Horrort Poe, férget Stoker írt legjobban

2010. január 11. 14:20 - Orosdy Dániel

A fehér féreg fészke

Vállalom, a Karinthytól lopott cím erőltetett, de talán kifejezi a különbséget a Drakulával elhíresült ír és a hasonszőrű(nek tartott) szerzők között, és esetleg segít annak megfejtésében is, hogyan hozott a Fehér Féreg történetébe új minőséget az excentrikus filmrendező, Ken Russell.

Bram Stoker ugyanis (Poe-val, Lovecrafttel, és az „ifjabbak” közül mondjuk William Peter Blatty-vel ellentétben) nem különösebben tehetséges alkotó, amit már főműve, a Drakula  gróf válogatott rémtettei elolvasásakor érezni lehet. A vámpírirodalom klasszikusa annyiban nevezhető jobban sikerültnek Stoker utolsó regényénél, A fehér féreg fészkénél, hogy következetesebben mondja fel az enigmatikus, remekül kitalált főgonosz történetét, és a levélregényi formának köszönhetően a fogalmazás esetlenségét betudhatjuk az adott naplórészletet vagy levelet író szereplő mérsékelt nyelvi tehetségének. A fehér féreg fészke azonban nem mások „lopott” írásaiból összeálló fikció, az író ezúttal a mindentudó elbeszélő szerepében tetszelegve adja elő mindazt, amit szerinte a fehér óriáskígyóról (kígyóóriásról?) az olvasónak tudnia kell. És az bizony zavaros, nehezen követhető, ami azonban csak a kisebbik baj.


– Eszedbe jutott valaha is, miért kapta ’A Fehér Féreg Fészke’ nevet? Képzeld csak el a ’fehér’ szót dőlt betűkkel! Tudjuk, hogy hajdanán a kígyót féregnek hívták; de miért ’fehér’?
– Igazából nem tudom, uram; sosem tűnődtem rajta. Egyszerűen tudomásul vettem.
– Én is így tettem régebben. De bizonyos okból foglalkoztatott.
– Mi okból, uram?
– Egyszerűen és kizárólag azért, mert a féreg valóban fehér volt.

 A nagyobbik baj nem a leplezetlen rasszizmus és szexizmus, amivel egyébként jogosan vádolják Stokert, hanem a végtelenül körülményes stílus, amellyel előadja mondandóját (lásd a fenti részletet). A kellő parodizáló hajlammal megáldott olvasó néhány fejezet befogadása után akár el is kezdheti gyártani a maga Stoker-dialógusait, melyek fő jellegzetessége a modoros, bő lére eresztett semmitmondás. De sajnos nem járunk sokkal jobban az úgy nevezett leíró részekkel sem, az író ugyanis sokkal inkább elmondja a történetet, semmint elbeszéli: függetlenül az érzelmek hőfokától és az események kegyetlenségétől, egyfajta Buster Keaton-i rezignáltság jellemző a szövegre, már-már érdektelen előadása a történéseknek. Így aztán a nem túl vaskos kötet végére érve két kérdés fogalmazódhat meg az egyszeri olvasóban:

1., miért nem gondolta végig rendesen a potenciálisan érdekes, helyenként egész fantáziadús cselekményt a szerző, hogy legalább koherensnek tűnjön a műve?
2., mégis mi köze van Ken Russell filmjének ehhez a regényhez a címen és 1-2 apróságon kívül?


Az első  kérdésre nem tudjuk a választ, Stoker magával vitte a sírba, a másodikkal viszont érdemes bővebben foglalkozni. Russell művészetére jellemző a túlstilizálás, ironizálás, egyszerre elidegenítő és humoros hatású túlzások alkalmazása, csakhogy a giccset öntudatlanul előállító kollégákkal ellentétben Russell vállaltan utazik a campre. Ennek megfelelően ha valami a csupasz témán kívül megragadhatta Stoker regényében a rendezőt, az biztosan a már-már szürreális bénázás, ahogy a szerző küzd a saját ötleteivel, a kezei közül kígyóként kicsúszó cselekménnyel, az ördögi gonoszokból és szentéletű jókból álló szereplőgárda logikusnak beállított, de teljesen értelmetlen és önkényes döntéseinek következményeivel. Stoker nem tudott mit kezdeni az óriási fehér szörnnyel, Russell tulajdonképpen nem is akart. Valószínűleg kapóra jött neki a neves, bár irodalmi berkekben nem túl magasra taksált horrorszerző regényének tematikája, szívesen elbíbelődött az alaphelyzettel modernizált közegben – mást viszont alig találunk az alapműből. Jelentéktelen utalgatások Mercia/Mercy-re és az ott található egykori zárdára, a főbb szereplők társadalmi státusza és némely jellemvonása, a kígyószerű Lady és az ő furcsa viszonya a Fehér Féreggel, valamint a finálé egyes elemei, ennyit adott Stoker a filmhez, nem többet, azaz a regény és a „feldolgozása” éppen csak köszönőviszonyban vannak egymással. És az már csak hab a tortán, hogy a film sokkal bátrabban nyúl vissza a Stokert megihlető Lambtoni Féreg valós legendájához, mint a könyv, amelyen elvileg alapul.

Az irodalmi alaptól és a legendáktól függetlenül A fehér fészek búvóhelye kellemes kis mozi, bár a befogadása egészséges humorérzéket igényel. Stokerrel ellentétben Russell nagyon is jó a maga területén, vagyis ha fillérekből akar bizarr-ijesztő-megmosolyogtató hatást elérni, olyan művies és jó értelemben véve gagyi lesz a látvány, hogy a fal adja a másikat. Ez azonban próbára teheti a nézőt, akárcsak a merész látomások és álomjelenetek. Aki viszont vevő minderre (és főleg ismeri Russell stílusát), nem fog csalódni a filmben, megtekinthet egy szórakoztató „tongue-in-cheek” horrort a Szenvedélyes bűnök stílusában.


Összességében Ken Russell nem nyúlt félre, amikor Stoker regényével próbálkozott: egyrészt halmozhatta a rá egyébként is jellemző kígyó-motívumot, és térdig járhatott a regényből hiányzó szexuális áthallásokban (egyéb kézjegyeinek, pl. a vallásos jelképek, felhasználásáról nem is beszélve), másrészt a nyolcvanas évekre eljelentéktelenedő maestro kisebb sikert könyvelhetett el a filmmel, amelyet díjakra jelöltek és hamar kulthorrorrá vált. Utánozhatatlan mesterműnek csak nagyon nagy jóakarattal nevezhető a Fehér féreg, de a néző még így is sokkal jobban jár, mint az olvasó.

A regényt kiadja: Metropolis Media. Budapest, 2009

A filmet vetíti: Film + január 12. -- 22:45

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr871642555

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.