyúr át saját tobzódó kénye-kedve szerint. Greenaway olyan film- és képzőművész (akárcsak Francis Bacon), aki legártatlanabb szereplőjét is Prokrusztész-ágyba kényszeríti, lett légyen szó rajzolóról, zoológusról, építészről, könyvtárosról – mindenki megkapja büntetését, s minden ártatlannak látszó gyönyörről kiderül, hogy velejéig romlott és végzetes.


A Prokrusztész-ágy, amelyet a rendező Rembrandt számára kijelöl, ezúttal egy bűnügyi történet. Ugyan bízvást kijelenthetjük, hogy a film alapötlete, miszerint az 1642-ben befejezett Éjjeli őrjárat címen ismertté vált festmény egy gyilkosságot leplezne le, s a kép kudarcának majd a festő kegyvesztettségének, s ettől fogva folyamatosan romló anyagi és morális helyzetének oka a gyilkos(ok) bosszúja; nos ez az alapötlet merő fikció, amely minden alapot nélkülöz. Irodalmi ötletnek azonban nem rossz. Azért nem rossz, mert Greenaway nem tett mást, mint a Rembrandtot körülvevő reális emberi és politikai környezetet – amely teljes bonyolultságában ábrázolhatatlan – összesűrítette, konkretizálta, s egzaltált alkotói túlzásokkal élve rávetítette arra az egyszerű alaphelyzetre, amely az Éjjeli őrjárat keletkezése volt.

A monumentális csoportképet 1640 és 1642 között festette Rembrandt, az amszterdami lövészegylet megbízásából, az egylet tanácstermébe, ahol, amint a legfrissebb, 2009-es kutatások kiderítették, öt másik festő műveivel együtt egységes, keretezetlen frízt alkotva állították ki. A többi kép, Pickenoy, Backer, Van der Helst, Van Sandrart és Flinck alkotása kétségkívül konvencionálisabb, merevebb csoportkép, amelyek közül kitűnhetett Rembrandt festménye erőteljes mozgalmasságával és fény-árnyék kontrasztjaival. Mindegyik festőnek egy-egy polgárőr zászlóalj jutott, az egyik festő még tagja is volt az általa megfestett kompániának. Rembrandtot Frans Banninck Cocq kapitány és egysége bízta meg, s az elkészült kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor a fekete ruhás, vörös szalagos Banninck Cocq utasítja hadnagyát, a magas kalapú Willem van Ruytenburchot, adja ki a parancsot a kivonulásra. A csapat tagjai a formálódó káosz állapotában vannak, s ha színészek lennének, a függöny felgördülése előtti pillanatokat élhetnék át. A legtöbben fegyvereikkel – muskéták, lándzsák, pajzsok – foglalkoznak. Egyikük puskaport szór a csőbe, másikuk a závárt tisztogatja.

A képen eldördül egy lövés is, látjuk a torkolattüzet. (Mellesleg töprenghetünk azon, hogy honnan származhat a fotográfia előtti korban a „pillanatfelvétel” ideája – ismerjük éppen Rembrandt Izsák feláldozása című képét is, melyen a leejtett kés „áll” a levegőben.) S ez a lövés lenne az, amely kioltja egy ember életét? A parancsot kiadók pedig Rembrandton állnának bosszút, amiért leleplezte őket?


A filmes fikció ösztönzője az a közhely, miszerint az Éjjeli őrjáratot katasztrofálisan rosszul fogadták. Ez a közhely azonban nem bizonyítható, alapja összesen két feljegyzés, amelyek évtizedekkel később íródtak, és sokkal inkább dicsérőek, mintsem kritikusak, de mégis a bíráló él önállósult és vált mítosszá. Az egyik 1678-ból származó írás szerzője Samuel van Hoogstraten állítja: „ Sokak véleménye szerint…Rembrandt túlságosan nagy figyelmet fordított a pompás kompozíció egészére, és eközben kevéssé volt tekintettel az egyes portréábrázolásokra, amelyeket nála megrendeltek. Mégis azt hiszem, hogy ez a mű minden riválisát túl fogja élni, annyira festői az elgondolása, annyira elegáns az alakok elrendezése és annyira mély benyomást gyakorol a nézőre, hogy mellette minden más lövészkép kártyalapnak hat. Azt kívántam volna azonban, hogy bárcsak lenne több fény rajta…” A másik szemtanú, Baldinucci szerint „a festmény általános csodálatot váltott ki és Rembrandtnak több dicsőséget hozott, mint a környezetében bármelyik másik művésznek”. Ezután dicséri a kép perspektivikus bravúrjait, majd nem hallgatja el azt sem, hogy gondja van a „zavaros” kompozícióval, melyben „alig lehet eldönteni, hogy hol végződik az egyik figura és hol kezdődik a másik.”

Látjuk tehát, hogy az elutasítás és csodálat aránya inkább az utóbbi javára billent el. Rembrandt helyzete 1642 után mégis gyökeresen megváltozott: hivatalos megbízásai elapadtak, anyagi helyzete folyamatosan romlott, családi élete szolgálóival folytatott tisztázatlan viszonyokban merült ki. Mi történt valójában?

Lajta Gábor
cikkének folytatása a Filmvilág honlapján olvasható.
 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr102571218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.