Szonatina

2009. október 09. 14:00 - filmvilág

Tévéajánló péntek éjszakára

Sonatine – japán, 1993. Írta és rendezte: Takeshi Kitano. Szereplők: Takeshi Kitano, Aya Kokumai, Tetsu Watanabe. 90 perc.
Vetítik: M2 - 23:45


A kortás mozi japán császárának munkája az Erőszakos zsaruval 1989-ben kezdett és a Forrásponttal 1990-ben folytatott bűnfilm-trilógia zárótétele. A Szonatinában Kitano kicsit elmozdult arról az alapról, amelyen két korábbi jakuzamozijában állt, és ehhez felhasználta a Forráspont után pihenésképpen készített Tengerparti jelenet (Nyár, csend, tenger) forgatásán szerzett tapasztalatait is. A lírai pillanatképeket sorjázó Tengerparti jelenet és a kőkemény Erőszakos zsaru leleményeinek összefésülése nem mindennapi művészi kísérlet volt, de megérte. Az eredmény egy brutális és költői ellengengszterfilm lett: Kitano Ozu zenfilmjeinek hangütését vitte be az ezredvégi jakuzamozik világába, és ezzel párja nincs elegyet alkotott.

A Szonatina máig azon filmek közé tartozik, amelyekkel a leggyakrabban azonosítják Kitano munkásságát nyugaton, nem véletlenül, hiszen már a címével a rendező filmkészítői stratégiájának lényegét, az ismétlésekre és ellipszisekre alapozott minimalista építkezést hangsúlyozza. Maga a cím magyarázatra szorul: a szonatina a szonátához hasonló, bár annál vázlatosabb zenei műforma, három tétele közül az első és az utolsó egymás pandanja. Az ABA-struktúra precíz megvalósítását látjuk Kitano művében, a véres jelenetekkel lazán megszórt, de humoros pillanatokban sem szűkölködő első tétel után egy kedvesen idilli szituációkban gazdag második következik, majd a megejtően brutális harmadik tétellel zárul a film. Többen elmondták már – egymástól fényévekre álló alkotók munkáira hivatkozva –, hogy a japán művészfilm eredendő zeneiséggel bír, legalábbis muzikálisabb, mint a nyugati, köszönhetően a hangulati és tónusváltásoknak, a statikus és dinamikus plánok ritmikájának, az ismétlődő motívumok (sőt: ismétlődő képek) játékának. A Szonatina ennek a tételnek az ideális illusztrációja, iskolai szemlélető ábrája.


A történet centrumában a rendező által alakított tokiói jakuza-középkáder és néhány embere áll, akiket délre, Okinawa szigetére küldenek, hogy simítsák el a két helyi klán között támadt viszályt. Megérkezésük után nem kapnak újabb utasításokat a főnökségtől, ezért tétlenül múlatják az időt a szálláshelyükül kijelölt tengerparti Paradicsomban, mígnem rá kell ébredniük, hogy a fejesek konspirációjának áldozatai lettek. A sztoriban akadnak ugyan szép számmal fordulatok, de a rendező nem ezek kihegyezésére koncentrál, inkább arra, hogy minimalista történetvezetési és pointilista képalkotási technikáinak segítségével spiritualitással töltse fel a mozit. Kitano puritanizmusa a szikár drámai szerkezet mellett a kompozíciókon és a színészvezetésen látszik igazán, a jórészt statikus képeken és az egyenmimikájú szereplők játékán.

Ezek a minimalista technikák olyan kortárs nyugati szerzők rokonává avatják a japán mestert, mint Jarmusch vagy Kaurismäki, igaz, legalább annyira különbözik tőlük, mint amennyire hasonlít hozzájuk. A Szonatinában lírai és drámai pillanatok sorakoznak egymás után – az egyik jelenet csupa móka és kacagás, a másikban arat a halál –, és ez a megközelítés, illetve az erőszak és humor összekapcsolására épülő szituációteremtési kedv furcsa a nyugati ízlésnek. Kivált az erőszakszekvenciák szolgálhatnak meglepetéssel, sugalmazásuk szerint ugyanis a japán ember kevésbé görcsösen közelít a végzethez, mint a nyugati, afféle hanyag fatalizmussal: ez a fatalizmus rajzol mosolyt a halántékába golyót eresztő Kitano arcára a film emblematikus nagyközelijén, és ez magyarázza meg a többi halvérű figura halálhoz való hozzáállását is. Azért ne gondoljunk afféle keleti zárványfilmre, Kitano műve originálisan japán és eurokonform egyszerre. Drámai mélysége és lírája, játékossága és stílpolifóniája miatt a Szonatina nyugaton régóta rajongás tárgya. Szó se róla, ideális kultusztárgy, kötelező darab mindenkinek, már csak azért is, mert benne található az egyetemes kortárs mozi legsokkolóbb – poétikusan barbár – bosszújelenete.

Pápai Zsolt

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr401428034

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2009.10.09. 14:59:02

Nincs ebben a filmben semmi meglepetés, aki péntek éjszaka 23.45-kor leül tévézni, az tudja mire vállalkozik. A Sonatine a megkerülhetetlen Takeshi Kitano egyik legjobb filmje. Ezt kell nézni, ha az erőszakról meg akarunk valamit tudni, nem a Tarantinót.

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2009.10.09. 15:12:14

Most nézem, szerintem itt valami el van nézve: a Sonatina vasárnap (!!!) lesz az M2-n, 22.35-kor. (port.hu/pls/w/tv.channel?i_ch=2&i_date=2009-10-11&i_where=1) Előtte egy jó kis Francois Ozone-löket, aki szereti (5X2) ;)

Chavez 2009.10.10. 21:05:15

Fukasakut kell nézni, ha az erőszakról meg akarunk valamit tudni, nem Kitanót meg Tarantinót. Ő volt mindkettejük mestere. :)

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2009.10.11. 03:02:55

Kuroszavát és Peckinpah-t kell nézni, ha az erőszakról meg akarunk valamit tudni. Fukaszaku mondta ezt nekem. :)

Chavez 2009.10.12. 01:11:30

@Orosdy Dániel: Hát nekem Kuroszaváról nem éppen az erőszak jut először eszembe. :o

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2009.10.12. 16:21:06

@Chavez: Azt nem írtam, hogy "először". :) Egyébként A hét szamuráj és A testőr (csak hogy a legismertebbeket említsem) sztem elég komoly állásfoglalás az erőszak témájában (is), de még A vihar kapujábant sem húznám ki a sorból.