Duncan Jones első filmje mértéktartó, mégis elevenünkbe vágó sci-fi. A film hőse, Sam három éves, magányos holdbéli tartózkodása végén jár, és már alig várja, hogy hazatérjen a földre feleségéhez és kislányához - lassan már csak a rájuk való emlékezés tartja benne a lelket. Azonban utolsó két hete finisében hallucinációk kezdik gyötörni. Azt látjuk, hogy a hős belvilága a külvilágra vetül, s önmagát kapja vissza külső ingerként, azaz hallucinál. Tudattalan képzetei megelevenednek, kezd becsavarodni, s elkezdjük félteni, érezzük, hogy ebből valami baj lesz. S valóban, egyik víziója miatt balesetet szenved mindennapos holdjárása közben.
A következő jelenetben már a lábadozóban látjuk, ahol kedves barátja és munkatársa, az Űrodisszea pszichopata Haljának kiegyensúlyozott, emberbarát testvére, Gerty viseli gondját (Kevin Spacey hátborzongatóan simogató hangján). A néző agyán épp átvillan a kérdés, hogy vajon ki és hogyan menthette ki a holdjáróba szorult, eszméletlen hőst, amikor Sam, kibotorkálva a regenerációs szobából, azt hallja, hogy Gerty élő beszélgetést folytat a Földdel, ami pedig állítólag évek óta műszaki okokból lehetetlen. Gyanút fog, ezért meg akarja vizsgálni balesete körülményeit. És amire mi is csupán halványan számítottunk: az összetört holdjáróban megtalálja még élő önmagát, akit megment és visszavisz az űrállomásra.
A két Sam némi értetlenség, majd ellenségesség után összefog és közösen rájönnek, hogy mindketten a holdbázist fenntartó vállalat által létrehozott klónok: csupán másolatai az eredeti Samnek, aki már régen halott. Továbbá az is nyilvánvalóvá válik, hogy élettartamuk három év, annyi idő, amennyit a Holdon kell eltölteniük, az állomás alsó szintjein pedig Sam-klónok százai várják az ébresztést.
A film, bár több kultusz sci-fit megidéz, jó arányérzékkel ötvözi az átvett elemeket, és képes új perspektívát kínálni: sokkal inkább újragondolja az örökzöld témákat, semmint ismételné. Ugyanakkor a mozi szerényen rukkol elő csattanójával, és bizony megbírkóztunk volna egy fokkal rafináltabb forgatókönyvvel is, sőt még egy megtestesültebb Gonoszt is elviseltünk volna, nem csak a személytelen Céget, aki termeli, kiszipolyozza, majd megsemmisíti az individualizáción már átesett szimpatikus és szenvedő – saját személyiségre szert tett klónokat.
Érdemes áttekinteni a felhasznált scifi-témákat. A Szárnyas fejvadász három évre szavatosított klónjai már előhuzalozták a nézőket a krízisre, hogy a klón is ember, akinek nem elég ez a limitált élettartam. Azonban a Moonban eleve individuumként ismerjük meg a főszereplőt, akiről bár kiderül, hogy emlékei csupán implantátumok, ez ugyanakkor lényegtelenné is válik, mert azt látjuk, hogy a klón is individuum, függetlenül attól, hogy emlékei valódiak vagy sem. A klónnak ebből a szubjektív nézőpontjából szemlélve ő nem klón, viszont az a több száz pincebeli, még nem aktivált klón klón. Akárcsak a Solaris Harey-ja, aki már a második példány, (miután az elsőt Kelvin kilőtte az űrbe), és az ő tragédiája arról szól, hogy fokozatosan emberré, ráadásul egy új személyiséggé válik Kelvin mellett, olyannyira, hogy el akarja pusztítani magát szerelméért, de „ezer halált” kell halnia, mire sikerül neki. A klón mint önálló individuum problémája a scifi-irodalmon kívül, leginkább az analitikus filozófia által kiagyalt gondolatkísérletek birodalma volt, de amint nem külső nézőpontból és logikai levezetések nyomán, hanem a szubjektív fenomenológiai tapasztalat egyes szám első személyű perspektívájából jelenik meg a kérdés, mindjárt közelebbnek érezzük magunkhoz.
Az értelmes és kommunikáló számítógép ötlete a 2001 Űrodisszea óta mindannyiunkban bizalmatlanságot ébreszt, így most is ugrásra készen hallgatjuk Kevin Spacey szerzetesi hangját, ezúttal azonban a gép nem fordul az ember ellen, valóban emberbarát-módban üzemel.
A film képes elérni, hogy bár felerészt monodráma, ahol a főhős egy steril holdbázis díszletei közt végzi napi rutinját, mégsem unalmas, sőt képes közvetíteni klónunk becsavarodásának mélységeit, és felébreszteni a megfelelő nyomasztó hangulatot meglehetősen kimért és visszafogott eszközökkel. Egy idő után viszont a film fokozatosan akciósodik, amivel szintén meg lehetünk elégedve, még ha a rendező láthatóan kerüli is a túlzottan felkavaró és direkt képsorokat, beéri egy decens izgalmi-szint kiegyensúlyozott fenntartásával.
A mozi hollywoodi kvázi-happy enddel zárul, ami ugyanakkor igencsak jólesik a nézőnek, mert a nyomasztó sorstragédia után totális depresszióba hullanánk, ha még ez sem adatna meg. Ugyanakkor a félig bizakodó befejezés ellenére velünk marad az atmoszféra, és azok az elgondolkodtató kérdések, amelyeket a film a maga jól nevelt stílusában feldob. Túl azon a bioetikai problémán, hogy miként tekintsünk egy klónra, olyan egzisztenciális kérdések maradnak bennünk, hogy mi teszi individuummá az embert? Van-e jogunk bármilyen önreflexióval és -affekcióval bíró lényt szenvedésre kárhoztatni? Számít-e, hogy mi történt valójában a múltban, nem pusztán az érvényes, amire emlékezünk – azaz, hogy felülírja-e a „Valóság” az individuum saját, egyszemélyes valóságát, amely számára mégiscsak az egyetlen valóság.
Pintér Judit Nóra