Rémálmok álmodói – 12 VR-film az Eredet kapcsán

2010. augusztus 04. 17:00 - filmvilág

Piszkos12

Nem kisebbítve Christopher Nolan filmjének erényeit, nyugodtan kijelenthető, hogy az Eredet történetében kevés olyan elem található, amelyet ne láthattunk volna korábban különféle sci-fi és cyberpunk-klasszikusokban. Piszkos12 rovatunk mostani különkiadásában összeszedtük az általunk legjobbnak, leginkább említésre méltónak tartott, virtuális világokkal foglalkozó filmeket, legyen szó bennük a szereplők által bejárható álmokról, különféle mentális kivetülésekről vagy a komputerek generálta mesterséges valóságról (VR – Virtual Reality). Az alábbi szövegekben többször utalunk az Eredet fordulataira, dramaturgiai megoldásaira, a poszt ezért – értelemszerűen – spoileres. Az összeállításból méltatlanul kimaradó, témához kapcsolódó (azaz: virtuális valóságokkal foglalkozó) filmeket a kommenteknél lehet reklamálni.

1. Solaris (Andrej Tarkovszkij, 1972)


Andrej Tarkovszkij filmje úgy vonult be a köztudatba, mint "a Szovjetunió válasza a 2001 - Űrodüsszeiára", pedig néhány nyilvánvaló párhuzamtól eltekintve nem sok közük van egymáshoz. A legjelentősebb különbség valószínűleg a személyesség. Stanley Kubrick művének középpontjában legrosszabb esetben egy fekete monolit, legjobb esetben Az Ember áll, míg a Solaris egyes emberek konkrét történeteinek segítségével vizsgálja az emberi lelket, az álmok, emlékek és a bűntudat világát. A mű címe egy megfejthetetlen rejtélyre, egy organikus bolygóra utal, amely reagál ugyan a földlakókra, de bármennyi jelét is adja az értelemnek és életnek, érdemben nem folytat kommunikációt a másik fajjal. A főszereplők tudósok, akik a saját bőrükön tapasztalják meg, milyen a hatása annak, ha az emlékek a szó szoros értelmében életre kelnek. Márpedig az emlék nem azonos sem a múlttal, sem a vágyképpel...  Tarkovszkij remekműve sci-fi közegben játszódik ugyan, de – akárcsak a 2001 – olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek meghaladják a műfaji kereteket. Hasonló a cél, de az út, amelyet a két rendező választott, nem is különbözhetne jobban.
Az Eredethez ugyanakkor több ponton is kapcsolódik. Nolan filmjének főhőse azért nem tud továbblépni, mert képtelen felesége halálát feldolgozni, aki – álmaiban – még mindig kísérti őt. A Solaris tudósának ugyanezzel a traumával kell szembenéznie, ráadásul mindkét film fináléja bizonytalanságban hagyja nézőjét, nem árulva el pontosan, hová érkezett meg a főhős, a valóságba vagy saját álmába. (OD, BS)

2. Változó állapotok (Ken Russell, 1980)


Nagyzási hóbortban szenvedő író és különc, alkoholista rendező – nem a legjobb párosítás. Az előbbi az Oscar-díjas Paddy Chayefsky volt, aki már az utóbbi, vagyis az Oscar-jelölt Ken Russell megjelenése előtt elriasztotta a produkciótól Arthur Pennt (Bonnie és Clyde), és talán 25 másik kollégát is. Chayefsky valami hasonlóval próbálkozott élete első és utolsó regényében, a Változó állapotokban, mint Arthur C. Clarke a 2001-ben és Stanislaw Lem a Solarisban, az emberi evolúciót, Isten létét tette vizsgálat tárgyává, csakhogy sem a megfelelő keretet, sem az ideális rendezőt nem találta meg elképzelései filmre viteléhez. Óriási viták dúltak Chayefsky forgatókönyve körül, amit az író végül annak ellenére megtagadott, hogy Russell alig változtatott rajta. A rendezőt valószínűleg nem érdekelte különösebben a gombákkal és víztartályokkal kísérletező tudósok valós kutatások ihlette története, ő a vizualitás kapcsán találta meg a maga számítását, a "tripek" filmre vitelében ugyanis szabad kezet kapott. A nehéz természetű szerző és az extravagáns direktor közös munkája egy szimpatikusan felemás mozi lett, amelynek zavaros párbeszédeit és eseményeit gyakran elég nehéz értelmezni, viszont lenyűgöző képekkel és speciális effektusokkal ábrázolja a saját agyuk mélyén kutató és eltévedő emberek utazásának stádiumait. Ezek olyan hatásosra sikerültek, hogy még azok számára is ismerősek lehetnek, akik sem Chayefsky-ről, sem Russellről nem hallottak soha, de rendszeresen nézték Déri János Nulladik típusú találkozások című sorozatát, vagy látták az A-Ha Take on me című legendás klipjét. (OD)

3. Álomküzdők (Joseph Ruben, 1984)


Freddy Krueger színrelépésével egy időben Joseph Ruben – még jóval kilencvenes-évekbeli elszürkülése és a kifejezetten kínos Felejtés előtt – elkészítette a nyolcvanas évek szürrealizmusban pácolt tömegfilmjének egyik emblematikus darabját. Az Álomküzdők képi világában és megoldásaiban már Verhoeven Emlékmását előlegezi, de Rubent, a Philip K. Dicket adaptáló holland direktorral és a pengeujjú álommanót útjára indító Wes Cravennel ellentétben a legkevésbé sem érdeklik a túlzottan valószerű álmokból következő ontológiai problémák. Ezúttal, miképp maga a filmnézés, a zabolátlan víziók csupán arra szolgálnak, hogy résztvevőik szembenézhessenek legbensőbb félelmeikkel és elfojtásaikkal, miközben a Max von Sydow vezette álomkutató-intézet aktuális csodagyereke a zavart fejekbe belépve eltakarítja az éjszakai lidércnyomásokat. A cselekmény első kétharmadában kombinatorikus sorrendben érkező, a Nightdreams programadó pornóját idéző paciensek és látványos rémálmaik érezhetően háttérbe szorítják az Álomküzdők utolsó harmadában kibontakozó thriller-vonalat. Ugyanis, szemben Nolan idei filmjével, Rubennél az álombéli halál valós halált is jelent, ezáltal felkínálva a tökéletes merénylet lehetőségét: az Álomküzdők ezen a ponton olvasztja össze sikeresen a hetvenes évek politikai thrillereiből örökölt paranoiát, a nyolcvanas évek atomcsapás-filmjeinek szorongás-élményét és az említett Rinse Dream-mozi szürrealizmusát, olyan világot teremtve, ahol az álmok még nem veszik át a valóság helyét, de már komoly veszélyt jelentenek az álmodóra. (SL)

4. Strange days (Kathryn Bigelow, 1995)


Kathryn Bigelow ugyan A bombák földjénért kapott Oscart, de ha a legjobb filmjét keressük, ennél a műnél, vagy legalábbis korszaknál érdemes próbálkoznunk. A halál napja ún. future noir, akárcsak a Szárnyas fejvadász, ám ahogy az eredeti noirok között is óriási különbségek lehetnek, ezt a filmet sem olyan egyszerű közös nevezőre hozni Ridley Scott klasszikusával -- mondhatni, az alműfajon belül az egyik a méltóságteljes A máltai sólyom, másik a sokkeffektusokban és perverzióban gazdag A gonosz érintése.
A bravúros nyitójelenet már megadja az alaphangot: a néző egy bűnöző "fejéből" követheti végig egy rablás menetét, egészen a dicstelen végig. Bigelow mindig is elsősorban stílművész volt, ami ebben a moziban érvényesül a legizgalmasabban: vágatlan szubjektív felvételek váltakoznak klipbe hajló képsorokkal, realizmus keveredik avantgárd megoldásokkal, ahogy James Cameron szerteágazó forgatókönyve is szinte minden lehetséges témát érint a snuff filmtől a drogfüggésen át a barátságig, a faji feszültségtől az ezredfordulós parától a politikáig, a popzenétől a bizalmon át a szerelemig.
Az Eredetben mások álmaiba léphetnek be a szereplők, a bekapcsolódás-elmerülés motívuma a Strange Daysben is jelen van, itt azonban a „valóságot” láthatjuk a másik szemén keresztül, de nem a mi, saját „valóságunkat”. Mindez ahhoz hasonlatos, mint amikor álmunkban felveszünk egy idegen szerepet.  Csakhogy, míg az Eredetben, és a hasonló „álomfilmekben” a halál általában a felébredést jelenti, itt vérre megy a játék.  A „valóság” persze egyben emlékképként is funkcionálhat: Cobbhoz hasonlóan a főhős itt is egy elveszett szerelem pillanatait pörgeti vissza, újra és újra. (OD, BS)

5. Johnny Mnemonic (Robert Longo, 1995)

A cyberpunk ősatyjaként tisztelt William Gibson műveinek első hollywoodi filmadaptációja a kilencvenes évek derekán felfutó VR-trend reprezentatív darabja, egyszersmind a cyberpunk-filmek történetének egyik legsúlyosabb bukása is. Az egyéb vizuális művészetekben módfelett sikeres Robert Longo jelen állás szerint utolsó filmrendezői próbálkozása – melynek forgatókönyvét Gibson írta saját novellájából – egy mnemonikus futárról szól, aki az agyában tárolt adatok szállításával próbál annyi pénz keresni, hogy végre visszaműthesse gyerekkorának letörlődött emlékeit. Az ehhez szükséges „utolsó munka” azonban megannyi érdekcsoport által vágyott, egyben túlságosan nagy mennyiségű adatra vonatkozik, amit Johnny agya csak rövid igeig és roppant fájdalmak közt képes elviselni – amiképpen az őt körülvevő, és hozzá hasonlóan információkkal túladagolt társadalom is egy titokzatos betegségben, az Ideghígulás Szindrómában szenved.


A markáns korkritikát elővezető Johnny Mnemonic emlékezetkoncepcióját tekintve főként az akkori VR-tematikájú sci-fi thrillerekkel (SID 6.7 - A tökéletes gyilkos; Felejthetetlen) mutat rokonságot (amennyiben az emlékezet virtuális valósága már a halottak személyiségének megőrzésére is alkalmat ad - emitt ugyanis a Johnny agytartalmáért felelős multicég konzerválja ilyen módon az alapítóját), ikonográfiájában ugyanakkor nagyobbára a Szárnyas fejvadász és az Emlékmás nyomdokain jár, hangfekvésében pedig talán leginkább az utóbbit idézi. Ám általánosan ügyetlen kivitele mindenekelőtt afféle bűnös élvezetté avatja, amennyiben az egoista főhős bután mechanikus menekülés-narratívába illesztett fejlődéstörténetét főként a bizarr figurák (élükön az egyik kulcsszereplőt jelentő elektromos delfinnel), a virtuális teret megjeleníteni igyekvő számítógépes animációk valamint az illusztris szereplőgárda camp-be mártott magánszámai teszik érdekessé – legyen szó Udo Kier alvilági kéjúráról, Dolph Lundgren meggyőzően pszichotikus Utcai Prédikátoráról, Takeshi Kitano faarcáról, vagy éppen Henry Rollins-ról, aki egy geeknek öltöztetett, az egész világért aggódó ex-orvost alakít. (NVG)

6. Nyisd ki a szemed (Alejandro Amenábar, 1997)


A port.hu adatlapján Alejandro Amenábar filmjének írójaként Philip K. Dicket jelöli meg a névtelen munkatárs, ami ugyan téves infó, de a Nyisd ki a szemed története valóban olyan, mintha az Ubik című Dick-regény szolgált volna alapjául. Abban egy speciális szerkezet tartja féletben (az eredetiben: half-life), azaz halál utáni éber álomban azokat, akik erre a szolgáltatásra befizetnek. A történet szereplői csak hosszú idő elteltével ébrednek rá, hogy ál-életet élnek, igazi testük lefagyasztva az un. Moratóriumban „pihen”.  Ezt a megoldást választja a Nyisd ki a szemed gazdag szépfiúja is, akinek egy balesetben eldeformálódik az arca, és imádott barátnőjét is elveszti. Az örök álomban azonban ismét együtt lehet vele (ehhez előbb öngyilkosnak kell lennie) – saját halálára nem is emlékszik, úgy folytathatja (elképzelt) életét, mintha a baleset meg sem történt volna. Csakhogy hiba csúszik a mátrixba, összekeverednek a különféle valóságszintek, és főhősünk kezd rájönni az igazságra. A rendező és Mateo Gil forgatókönyvíró legügyesebb húzása, hogy minderre csak a fináléban kerül sor, és a néző is ekkor nyernek csak értelmet az előző másfél óra történései – a befejezés azonban éppen olyan kétértelmű, mint az Eredet fináléja. (BS)

7. Mátrix (Wachowski-testvérek, 1999)


Ahogyan azt már sokan, sok helyen leírták, a Wachowski-testvérek – az Eredet rendezőjéhez hasonlóan – nem álltak elő forradalmian új ötletekkel, a virtuális valóság témáját boncolgató filmek közül mégis a Mátrix lett az, amelyik utat talált a legszélesebb közönséghez is, beemelve ezzel a köztudatba olyan, korábban csak kevesek által ismert fogalmakat, mint a szimulakrum. Mesterien komponált, látványos jelenetei közül az egyik legemlékezetesebb, amikor Neónak először sikerül felébrednie a saját testében, és megpillantja maga körül sok ezer, „kollektív álomban” vegetáló sorstársát. A Wachowski-testvérek nagy trükkje, hogy a metafizikai kérdések boncolgatására is alkalmas alapszituáció kibontása után a további kérdések felvetése helyett vegytiszta helyzetet teremtenek, két vizuálisan is elkülönülő világgal, a jók (Morpheusék) és gonoszok (Mr. Smith) párharcával, az akciófilmes dramaturgiának megfelelően. Az Eredettel vagy eXistenZ-szel ellentétben itt fel sem merül a valóság és a VR vagy az álom megkülönböztethetetlenségének problémája, a felébredt szereplők mindig tudják, épp hol járnak. (A néző legfeljebb ott bizonytalanodhat el, amikor Neo a második részben a Mátrixon kívül is megvillantja szuperképességét – ez a momentum talán pont történet ambivalenciájának növelésére került bele a filmbe.) (BS)

8. eXistenZ (David Cronenberg, 1999)


David Cronenberg 1999-es keltezésű sci-fije az egyik legkomplexebb mozgóképes változata a VR-tematikának. Az alkotók pechére ugyanebben az évben mutatták be a szinte azonnal kultuszfilmmé váló Mátrixot, az eXistenZ-re így jóval kevesebb figyelem jutott. Amíg a Wachowski-filmben a reális és virtuális világok között éles határ húzódik, addig Cronenbergnél összemosódnak a különböző valóságszintek (lásd még: Meztelen ebéd). A szereplők , a Mátrixban látottakhoz hasonlóan, az idegrendszerükön (az un. biopodokon) keresztül kapcsolódnak bele az élethű videójátékba, ahol a kalandjátékok dramaturgiájának megfelelően különféle küldetéseket teljesítenek, miközben az online és az offline világban is menekülniük kell a fejvadászok elől.
Az Eredethez hasonlóan a függőség problémája is megjelenik, a becsatlakozás bizarr aktusa (a biohorrorban utazó Cronenberg kézjegyei itt ismerhetőek fel a legjobban) egyenértékű azzal, mint amikor a heroinista belövi magát, miképpen kiszállni (leszokni) is ugyanolyan gyötrelmes, ha nem éppen lehetetlen misszió. (BS)

9. A 13. emelet (Josef Rusnak, 1999)


Josef Rusnak 1999-es keltezésű sci-fije az egyik legkomplexebb mozgóképes változata a VR-tematikának. Az alkotók pechére ugyanebben az évben mutatták be a szinte azonnal kultuszfilmmé váló Mátrixot és a kritikailag elismert eXistenZ-t, A 13. emeletre így jóval kevesebb figyelem jutott. (Tényleg: mi történt 1999-ben?) Pedig a három közül ez utóbbi épít a legrégebbi alapanyagra: Daniel F. Galouye 1964-es regényének (Simulacron-3; magyarul A szimulátor címen jelent meg) meglehetősen hű adaptációjáról van szó. Az író ebben végletekig viszi a virtuális világ a virtuális világban koncepciót, éppúgy, ahogy Nolan filmje az álom az álomban poént. Nem elhanyagolható különbség azonban, hogy A 13. emelet főszereplői később rájönnek, hogy az ő világuk is csak egy szimulakrum: miközben ők a saját maguk által programozott, 1937-es évet szimuláló „játékban” kalandoznak, valójában egy 2024-ben működtetett VR részei maguk is. Az eXistenZ virtuális terének szigorú program szerint működő mellékszereplőivel ellentétben itt a mesterségesen megalkotott figurák önálló életet élnek, ami még izgalmasabbá teszi a főcím alatt megjelenő mottót („Gondolkodom, tehát vagyok”). (BS)

10. A sejt (Tarsem Singh, 2000)


Az Eredethez hasonlóan Tarsem Singh filmjében is egyféle mentális küldetésre indul a főszereplő, az akciófilmes dramaturgia helyett azonban itt egy horrorba oltott szürreális pszichothriller a végeredmény. A Jennifer Lopez által alakított pszichológusnak egy kómába esett sorozatgyilkos elméjébe kell behatolnia, hogy kiderítse, hová zárta be utolsó, még életben lévő áldozatát. A vizuális tehetségét korábban reklámokban (azóta pedig a Zuhanásban is) bizonyító Singh elképesztően bizarr mentális tájakat varázsol a vászonra, amelyekben a beteg agyú gyilkos tudatalattijának torz fantáziái elevenednek meg, hol konkrétabb, hol nehezebben dekódolható szimbólumok révén. (BS)

11. Egy makulátlan elme örök ragyogása (Michel Gondry, 2004)


Charlie Kaufman forgatókönyvei akkor is agymeresztőek, ha nem érintik a sci-fi műfaját (lásd: bármelyik munkáját az Adaptációtól a Kis-nagy világig), a tárgyalt Gondry-filmben viszont a csavaros történethez racionális (nak tűnő) magyarázat is jár: a Jim Carrey és Kate Winslet által alakított ex-szerelmespár biokémiai úton távolíttatják el a másikhoz fűződő emlékeiket. A módszer persze nem tökéletes, a kapcsolat nyomait nem lehet teljesen kiirtani az agyból, pláne, ha az alany ellenáll, és megpróbálja intim emlékeit biztonságos helyre menekíteni, valahová a tudatalatti legmélyére. Incepció ez is, csak másként – ha úgy tetszik, ez az Eredet romantikus(abb) verziója, Gondrynak hála jóval fantáziadúsabb látványvilággal prezentálva. (BS

12. Paprika (Satoshi Kon, 2006)

 


Satoshi Kon animéje a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor is néhány tudós kifejleszt egy DC Mini névre keresztelt eszközt. Segítségével a pszichológus beléphet a páciense álmaiba, hogy első kézből deríthesse ki, milyen neurózisok, feldolgozatlan traumák állnak a mentális zavarok hátterében. A probléma csupán annyi, hogy a DC Mini három prototípusa közül valaki kettőt ellop, segítségükkel pedig minden olyan ember álmába be tud férkőzni, aki használta korábban az eszközt. Az álmokban folyó hajsza, és néhány konkrétabb motívum hasonlósága (mint például az álomszintek közötti lift-utazás) miatt néhány IMDb kommentelő már-már plágiummal vádolja Nolant, a Paprika és az Eredet azonban egy (illetve több) lényeges dologban különbözik. Utóbbiban az álomjelenetek, néhány demonstratív kivételtől eltekintve, egyáltalán nem álomszerűek, ugyanazok a fizikai szabályok érvényesek rájuk, mint a „való világra”, míg a Paprikában valóban működik az álomlogika, legyen szó a látvány szürrealitásáról, a hangeffektekről vagy a szereplők állandó transzformációiról. A letisztult, precíz, pontosan adagolt fordulatokkal dolgozó Eredethez képest Satoshi Kon filmje olyan, mint egy elborult, másfélórás pszichotrip. (BS)

+1 Viharsziget (Martin Scorsese, 2009)

A Viharsziget az egyre népszerűbb Dennis Lehane (Titokzatos folyó) regényén alapul, főszereplője a súlyos traumáktól gyötört Teddy Daniels rendőrbíró, aki egy rejtélyes szökés kivizsgálása miatt érkezik a címben szereplő szigetre, amelyen egy veszélyes bűnözőkkel foglalkozó, önmagában is meglehetősen baljós elmegyógyintézet található. Daniels nyomozása egyre vadabb fordulatokat vesz, miközben a néző is egyre gyakrabban és hosszabban nyer bepillantást a főszereplő vízióiba.
A Viharsziget és az Eredet hasonlóságai akkor is jól kivehetőek lennének, ha nem lenne azonos a főszerepeket alakító színész személye (Leonardo DiCaprio), így viszont még feltűnőbb a párhuzam. Cobb ugyan nem feleséggyilkos, mint Daniels, de közvetve felelős a haláláért (ő ültette be a fejébe az „élet álom” gondolatot), és egyikőjük sem képes feldolgozni a traumát. A különbség mindössze annyi, hogy Cobb-nak le kell merülnie álmaiba, hogy újra feleségével lehessen, míg Daniels ébren álmodik: létrehoz magának egy ál-valóságot, amelyben még mindannyian boldogok. (OD, BS)


Kapcsolódó cikkek a Filmvilágban:

Kolozsi László: Metafizikai darázsfészek (Filmes utazások az agyban)
Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis (Internet és virtuálvalóság)
Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó (Szimulált világ)
Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok (Ember/gép a Mátrixban)
Hungler Tímea: Vírus az emlékezetben (Cyber-memória)
 

31 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr342198831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szaddam 2010.08.04. 19:02:30

Akkor itt is az első reklamáció, aminek még folytatás aktualitása is van: Tron

Leeroy of SMV Design 2010.08.04. 19:09:07

A felsorolt filmek közül néhányat magam is brilliánsnak tartok, és természetesen meg fogom nézni az Eredetet is. A jó dolgokat nem szégyen jól koppintani, vagy inkább mondjam azt: összeollózni belőlük ezt-azt.

N.Zoli 2010.08.04. 19:16:41

A Viharszigetben is hajokurtszeruen kuldik a fuvosok az alafestozeneben. Plusz Leo arcmoso jelenete a tukor elott, vizcsapbol mar lassan a nevjegye lesz.

Before · http://azbeszt.blog.hu 2010.08.04. 19:22:11

Mondjuk az eredet említése ebben a formában erősen spoileres, legalább egy figyelmeztetés kimehetne...

Papp Sanyi 2010.08.04. 19:27:41

@safranek: Az az említett Nyisd ki a szemed remake-je.

Hegyi 2010.08.04. 19:55:11

@Before: Spolerfób, ott van a címben is, hogy az eredetről van, szó. Ha nem láttad a filmet, és nem érdekelnek részletek akkor ne olvasd az oldalt.
Baromi unalmasak már a Spoilernácik, akik mindenhova beböfögik ha valamit nem láttak, hogy arról ne merjen senki írni. Vader Luke apja! Az eredetben meg mások álmaiba mennek bele.

Linkovic Csumoszky · http://geekz.blog.hu 2010.08.04. 19:58:45

@N.Zoli: "Leo arcmoso jelenete a tukor elott, vizcsapbol mar lassan a nevjegye lesz"

Cillian Murphy-nek meg a zsák a fején (Begins-ben, Dark Knight-ban és most az Inception-ben megint).

Kesztyűs Kéz · http://thaz.blog.hu/ 2010.08.04. 20:01:47

És akkor a Jákob lajtorjájáról (1990) még nem is írtatok.

Kesztyűs Kéz · http://thaz.blog.hu/ 2010.08.04. 20:03:48

"David Cronenberg 1999-es keltezésű sci-fije az egyik legkomplexebb mozgóképes változata a VR-tematikának."
"Josef Rusnak 1999-es keltezésű sci-fije az egyik legkomplexebb mozgóképes változata a VR-tematikának."
Azért nem ártana néha variálni a bevezető mondatokat.

vS 2010.08.04. 20:32:17

Dark City (1998) alap

load error 2010.08.04. 20:34:52

1. Említésre került Philip K. Dick neve, de nem lehet elégszer elmondani.
Rengeteg regényében, novellájában megjelenik a látszat/valóság problémája, a projekció, de a feleségmotívum is (ötször nősült a szerencsétlen). A férjét kisértő, olykor rosszindulatú nő (gondoljunk a lábonlövős jelentre) echte Dick. Nem tudom Nolan ismeri-e Dicket, de ami ebben a témakörben készül, az úgyis csak lábjegyzet hozzá.

2. Nolan-t a "Sötét lovag rendezőjenként" szokták aposztrofálni. De nekem mindig is a "Mementó rendezője" marad. Csavaros történet, halott feleség, egy őrült valóság, ahol a főhős senkiben sem bízhat. Ha nekem valamiben csalódás az Eredet, az az, hogy a Mementónál csavarosabb, okosabb történetet úgysem tud írni Nolan.

repecs 2010.08.04. 21:05:31

eredet nem ragadott magával túl bonyolult persze lehet én vagyok eccerü

twollah / bRoKEn hOPe, sUppLeX · http://freewaresoftwarenews.blogspot.com/ 2010.08.04. 21:09:40

Nem merem megnezni a filmeket, mert felek, hogy csalodok bennuk.

Matrix, Johnny Mnemonic kilove, az utobbit olvastam regenyben is es nekem nagyon tetszett.

FAbian 2010.08.04. 21:25:54

"...Stanislaw Lem a Solarisban..." - ez a dörzsölt Lem ennek a műnek a kedvéért fölvette az Arkagyij és Borisz Sztrugackij írói álnevet.
:-)

load error 2010.08.04. 21:27:51

A Solarist Lem írta.
hu.wikipedia.org/wiki/Solaris_%28reg%C3%A9ny%29

Amivel kevered az a Stalker.
Ja, Stalker volt már?

The Great Destroyer 2010.08.04. 21:32:58

A felsoroltakból látványilag a legeslegjobb a sejt volt moziban, sajna ennek csak a képi világa volt eszméletlen, a sztori és a színészi játék erősen felejtős. A másik főmóka a nyisd ki a szemed, ezt a filmet újraforgatták vanilla sky címen, a remake érdekessége, hogy a mellékfőszereplő Penélope Cruz ugyanazt a szerepet játssza mind két filmben, bár tomkrúz hitelesebben szenved. Tarkovszkij Solarisa sem úszta meg a remaket, bár az eléggé jól sikerült még dzsordzsklúni sem tette komolytalanná.

min 2010.08.04. 22:02:10

Volt régen egy film amiben éjfélkor minden és mindenki megváltozott. Az embereknek új személyiségük lett az épületek átalakultak.
Nem tudjátok mi volt a címe?

Antifaszok Réme 2010.08.04. 22:06:37

@min: Dark City. Néhány kommenttel feljebb @vs már írta.

Amúgy, ha már az álmok: Coraline és a titkos ajtó ?

Ero-Sennin 2010.08.04. 22:50:35

A Matrixot es a Paprikat emliteni de kihagyni ezt kicsit gaz: www.mig81.com/matrixgits/
:)

dvnultimate 2010.08.04. 22:53:35

Jó kis lista! Pl. az eXistenZ-t nem ismerem, de már szedem is.
A Dark city viszont, hogy maradhatott ki?? Alapmű! Nálam a sejt helyett sokkal inkább ez lenne ott:)

hands 2010.08.04. 23:09:54

Ha Dick, akkor Minority Report, hmm?
Lawnmover man: VR alapmű!
Ghost in the machine
Johnny Mnemonicot most kellene megcsinálni, most már meg van a technikai háttér. Mondjuk regénynek nevezni túlzás lenne ;)
Event Horizon? Vagy az csak egy lüke horror?
Avalon
Nirvana, volt már?
A Total Recall is többet érdemelt volna egyetlen utalásnál

dildozer · http://www.youtube.com/watch?v=AwIY4PRIp4s 2010.08.04. 23:34:55

jó kis lista. a nagy részét láttam. talán ezért sem fogott meg az eredet. ezekhez képest nem mondott újat, sőt nem is mutatott. leginkább a fércmű kifejezés ugrik be róla így utólag.

elmouse 2010.08.05. 11:22:47

Lawnmover Man: Borzadály. Jó, hogy kimaradt.
Hiányolom: Avalon, Dark City
Johnny Mnemonic: A film megtekintése előtt olvastam a novellát ill. a forgatókönyvből készült regényt. Ezek alapján még jó is lehetne, de nem az sajnos.
Mátrix, 13. emelet: Sosem értettem, hogy ha az egyik réteg valóságában kételkednek, akkor egy másikat hogyan tudnak kritika nélkül elfogadni. Ezért is a legjobb az eXistenZ a '99-es trióból.

load error 2010.08.05. 17:58:26

Waking life Richard Linklatertől.
Érdekessége, hogy rotoszkópikus technikával dolgozták meg a színészeket.

(Ugyanezzel a technikával készült Linklater egy későbbi filmje a "Kamera által homályosan", ami Dick adaptáció. Egy kábítószeres nyomozó beépül a drogosok közé és függő lesz, majd azt a feladatot kapja, hogy saját maga után nyomozzon. A film, ahol senki sem tudja sem magáról, sem másokról, sem a valóság egyéb elemeiről hogy kicsoda/micsoda valójában.)

Vissza a Waking life-hoz.
Egy srácot baleset ér, ami után egyfajta ébren álomba kerül, ahol ráadásul filozófusokkkal találkozik, akik az életről a világmindenségről, meg mindenről pofáznak neki. Itt a valóság és álom megkülönböztetésének a kulcsa a villanykapcsoló, nem a pörgettyű.
Melegen ajánlom azoknak, akik szerint a "Mi a l+f@?/-t tudunk a világról?" jó film- talán meggondolják magukat.
Meg azoknak is, akik szerint nem (pl. én), mert megmutatja, hogy lehet fikciós/nem-fikciós filozófikus katyvasz filmet 100 feletti IQ-t megcélozva is csinálni.

load error 2010.08.09. 11:01:58

Silent Hill.
Leginkább a Sejt ugrott be róla. Szürreális, festményszerű képi világ, gyenge, helyenként kusza történet.

prosztóék 2010.08.11. 15:35:56

@repecs:
eredet nem ragadott magával túl eccerü persze lehet, hogy én vagyok bonyolult

hano 2012.07.19. 17:52:44

Nagyon nagyon jó kis válogatás, a Változó állapotok maradt csak ki nekem, pótlom...illetve én is a Dark City-t hiányoltam:)