Buda Flóra Anna sikeréről beszámoltunk mi is (a magyar animációs rendező a 27 című rövidfilmjéért vehette át az Arany Pálmát), de érdemes külön is kitérni a fesztivál legemlékezetesebb filmjeire. A világ első számú filmfesztiváljaként a programban mindig akad jó pár kiemelkedő, az évvégi toplistákra és felférő produkció, de az idei felhozatal talán a korábbi évekénél is erősebb volt. Íme, egy erősen szubjektív top 10. (A Filmvilág júliusi számában lesz egy részletesebb fesztiválbeszámoló is.)

10. Close Your Eyes (Víctor Erice)

Egy új Erice-film bemutatója önmagában is esemény, a 82 éves spanyol rendező ugyanis mindössze három egész estés produkciót készített eddig, a legutóbbit 1992-ben (A birsalmafa árnyéka című dokumentumfilm el is nyerte Cannes-ban a Zsűri Díját), játékfilmmel pedig kereken 40 éve jelentkezett utoljára (Dél, 1983). A történet reagál is sajátos alkotói pozíciójára, a főszereplő ugyanis egy olyan idős, visszavonult rendező, aki Szindbádként bolyong a (valós és mozgóképes) emlékei közt. Miguel harminc éve forgatta utolsó filmjét, befejezni azonban nem tudta, mert a főszerepet alakító színész, egyben a rendező fiatalkori barátja, Julio nyomtalanul eltűnt. Az esetről riportműsor készül, ennek hatására Miguel is beleveti magát a múltba. Felkeresi a soha el nem készült film egykori vágóját, Julio lányát, és azokat az embereket, akik mindkettejük életében fontos szerepet játszottak.

Erice filmje nem a frissességével tűnik ki a mezőnyből, gyakorlatilag hosszú, kétszereplős beszélgetések sorozatát nézhetjük, a meditatív tempó azonban passzol a témához, az elhallgatott személyes történetek feltárásához, és a mozi múltján, illetve jelenén való töprengéshez. A közel háromórás játékidő így is tűnhet indokolatlannak – a duplán önreflexív, emlékezetes finálé azonban kompenzál ezért a túlkapásért.

9. The Zone of Interest (Jonathan Glazer)

Ericéhez hasonlóan Jonathan Glazernek sincs leküzdhetetlen közléskényszere, legutóbbi filmje bemutatója óta éppen tíz év telt el. A felszín alatt kísérleti sci-fijénél a The Zone of Interest könnyebben dekódolható, de legalább ugyanolyan nyomasztó. A világpremier napján elhunyt Martin Amis azonos című regényén alapuló film a második világháború alatt, Auschwitzban, pontosabban a haláltábor közvetlen szomszédságában játszódik. Itt éldegél a tábor parancsnoka, Rudolf Höss és a családja, egy olyan gondosan karbantartott ingatlanon, ami akár a „Tiszta udvar, rendes ház”-plecsnit is kiérdemelhetné. Höss neje, akit a Toni Erdmannban megismert Sandra Hüller alakít, imád itt élni, büszkén mutogatja a látogatóba érkező barátoknak és rokonoknak a sok szép növényt és virágot. Az idillbe egyáltalán nem piszkítanak bele a háttérben füstölő kémények, a kerítésen átszűrődő halálsikolyok és fegyverropogások, és az állandó, baljós zúgás, egyedül az okoz bosszúságot a családnak, hogy Hösst a felettesei át akarják vezényelni máshova.

A „holokauszt hátulnézetből”-koncepció nem új (lásd a Nemes Jeles László-féle Türelem című rövidfilmet), de működik, ahogy a hivalkodó megoldásokat mellőző, minimalista képi világ is jó választás a korábban nagy stilisztának ismert rendezőtől. Borítékolható, hogy Glazer filmje ugyanúgy hivatkozási ponttá válik, mint a Saul fia, de ettől még nem biztos, hogy ne lehetett volna ugyanezt a történetet egy félórás rövidfilmben még hatásosabban kifejteni.

8. The Feeling that the Time for Doing Something Has Passed (Joanna Arnow)

Joanna Arnow a rendezője, írója, vágója és a főszereplője is első nagyjátékfilmjének, amelyben kis túlzással többet látható meztelenül, mint ruhában, vagyis ennél személyesebb és kitárulkozóbb már nehezen lehetne a projekt. Egy olyan harmincas éveiben járó nőt alakít, aki sehol sem találja magát: irodai munkahelyén vegetál, anyjával nem értik egymást, párkapcsolat helyett pedig csak egy idősebb, családos barátja van, akivel BDSM-szexre korlátozódik a viszonyuk. A történetet el lehetne mesélni klasszikus, amerikai indie-filmes modorban is (lásd pl. Cooper Raiff munkásságát), a The Feeling… ehhez képest olyan, mintha Lena Dunham forgatókönyvét Roy Andersson, Jim Jarmusch és Aki Kaurismäki közösen dolgozta volna fel Sean Baker (Vörös rakéta, Floridai álom) produceri felügyeletével. (Utóbbi neve valóban szerepel a stáblistán.)

A statikus beállításból felvett jelenetek sokszor alig pár másodpercesek, rövid hálószobai, munkahelyi és családi életképek követik egymást, mind egy-egy verbális vagy fizikai poénra felfűzve. A szkeccsek akár önmagukban is működhetnének egy TikTok-csatornára vagy Instagram-storyba feltöltve, ennyiből a statikussága ellenére is korszerű a produkció, és végül az élményszilánkokból is összeáll valami nagyobb egész – egy unortodox generációs közérzetfilm.

7. Egy zuhanás anatómiája (Justine Triet)

Tárgyalótermi drámának álcázott lélektani krimi nyerte idén az Arany Pálmát. Justine Triet francia Alpokban játszódó filmjében egy férfi kizuhan a családi ház emeleti ablakából, és szörnyethal. Elsőre balesetnek tűnik az eset, de a tisztázatlan körülmények miatt bírósági tárgyalásra kerül sor. A gyanúsított a feleség, aki tagadja, hogy kérdéses időpontban a házban tartózkodott volna, de azt is nehezen tudja elképzelni, hogy férje önkezével vetett volna véget az életének. A tárgyalás során nemcsak a tragédiát megelőző pillanatok és órák kerülnek fókuszba, de a vád és a védelem képviselői a házastársak korántsem idilli kapcsolatát is nagyító alá teszik. Ahogy a bíró, úgy a néző sem tudhatja, bűnös-e a feleség, és ha igen, pontosan miben, mindössze az értelmezési keretet kapjuk meg.

Triet filmje hasonlóképpen játszik a szimpátiánkkal, mint Yvan Attal még kényesebb témákat boncolgató tárgyalótermi drámája, A vád. A folyamatosan érkező újabb információmorzsák hol megerősítik a gyanúinkat, hol árnyalják azt a képet, amit a házaspár kapcsolatáról kialakítottunk. A feleséget alakító Sandra Hüller ebből a szempontból tökéletes avatárja a prekoncepcióinknak, mert olyan érzelmi komplexitás és intellektuális hűvösség árad belőle, ami a kivetítést megkönnyíti, a karakter teljes dekódolását viszont lehetetlenné teszi. Cserébe viszont a vetítés után is lehet vitatkozni arról, hogy mikor, hol és miért romlott meg a házaspár viszonya. (A film év végén kerül mozikba a Mozinet forgalmazásában.

6. Május december (Todd Haynes)

Todd Haynes egy környezettudatos jogi dráma (Sötét vizeken) után visszatért ahhoz a műfajhoz, aminek az egyik legnagyobb mestere, az idézőjelbe tett, stilizált melodrámához. A May December összetettebb annál, mint amilyennek a szinopszis alapján tűnhet. A felszínen egy (el)ismert színésznőről, a Natalie Portman által alakított Elizabeth-ről szól, aki megtörtént események alapján forgatja a következő filmjét, és előtanulmányként beköltözik pár napra a karakteréről mintázott nő életébe. Gracie annak idején azzal híresült el, hogy 36 évesen viszonyt kezdett a 13 éves Joe-val, amiért a jutalma börtönbüntetés, és egy rácsok mögött megszült gyerek lett. Több mint 20 év telt el azóta, Joe már a férje, és született még két gyerekük, akik éppen érettségi előtt állnak.

Elizabeth nemcsak a nő gesztusait tanulmányozza, de próbálja azt is megfejteni, pontosan hogyan és miért történt az incidens, ami máig megosztja a közvéleményt és a kisváros lakóit. Önkéntes oknyomozóként így felkeresi Gracie exférjét, az első házasságából született fiát, és Joe szüleit, hogy kiderüljön, se a korabeli média szenzációhajhász tudósításai, se a mostani, kifelé sugárzott családi idill képei nem fedik le teljesen a valóságot.

Haynes „metafikciós pszichodrámája” valójában nemcsak a nagy korkülönbségű kapcsolatok megítéléséről vagy a média szerepéről tesz fel izgalmas kérdéseket, de a kizsákmányolás természetéről is, amely lehet magánéleti, és művészi indíttatású is. Elizabeth nézőpontkaraktere ebből a szempontból legalább olyan fontos, mint a megfigyelés alá vont Gracie-é, mégsem Natalie Portman vagy Julianne Moore, hanem a gyereklétben ragadt Joe-t játszó Charles Melton nyújtja a legemlékezetesebb alakítást. (A filmet még a fesztivál alatt megvásárolta a Netflix.)

5. Hulló levelek (Aki Kaurismäki)

A finn Kaurismäkit nem a sokszínűségéért vagy azért szeretjük, mert olyan bravúrosan tudná újradefiniálni önmagát, hanem épp ellenkezőleg. Szereplői, helyszínei, hangulatai jórészt ugyanazok, tudjuk, mire számítsunk, amikor beülünk egy új filmjére, ez a jóleső komfortérzet pedig hozzátartozik a Kaurismäki-élményhez. Legutóbbi rendezésében, A remény másik oldalában ehhez képest a szokottnál markánsabban reagált a korszellemre, egy szíriai menekültet meg társfőszereplőnek, és meglehetősen nyíltan kommentálta a migránskrízist. A Hulló levelekben kevésbé mozdul ki a komfortzónájából, inkább a korábbi „munkásosztály-trilógiáját”, azaz az Árnyak a paradicsomban, Ariel, A gyufagyári lány-sort folytatja, de nézhetjük a filmet akár a Gomolygó felhők párdarabjaként is. A két főszereplő itt is elveszíti az állását – Holappának azért kell mennie a gyárból, mert munka közben iszik, Ansát pedig rajtakapják, hogy hazavinne egy lejárt szavatosságú konzervet a szupermarketből. A két magányos ember egy karaokebárban ismerkedik össze, a megbeszélt első randi azonban banális okokból meghiúsul.

Hiánytalanul megvan Kaurismäki összes védjegye a sors által sújtott kisembertől a fanyar egysorosokon és a stilizált képi világon át az eklektikus zenei betétekig, és persze a szívmelengetően kedves (de nem giccses!) pillanatokból sincs hiány. A korhangulat most is beszivárog, a rádiókból a zene helyett az orosz-ukrán háború rémhírei szólnak, mintha csak azt akarná jelezni Kaurismäki ezzel a gesztussal, hogy ha valamikor érdemes egy reményről, humanizmusról és szeretetről szóló történettel ellenpontozni a horrort, akkor pont most. (A zsűri díjával kitüntetett filmet idehaza a Cirko mutatja be.)

4. Tökéletes napok (Wim Wenders)

A 66 éves Kaurismäki után a 77 éves Wenders is egy csendes és intim filmmel jelentkezett, csak amíg a Hulló levelek nem okozott meglepetést, a Perfect Days még a német rendező legnagyobb rajongóit is váratlanul érhette. A teljes egészében Tokióban, japán nyelven játszódó filmről előzetes információk és stáblista nélkül azt se nagyon lehetne kitalálni, hogy nem japán alkotók műve, de ha kapnánk annyi segítséget, hogy nyugati rendező munkáját látjuk, akkor is inkább Jim Jarmusch-ra tippelnénk. A 2016-as Paterson épült hasonló koncepcióra, ott egy hobbiköltő buszsofőr repetitív mindennapjait követhettük, Wendersnél pedig egy hatvanas éveiben járó WC-takarító életébe költözhetünk bele a hajnali ébredéstől a nyilvános tokiói mellékhelyiségek lelkiismeretes suvickolásától a kötelező kocsmai látogatásig. Jarmusch filmjéhez képest a Perfect Days még minimalistább és még részletesebb, a játékidő legalább feléig abban sem lehetünk biztosak, hogy lesz-e bármilyen dramaturgiai értelemben vett történés, vagy végig azt figyelhetjük, amint a szótlan Hirayama a tökéletes flow-élménybe elmerülve végzi a munkáját. Az Adam Driver által alakított buszsofőrhöz hasonlóan ő sem csak a hivatásában keresi a szépséget, üres perceiben a városi fényeket fotózza, de legalább ilyen örömöt okoznak számára a kocsiban hallgatott klasszikus, 60-as és 70-es évekbeli nyugati slágerek.

A film második felében egy váratlan (újra)találkozás kapcsán kapunk kulcsokat a főhős múltjához és jelenéhez, de konkrét megfejtést nem, csak találgathatjuk, hogy miért döntött úgy, hogy karrier és család helyett inkább a zent és a wc-ápolás művészetét választja. Magyarázatra valójában nincs is szükség, a Perfect Days meditatív hangulata és Kôji Yakusho humánummal teli játéka magáért beszél - át is vehette a legjobb férfi színésznek járó díjat, megérdemelten. (A film a magyar mozikba is eljut a Cirko forgalmazásában.)

3. About Dry Grasses (Nuri Bilge Ceylan)

A Cannes-ból általában díjjal távozó török rendező nem a fogalmazásmód tömörségével szokott kitűnni, és most sem okozott csalódást, a 197 perces játékidő azonban ezúttal egyáltalán nem tűnik indokolatlanul hosszúnak. Részben azért nem, mert a szokottnál mintha tempósabban mesélne, és azért sem, mert egyszerre több, komplex témát jár körbe.

A helyszín egy hólepte anatóliai falu a semmi közepén, itt állomásozik a harmincas éveiben járó Samet, a helyi általános iskola rajztanára, akit akarata ellenére vezényelt ide a minisztérium. Számolja a napokat a „szabadulásáig”, miközben őt és tanár-, illetve lakótársát súlyos vádak érik két diák részéről. A kiskamasz lányok a férfiak viselkedését kifogásolják, és ahogy egy korábbi jelenetben láthattuk, valószínűleg nem minden alap nélkül, Ceylan azonban nem felmerülő etikai dilemmák köré építi a filmet, jobban érdekli az, hogy a mizantróp, de valójában mégis kötődésre vágyó Samet miként reagál az incidensre. Legalább ilyen hangsúlyos az eleinte csak a háttérben épülő szerelmi háromszög a két lakótárs és a gimnáziumban tanító, egy terrortámadásban az egyik lábát elveszítő Nuray közt.

A film közel félórás csúcsjelentében, egy randevúnak induló vacsora közben a férfi és a baloldali meggyőződésű nő lenyűgözően intenzív vitában ütköztetik a világnézeti különbségeiket. Az individualista álláspontot képviselő Samet amellett érvel, hogy nem tartozik felelősséggel a társadalom felé, és joga van a saját boldogulásáért küzdeni, míg az idealista Nuray nem hajlandó lemondani az elveiről. (Alakításáért Merve Dizdar megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat.) A diskurzusban kimondatlanul, de a politikai kurzus kritikáját is megjeleníti Ceylan, elvégre egy olyan rendszerben, amely a tanárokat, és úgy általában a polgárokat megfosztja az önrendelkezési joguktól, és a változás lehetőségét már elképzelni sem tudja senki, miért is kellene csodálkozni azon, ha a többség átadja magát fásultságnak, és inkább csak a saját kertjét gondozza?

2. Dodin Bouffant szenvedélye (Tran Anh Hung)

A fesztivál honlapján olvasható szinopszis szerint az 1885-ben játszódó film főszereplője egy kiváló szakácsnő, Eugenie (Juliette Binoche), aki az elmúlt 20 évben a híres gourmet, Dodin (Benoit Magimel) háztartásában dolgozott, és a gasztronómia iránti közös szenvedélyük idővel romantikus kapcsolattá alakult. A férfi kitartó próbálkozása ellenére azonban Eugenie nem akar feleségül menni hozzá, Dodin ezért elhatározza, hogy olyasmit tesz, amit még soha: főz neki.

A leírás alapján egy pasztellszínekben fürdő, szépelgően romantikus filmre asszociálhatna a néző, de a vietnami Tran Anh Hung (A zöld papaya illata, A riksás fiú) rendezése nem illeszthető bele olyan könnyen a műfaji skatulyákba. A Dodin Bouffant szenvedélye valójában érzéki látványfilm (adná magát a „gasztropornó” kifejezés, de a hatásvadászat távol áll a rendezőtől), amelyben a játékidő jelentős részét a főzés aktusa teszi ki. A két főszereplő közösen, többnyire némán, mégis csodás összhangban, egy kortárs táncprodukció összhangját idézve készítik el az ihletett ételkölteményeiket, miközben kettejük viszonyára sokáig csak egy-egy pillantásból és érintésből következtethetünk. A romantikus „szál” valójában mentes a konfliktustól – ahogy az egész film is –, Eugenie és Dodin már régen egy húron rezegnek, mindössze arra kell rájönniük, hogyan vágyakozzanak arra, ami már amúgy is az övék. A Hulló levelek, és a Tökéletes napok mellett ez volt a harmadik zen-élmény a cannes-i versenyprogramban, és talán a legkielégítőbb mind közül. (A rendezői díjjal jutalmazott filmet idehaza a Cirko mutatja be.)

1. Club Zero (Jessica Hausner)

1973-ban mutatták be Cannes-ban A nagy zabálást, Marco Ferreri fogyasztói társadalomnak tükröt tartó botrányfilmjét. Ötven évvel később az osztrák Jessica Hausner rendezésében már nem zabálással, hanem koplalással lázadnak a főszereplők, de a szatirikus él legalább olyan erős. A Club Zero helyszíne egy progresszív, bentlakásos középiskola valahol Európa nyugati felében, ahová néhány ösztöndíjas diákot leszámítva a gazdag elit gyerekei járnak. Hogy haladjanak a korral, az igazgatónő felvesz egy új tanárt, aki a „tudatos étkezés” művészetére oktatja a gyereket. Miss Novak gyorsan és hatékonyan vonja bűvkörébe a befolyásolhatóbb diákokat, és először csak arra veszi rá őket, hogy egyenek lassabban és kevesebbet, később azonban ennél is radikálisabb javaslattal áll elő.

A film szólhatna kizárólag a modern egészségkultusz vadhajtásairól is, de olvasható annál jóval tágabb kontextusban is. A fitneszfasizmus valójában behelyettesíthető minden olyan ideológiával, amelyet a jó szándék szül, és amely valós válaszokat akar adni valós problémákra, de menetközben a hívek véleménybuborékjában eltorzul – lásd a különböző identitáspolitikai áramlatokat. A passzív-agresszív manipulációt mesterien űző Miss Novaknak (Mia Wasikowska telitalálat) csak a kezdőlökést kell megadnia, a diákok később az ő útmutatása nélkül is haladnak tovább a radikalizálódás útján, kiközösítve azokat, akik nem akarnak egy irányba tartani a nyájjal. A szülők pedig, akik azt gondolják, hogy a méregdrága tandíj befizetésével kiszervezhetik a nevelés felelősségét az iskolának, tehetetlenül nézik a gyerekek leépülését – és különben sem mernének olyasmit tenni, amitől kevésbé tűnnének progresszívnek egymás és a többi szülő előtt.

Hausner filmje úgy ragadja meg a korszellemet, hogy stiláris választásaival közben el is emeli a történetet a realizmustól. A rikító színű iskolai egyenruhákban, szigorú geometriai terek közt létező diákok úgy kommunikálnak egymással és a szüleikkel, mintha egy humortalan Wes Anderson-filmben lennének. A Club Zero persze a maga sötét módján nagyon is vicces, bizarr motívumai, fapofával előadott polgárpukkasztó gesztusai a szintúgy gasztrotémákat boncolgató, Peter Strickland-féle Flux Gourmet-val rokonítja. Lehet, hogy nem Hausner filmje volt a legletisztultabb és legszabályosabb produkció a versenyprogramban, de aktualitása, bátorsága és a provokatív szellemessége kiemelte mezőnyből.