Engedj be! - Különös klasszikus

2009. július 13. 08:11 - filmvilág

Az olvasó ír

Habony Gábor olvasónk jegyzi az alábbi esszét, amelyet még az év elején küldött el a Filmvilágnak. Akkor még úgy tűnt, nem mutatják be nálunk az Engedj be! című filmet, azóta szerencsére ezt megtörtént (sőt ősszel DVD-n is megjelenik), így érdemes közölni a cikket is. A szerző sajátos nézőpontból közelíti meg a filmet, nem feltétlenül értünk az állításaival egyet, de jól megírt, vitára alkalmas szövegről van szó, amely azonban elemző jellege miatt – természetesen – SPOILERES, ezért csak az olvassa el, aki már látta a filmet.


Furcsának tűnhet klasszikusnak nevezni egy 2008-as filmet, de ha mélyebben beletúrunk az Engedj be! (Let the Right One in) szimbolikájába, akkor számos klasszikus vonást fedezhetünk fel az történetében.

Maga az alaphelyzet nagyon emlékeztet az archaikus legendákra, ahol a történet a hős, a nő és a szörny körül forog, rajtuk kívül pedig csupán néhány mellékszereplő kap egy-két jelentéktelen mondatot. Ezt erősítik az eredeti sztorin eszközölt változtatások; Håkan pederaszta beállításának hiánya és halála, illetve a hiányzó háttértörténetek.

A filmben felbukkanó mindenféle mellékkarakterek alig kapnak néhány mondatot, cselekedeteik szinte teljesen jelentéktelenek — nem lépnek fel a „szörny” ellenében, illetve egyikük próbálkozik egy kicsit, de az eredmény csak egy sablonos haláljelenetre elegendő. Itt jegyezném meg, hogy a halál jelenségének teljes mértékben sablonokból felépített ábrázolása (elégő vámpír, elharapott artéria, a negatív szereplők csupán utalásokkal bemutatott széttépése) révén a film elbagatellizálja annak jelentését. Értelemszerű, hogy itt nincs hangsúly a halálon, csak a főszereplőkön és kapcsolatukon. Ezzel a kijelentéssel máris beléptünk a legendák világába. 




A szereplők archaikus karaktereket testesítenek meg. Láthatjuk a hőst, azután a nőt, majd a szörnyet... de itt meg is torpanunk. A nőből lesz a szörny, és még az is kiderül, hogy valójában nem nő — itt már felborult az archaikus szimbolika. De ne szaladjunk ennyire előre! 

Oskar maga a „fehér lovag”. Fehér a bőre és a haja, de külső jellegzetességei mellett ő a „fehér lovag” szimbólumában rejlő tisztaság és érinthetetlenség megtestesítője. Nem érinti a fájdalom (iskolatársainak kínzásait egyetlen hang nélkül tűri), kívül esik a törvénykezésen (amikor sérülést okoz, akkor a hatóságoktól, például a tanároktól vagy a szülőktől nem jön megtorlás) és még — a legendákban kötelezően megjelenő — ellentétpárja sem lép fel ellenségesen irányában. Mondhatjuk, hogy gyerekként ez szinte természetes, de attól még tény marad, hogy nemiség és nemi vágyak terén is érintetlen marad.

Eli elsősorban a „nő” karaktereként jelenik, ha a legendák szempontjából nézzük. A hős társa és szerelme, a testiségtől mentes, színtiszta lelki kapcsolat kiteljesítője. Ő ébreszti fel a „lovag” bátorságát, mindig mellette áll és segíti, ahogy csak tudja. 

A hős anyja csupán sablonokkal élő tanácsadó, mellettük a „köznép” szerepe pedig szinte csak annyi, hogy kitöltse a főszereplők körüli űrt, közelebb hozzák őket a való világhoz — ami mégsem annyira valóságos, ha azt nézzük, hogy a film egy huszonvalahány évvel ezelőtti szettingben játszódik; de miért is kérnénk rajta számon a valóságosságot, ha nem dokumentumról vagy bármiféle korrajzról van szó? Mindenesetre a felvázolt világkép kettős: közvetítőre van szükség a főszereplők és a mellékszereplők világai között. 

Ezek a közvetítők az iskolatársak, akik egyszerre antagonistái és végső áldozatai a történetnek. Itt már nem a mitikus felépítés érvényesül, hanem annak egyfajta modernizált, kicsavart változata, amelyben megmaradnak a legendák által megkövetelt viszonyok, de belép egy új szereplő (itt szereplők), a közvetítő. A „közvetítő” itt afféle kifordított Hermészként nem az istenek üzenetét viszi el a halandók világába vetett hősnek, hanem a köznapi világ másságot megtagadó és megtorló jellegét továbbítja. 

Azonban a legendák és mítoszok szimbólum-kliséit nem a „közvetítő” csoport forgatja ki a legjobban. Sokkal inkább a „szörny” kapja ezt a hálátlan feladatot. Az még nem annyira meglepő, hogy a „nő” és a „szörny” archetípusa egyazon személyben jelenik meg — láttunk már ilyet; ez a sablon egészen a bibliai csábító Lilith, illetve nem ilyen messzire mutatva Medúza és Kirké alakjáig vezethető vissza. Sokkalta különösebb az a tény, hogy az Engedj be! történetében a szörny az, aki egyébiránt hamis női jellegén keresztül önbizalmat ad a hősnek, ki ezt végeredményben úgymond „szörnymódra” transzformálja azzal, hogy a biztatásnak engedelmeskedve visszaüt. A történet klasszikus szimbolikája először itt siklik ki, és ez elvezet addig a torz végkifejletig, amelyben nem a hős menti meg a nőt, hanem a szörnyeteg a hőst. 

Ha már ilyen szépen összegyűjtöttük ezeket a szimbolikus karaktereket, akkor vegyük őket sorra újra, ezúttal szemügyre véve a másik oldalukat. Általános igazság, hogy az archaikus mítoszok karakterei szinte mind kétrétűek; jó és rossz személyiségvonásokkal egyformán rendelkeznek. Vegyük bármelyik hőst, akinek le kell küzdenie saját félelmét vagy egyéb belső késztetéseit, amelyek megakadályoznák hősi tetteit — vagy vegyük az úgynevezett gonoszokat, például Grendel anyját a Beowulfból. Ez utóbbi szörnyeteget az egyik legnemesebb érzelem, az anyai szeretet vezeti a hős ellen. Persze, nem minden klasszikus szörny esetében ismerünk pozitív vonásokat, de az őket teremtő kultúrák hitvilága alapján bizton állíthatjuk, hogy tökéletes gonosz nem létezik. 

Oskar, a mi kis fehér lovagunk kicsit autisztikus, de ha túl erősnek érezzük a kijelentést, akkor is el kell ismernünk, hogy valami nincs rendben vele. Anyja mellett figyelmes hallgatóság, a kínzásokkal szemben szótlan mártír, rezzenetlen arccal tűr — másokkal pedig nem tart fenn semmilyen kommunikációs kapcsolatot. Nem egy normál, hétköznapi tizenkét éves fiú jellemzői ezek, hanem egy szociálisan sérült személyiségé. Az, hogy magányában egy késsel játszik és gondolatban gyilkosságokat visz végbe, gyakorlatilag nem üt el a serdülők lelkivilágától annyira, mint az imént felsoroltak összessége. Ugyanakkor értékítélet terén nem lehet sérült, ahogyan szellemi képességei is nyilvánvalóak; bántalmazóin eszközölt megtorlása nincs arányban az elszenvedett kínzásokkal, de ahhoz épp elegendő, hogy leállítsa őket. 

Megjegyzem, az idősebb testvér behívása a történetbe hétköznapi kisiskolás reakció. Felesleges nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki. Ugyanakkor a srácok meglehetősen durvák Oskarral, és ha közvetítőkként, a köznapi világ üzenetének átadóiként tekintünk rájuk, akkor abban a pillanatban egy kegyetlen hétköznapiság rajzolódik ki előttünk, amely akár minden mélyebben rejlő ok nélkül hajlamos megbüntetni azt, aki eltér a normáitól. Nem véletlenül említettem korábban Hermészt; olümposzi párhuzamot érzek itt. A görög istenvilág ki nem állhatta azokat a héroszokat, akik a nép szemében szinte isteni rangra emelkedtek tetteikkel, és rendre-másra az elpusztításukra törekedtek. 

Félreértés ne essék; korántsem állítom azt, hogy az alkotók részéről mindez tudatos lenne (erről nekik kellene nyilatkozniuk), de a szimbolizmus egésze általában véve annyira bennünk van, hogy alkotásainkban is újra meg újra előbújik. Így akár véletlenül is megtörténhetett, hogy az Engedj be! világában megjelent a hermészi tradíció is — ámbár fordított verzióban, mint azt fentebb is említettem. Ha mélyebben belegondolunk, ez a fordított közvetítés nem is annyira fordított, inkább maga a világ állt a feje tetejére az ókori viszonyokhoz képest. Annak idején a görögök az isteni világból eredeztették a halandók rendjét, ma pedig a mi hétköznapiságunk határozza meg világnézetünket, rend-elképzelésünket. Így, ezt is figyelembe véve egyáltalán nem furcsa, ha a közvetítők szerepét állandónak látjuk; a rend felől hoznak üzenetet a más felé — az olümposzi tradícióban Hermész az isteni rend közvetője, illetve a film mai környezetében a közvetítő karakterek az aktuális világi rendet próbálják kiterjeszteni, helyreállítani.

Olyan rend ez, amelyben sem Oskarnak, sem Elinek nincs helye. Az utóbbi nem is ebben a világban lakik, saját univerzumában él és csak vadászni jár át a köznapi világba. Többszörösen torz, de megjelenésében örökre ártatlan marad. Gyermeklány külsejű kasztrált fiú, aki mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül csapdába csalja és megöli áldozatait. Kasztráltsága ugyancsak szimbolikusnak tűnik; bár tudna szaporodni, újabb vámpírokat teremteni, nincsenek ez irányú vágyai (ez a feltételezés csak a film esetében állja meg a helyét, ahol a róla gondoskodó Håkan meghal, és nem válik maga is szörnyeteggé, mint az alapműben) — egyszer és véletlenül megteszi, de a szándékosságot kizárhatjuk. 


Számos vámpírtörténetben fontos elem, hogy a szörnyeteg már élőholt állapotba lépett, így lelkét elveszítette. Jelen esetben ez nem állhat fenn, hiszen a szemünk előtt kibontakozó kapcsolat tipikus gyermekromantika. Feltételezhetnénk, hogy újfent csak a szörnyeteg csapdájáról van szó, ám ezt az elméletet azonnal megdönti a tény, hogy Eli női archetípusként való megjelenése megelőzi patrónusa megadását és halálát. Így viszont belép egy újabb másság-elem; minthogy Eli eredetileg fiú volt, ez a romantikus viszony homoszexuális felhangokkal bír. 

Mindezen jellemzőivel Eli karaktere olyan, mintha a szó teljes értelmében vett „más”-ság megtestesítőjeként állna elébünk. Nem lány és nem fiú, hanem valami más — testiségében és nemi identitásában egyformán. Még csak nem is ember, hanem valami más. De nem is teljesen szörnyeteg; a szó modern értelmében nem eléggé szörnyeteg. Bár klasszikus értelemben jobban megközelíti ezt a kategóriát, mégis inkább valami más ő, nem elég ártalmas, gonosz, sötét. Minden fogalom határán áll. 


Hősként Oskar jelenti a kapcsolatot a szörnyvilág és a hétköznapi valóság között, még ha ez utóbbi ki is taszítja magából szociális defektjei miatt. Eli és Oskar deformált, mégis mélyen archaikus karaktereit egészíti ki a többi szereplő, mindenki a maga módján; a köznép tehetetlen, az anya támogat, a „közvetítők” közvetítenek. 

Így épül fel a történet; a mitikus karakterek találkozásából szinte egyenes következményként bontakozik ki minden konfliktus, akárcsak az évszázadok-évezredek alatt letisztult legendákban.

Maga a végkifejlet is csak annyiban meglepő, amennyiben meglepetést okoz, ha ennyire logikus következményekkel találkozunk.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr951242723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nostro · http://www.flickr.com/photos/terraflex/ 2009.07.13. 12:50:33

Kedvelem az ilyesfajta megközelítéseket, engem megvett ez az írás.
Mikor derül ki, hogy "Eli" valamikor fiú volt? Mert ha ez kivehető, én biz' elsiklottam fölötte.

Beyonder 2009.07.13. 13:04:24

@Nostro: A filmből ez nem derül ki világosan, bár Eli többször mondja, hogy "én nem vagyok lány", illetve egy pillanatra (amikor Oskar meglesi őt átöltözés közben)látni az ágyékán egy vágást. Csak a könyvből derül ki, hogy Eli-t még a 19. században kasztrálták. A filmben épp az a jó, hogy marad egy kis többértelműség, magyarán a "nem vagyok lány" mondattal Eli utalhat akár arra is, hogy ő azért nem lány (és nem is fiú), mert vámpír. A vámpír egyébként hagyományosan androgün figura, úgyhogy ez teljesen beleillik a mítoszba.

Kemény Husi 2009.07.16. 01:59:48

Először is nagyon szép írás, és nem is tartom magam elég eszesnek, hogy vitába szálljak bármivel, ami megfogalmazásra került, de:

"(ez a feltételezés csak a film esetében állja meg a helyét, ahol a róla gondoskodó Håkan meghal, és nem válik maga is szörnyeteggé, mint az alapműben)"

Hadd kössek bele ebbe a zárójeles gondolatba, mert ha olvastad a regényt, tudhatod, hogy az állítás nem állja meg a helyét. Eli maga kijelenti a könyvben, hogy ő soha senkit nem akar megfertőzni (és a legkevésbé Oskart), Håkan átváltozása éppúgy baleset - bár egészen más okokból kifolyólag -, mint Virginiáé.

Nem mondom, hogy nem volt bölcs döntés azt a sztoriszálat kihagyni az adaptálás során (agyhalott pedofil zombi, hiányzik ez vajon a filmbe?), ám egy dolog miatt mégis zavar. A film piszok jó húzása, hogy azon a kórházas jeleneten kívül minden gyilkosság és gyilkossági kísérlet komoly következményekkel járt az elkövetőre nézve, legyen szó akár a halott barátjának bosszújáról, rendőrségi eljárásról vagy egy újabb vámpír megteremtéséről. Håkan halála emiatt nagyon kilóg a sorból, s a karakter ennyire spontánt kiiktatása a sztoriból, és hogy látszólag az egész világ megfeledkezett róla, hogy valaha is létezett, nos, véleményem szerint ez egy apró, ám zavaró hibája egy remek filmnek.

droidkiller 2009.07.17. 14:27:02

@Kemény Husi: engem nem zavar, hogy végig a két főszereplőre koncemtrál a film, és igazából az se zavart volna ha ez az egész kasztrációs vonal kimarad. az amerikai verzióban biztos nem lesz benne :)