Filmvilág blog

Eltűntnek nyilvánítva: Laurin (1989)

2018. március 03. - Orosdy Dániel

laurin_org_neg_akt_3_259056.jpg

Elég furcsán veszi ki magát, hogy a kis hazánkban forgatott külföldi filmek és koprodukciók jelentős része a mai napig nem került hivatalosan forgalomba, és ez nem csak a mozis bemutatókra igaz: gyakran még tévé sem sugározta őket és videón vagy DVD-n sem jelentek meg. A hangosfilm hajnaláról fájó hiányosság pl. a Hyppolit, a lakáj német párdarabja, az Er und sein Diener (akkoriban ugyanis utószinkron helyett az egész filmet újraforgatták külföldi színészekkel, de azonos helyszíneken és – adott esetben – rendezővel), a létező szocializmus éveiből pedig lemaradtunk az olyan „első fecskékről”, mint pl. a Tordai Terivel készült romantikus(-erotikus) kosztümös filmek, ahogy hosszú ideig az amerikai Szerelem és halál (1975-ös bemutató, Woody Allen filmje) vagy John Frankenheimer Az ezermestere (1968) sem volt elérhető. Külön szégyen, hogy a zseniális The Ninth Configuration (alias A kilencedik alakzat, William Peter Blatty, 1980) mind a mai napig csak határainkon túlról szerezhető be teljesen legálisan.

laurin_booklet_small.jpg

Ha lehet, a horrorok még a hazai forgalmazásból kimaradt filmek között is különösen rossz helyzetben vannak, minden Az operaház fantomjára (Dwight H. Little, 1989) jut egy La Chiesa (Michele Soavi, 1989) és egy másik Az operaház fantomja (Dario Argento, 1998), hogy olyan filmekről már ne is beszéljünk, mint a Magyarországra akkoriban szinte hazajáró Anthony Perkins olcsó horrorjai (Edge of Sanity [Gérard Kikoïne, 1989], Daughter of Darkness [Stuart Gordon, 1990]), vagy a Cannibal Holocaust rendezőjének Vortice Mortale című opusza (Ruggero Deodato, 1993). És ezzel el is érkeztünk a rendszerváltás éveiben felvett-bemutatott Laurinhoz, ehhez a művészi igényű gótikus horrorhoz, ami rendezője és producerei révén leginkább német alkotás ugyan, mégis annyira vastagon részt vettek benne honfitársaink, ami már bőven túlmutat a bérelt munkaerő szerepkörén: a főszereplők és egyéb fontos stábtagok közül érdemben csak pár ember, név szerint az anyát játszó Brigitte Karner és a zenét szerző Hans Jansen – Jacques Zwart páros nem honfitársunk. Robert Sigl kétségtelenül a szellemi atyja ennek a mozinak, de még a forgatókönyv körül is előfordult néhány magyar, nevezetesen a főleg tévésorozatokért felelős Rozgonyi Ádám (írótársként), valamint Bacsó Péter (konzultánsként), s akkor Jancsó Nyika operatőri vagy Losonci Teri vágói hozzájárulását még nem is említettük. Ha tehát büszkék akarunk és tudunk lenni a Laurinra, megvan hozzá minden alapunk.

Akarunk büszkék lenni rá?

Nyilván!

Bubik Istvánt is próbáltuk szeretni az Argento-életmű (akkori) mélypontját jelentő Az operaház fantomjában, mégis jobb feledni az egészet.

Tudunk büszkék lenni rá?

Kedves Olvasó,

lélegezzen fel: igen, ezúttal nem kell kényszeredetten a kosztümök, világítás és díszletek felé kell mutogattunk azzal, hogy „De legalább szépen kiszolgáltuk a fizetővendéget, olcsón végeztünk jó munkát!” A Laurin nem elveszett klasszikus ugyan, de azért nem is áll annyira távol ettől a kategóriától. És ha már a kategóriákat nézzük, érdemes lenne a műfaját is pontosan meghatározni, ami legfeljebb első pillantásra tűnhet egyszerű feladatnak.

laurin_org_neg_akt_3_259063.jpg

A történet leírása alapján (a XX. század elején félárva lány mágikus realizmusba hajló epizódok során göngyölíti fel a gyerekeket ölő sorozatgyilkos kilétét, aki nem mellesleg az édesanyja haláláért is felelős) gondolhatunk kosztümös drámára, coming-of-age mozira, sorozatgyilkosos thrillerre/horrorra, és ezek mind jelen is vannak a filmben, mégis akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha – jobb híján – az art horror, azaz művészhorror skatulyájában helyezzük el a Laurint. Aminek már a léte is vitatott (én már csak tudom, de azt is, hogy a tények makacs dolgok…), pedig amennyire szabálytalan, annyira virulens alműfajról beszélünk.

Ha ugyanis valaki azzal ül le megnézni a filmet, hogy valamiféle euro-slasherhez lesz dolga, amiben dől a vér és egymást váltják a suspense-jelenetek, óhatatlanul csalódni fog. Sigl filmje közelebbi rokona Werner Herzog Nosferatujának, mint a sok szempontból hasonló olasz thrillereknek, bár utóbbiak, azaz a giallók hatását is érezni rajta. (És akkor már ne menjünk el szótlanul amellett sem, hogy a giallo – egyik – közvetlen elődje a német eredetű, Edgar Wallace-műveken alapuló krimi, melynek kései darabjai már egyértelműen megelőlegezik mindazt, amit később a talján direktorok, Argento, Martino, Fulci stb. naggyá tettek.) Közvetlen felmenőként talán Dreyer Vampyrját említhetjük, főleg a helyszín, a hangulat és a ritmus miatt, míg a forgatókönyv a klasszikus horrormesék (illetve horrorisztikus mesék, ld. Grimmék és társaik eredeti gyűjtéseit) vidéki környezetét és jellegzetes szereplőit fejeli meg az említett olasz alkotások bizonyos jellegzetességeivel, pl. a bizonytalan szemtanúval (Mélyvörös [Dario Argento, 1975] és társai: „láttam, de nem értem / emlékszem rá”), a fantáziát szabadon garázdálkodni engedő, álmok-víziók világát idéző stilizáltsággal (Sóhajok [Dario Argento, 1977]), az egyházkritikával (Ne kínozd a kiskacsát [Lucio Fulci, 1972]) és a gyerekkorból származó traumák gyilkos ösztönné válásának – többnyire flashbackben feltáruló – motívumával (Hentesbárd [Mario Bava, 1970], Mélyvörös stb.).

laurin_org_neg_akt_3_259064.jpg

Csakhogy  Laurin tempója visszafogott, hangulata nem annyira feszült vagy sokkoló, mint inkább elbizonytalanító-nyomasztó, és rejtélyességét sem a szokásos kérdés („Ki a tettes?”) feszültsége adja (ahogy tanult kollégánk is megállapítja kiváló ajánlójában, az elkövető személyét nem nehéz megállapítani), hanem a szereplők viszonya, az enigmatikus képek és montázsok funkciója, egyes hangsúlyos, a cselekmény szempontjából mégis funkciótlan(nak tűnő) epizódok/információk. Itt érhető tetten az is, ami miatt a Laurin vitathatatlan érdemei ellenére is csak jóakarattal sorolható az elveszett klasszikusok közé: a film hamar felállítja a saját szabályait és ragaszkodik is azokhoz, ennek megfelelően nem kifogásolhatjuk pl. a mágikus realizmusba hajló jeleneteket, a dramaturgia azonban mintha nem mindig ezeknek a szabályoknak a szolgálatában állna. Magyarán a funkciótlannak tűnő jelenetek egy része talán tényleg funkciótlan, a szereplők viszonya néha tényleg kicsit zavaros, az események kimenetele adott esetben tényleg nehezen dekódolható. Részben persze ez teszi többszörnézőssé a Laurint, de ha a (zavaró) kérdőjelek egy része a második alapos megtekintés után sem tűnik el, akkor azért már okkal és joggal beszélhetünk – kisebb – hiányosságokról.

Kifejezetten fiatal, elsőfilmes rendezőnek persze mindez elnézhető (Sigl mindössze 25 éves volt a forgatás idején!), a másik serpenyőbe pedig így is éppen elég pozitívum kerül, ráadásul jelentős részük éppen a magyar koprodukciós partnernek köszönhetően. Az még nem feltétlenül a hazai filmeseket dicséri, hogy a mű jórészt eredeti helyszíneken forgott (melyek nem csupán hangulatosak, de német partvidékként is remekül működnek), Jancsó és Losonci teljesítményére viszont nincs „mentség”, ezek nem a természeti adottságok és szerencsés véletlenek következményei, ahogy összességében büszkék lehetünk a színészek teljesítményére is. Azért csak „összességében”, mert míg – különösen – Jancsó teljesítménye végig egységes és túlzás nélkül csodálatos, a színészek között akadnak kisebb-nagyobb különbségek – ami valahol nem is meglepő, hiszen relatíve sok szereplő tűnik fel a vásznon, és gyakorlatilag mind hazánkfiai, miután a két szerepben is cameózó Sigl mellett az egyetlen német Karner is leginkább csak az anya állandó jelenléte miatt minősül főszereplőnek, nem a neki jutó játékidő okán.

laurin6.jpg

Hozzá hasonlóan relatíve kevés jelenetben látható kulcsszereplő a Kátay Endre alakította lelkész, akit a színművész sajnos olyan mimikával és gesztusokkal személyesít meg, melyek még egy óriási színházteremben is túlzóak lennének (leginkább akaratlan önparódiáról beszélünk). Újabb alakításaihoz képest viszont meglepően visszafogott Eperjes Károly, és nem érheti sok kritika sem Temessy Hédit, sem Derzsi Jánost, sem a gyerekszínészeket, bár Tóth Barnabás mintha rutinosabb és magabiztosabb lenne a többnyire csak szemlélődő Szinetár Dóránál.

A végeredmény szempontjából persze majdnem mellékes, ki honnan érkezett a forgatásra, a film amúgy is egyértelműen az író-rendezőé, aki szinte minden minőségébe jelesre vizsgázott. A tempó lassú ugyan, de unalomról szó sincs; a képi világ az alacsony költségvetés ellenére is pazar kiállítású, egyszerre realista és nem evilági, ahogy maga a történet is valahol a valóság, a mesék, a tudatalatti és az álmok mezsgyéjén játszódik, egy gótikus-romantikus vidéken, ahol a mindennapok mögé már próbál beférkőzni (a címszereplő felcseperedésével, szexuális érésének kezdetével párhuzamosan) a pőrén emberi gonoszság (egy sorozatgyilkos képében), és talán az ezen túli, természetfeletti rémség is (utóbbi a vámpír-, vérfarkas- és boszorkánytörténetek kellékeinek szerepeltetésében érhető tetten).

laurin_org_neg_akt_3_259052.jpg

Színes-szagos világ ez, ami Poe jobb munkáihoz hasonlóan olcsó exploitation-elemek és öncélú sokkolás nélkül, éppen csak érzékelhetően idézi meg a különféle tabukat és perverziókat (illetve amit akkor annak tartottak): pedofília, homoszexualitás, gyerekgyilkosság, kukkolás, vérfertőzés, vallási fanatizmus, egyházkritika, túlzott szülői intimitás a gyermek előtt, droghasználat stb. Sigl biztos kézzel vezeti végig a nézőt ezen a közhelyességében is furcsa történeten, ami ugyanúgy nézhető már-már szürrealista etűdök sorozataként, mint horrorba hajló meseként, különös egyházkritikaként és pszichoszexuális folyamatok vizuális kivetüléseként. Az író-rendező sokat markolt tehát, de összességében jól mérte fel az erejét, viszonylag kevés hullott ki a markából. Filmje jól öregedett, és nyugodt szívvel összemérhető a némileg hasonló művekkel jelentkező kortárs rendező, a pályáját ugyancsak magyar szakemberek segítségével elindító Peter Strickland munkáival (hangulat, tárgyfetisizmus, erőteljes színek, szolid szürrealizmus stb.).

laurin_org_neg_akt_3_259058.jpg

Hála a Bildstörung kiadónak (és a DVD-jüket hozzám eljuttató Deliria blognak) a Laurin ma már kiváló minőségben, extrák tömegével is elérhető, alább ezek rövid ismertetője következik.

Akármennyire magunkénak is érezhetjük a filmet, a Laurin leginkább mégiscsak német alkotás, ami sajnos – ahogy ezen már fentebb is keseregtem – a bemutatója óta eltelt időben sem került közelebb ahhoz az országhoz, ahol forgatták. (Jancsó Nyika szerint a magyar partner ilyen-olyan okokra hivatkozva nem mutatta be, de valójában leginkább irigységből.) A nemzetközi siker ugyancsak elmaradt, ennek megfelelően a kiadó sem érez(het)te feladatának, hogy különösebben „magyarrá” vagy éppen „európaivá” tegye a kiadványát, ami teljesen érthető: ez egy német kultfilm, ami elsősorban németek számára lehet érdekes, mindenki más kénytelen beérni az angol hangsávval (Sigl a nemzetközi piacra kacsintgatott, ezért a színészek is angolul beszéltek a forgatáson), valamint angol és francia feliratokkal. (Érdemes megjegyezni, hogy az angol felirat a német hanghoz készült, és a két hangsáv között akadnak apró különbségek.) A honi Internet lelkes népe talán egyszer rászán egy kevés időt ennek a nem túl bőbeszédű filmnek a magyarítására, addig is az említett nyelvek ismerői előnyt élveznek

Nem szükséges viszont semmiféle előtanulmány a felújított kép élvezetéhez, amire nem érdemes sok szót vesztegetni, ez a rövid videó ugyanis magáért beszél:

Az első lemezen a fentiek mellett egy rendezői audiokommentár (természetesen németül) és egy trailer található, ami már önmagában sem kevés…

…de ott van még a második lemez, a booklet, egy képeslap (!), az ízléses tok, és ezek valamennyi itt külön kifejtésre nem kerülő (vagy nyelvtudás hiányában ki nem fejthető) egyedi jellegzetességei. Ízelítőt azért tudunk adni:

24130122_2346516638721961_4745876988854368143_o.jpg

24131980_2346516632055295_4332888373549337538_o.jpg

Ami az extrákat tartalmazó második lemezt illeti, tényleg csak a magyar (vagy legalább angol) felirat hiányát bánhatjuk, azt viszont nagyon (tisztelet a kivételnek, ld. lent).

  • „Robert Sigl erzählt…”, azaz „Robert Sigl mesél…”, méghozzá önmagáról és (főleg) a pályájáról. Hála a rendező anekdotázó stílusának és a beszélőfejes felvételeket megszakító rövid álló- és mozgóképeknek, Eckhart Schmidt rövid dokumentumfilmje azoknak is érdekes lehet, akik – hozzám hasonlóan – legalább egy kicsit tudnak németül. Ahogy nem érdektelen az sem, kiket emleget Sigl (természetesen nem Dreyert vagy Argentóékat: Lina Wertmüller, Liliana Cavani, Luchino Visconti és Alfred Hitchcock kerül így vagy úgy szóba).
  • Der Weihnachtsbaum, azaz „A karácsonyfa”: Sigl rövidfilmje, melyben már jelen van a rendező sajátos stílusa és visszatérő témái, bár a megközelítés még jóval nyomasztóbb és feleannyira sem műfajtudatos.
  • Interjúk: a musicalek és bulvár felé mozduló Szinetár Dóra, a ma már író-rendezőként is működő Tóth Barnabás és a változatlanul több műfajban mozgó Jancsó Nyika angolul szólal meg, ráadásul átlagosan jónak mondható (elfogadhatótól a kifejezetten magasig terjedő) színvonalon, és még a mondanivalójuk is izgalmas.
  • Jonathan Rigby filmtörténész természetesen ugyancsak Shakespeare nyelvét használja, viszont ő nem túl meglepő módon nem a forgatás körülményeiről és az élete különböző aspektusairól számol be, hanem magát a filmet elemzi, méghozzá nagyon érdekesen, kitérve többek között a Sigl munkáján tetten érhető hatásokra is, köztük F. W. Murnaura és az ő Nosferatujára, az ennek alapjául szolgáló Bram Stoker-regényre, a Drakulára, a Murnaura is ható romantikus alkotókra, vagy éppen a forgatást megelőző évek egyik rendezősztárjára, John Carpenterre (az ő Halloween – A rémület éjszakája című klasszikusa konkrét hommage formájában is előkerül a Laurin vége felé).
    Minden bizonnyal hasonló jók mondhatóak el Rigby kollégája, Olaf Möller interjújáról is, az ő elméleti fejtegetéseihez azonban az én jelentősen megkopott, és már eleve sem túl erős némettudásom sajnos kevésnek bizonyult.
  • Így készült: korabeli werkfilm, amiben végre magyar szó is hallható, ráadásul elcsíphető benne olyan kihagyott jelenet is, ami még az azonos elnevezésű szekcióba sem került bele, pedig érdekes lenne a története (vagyis hogy hogy miért maradt ki és mi is a pontos értelme).
  • Kihagyott és bővített jelenetek, választhatóan a rendező kommentárjával: tulajdonképpen semmi revelatív, de azért távolról sem érdektelenek a kimaradt részek, a történet néhány homályosabb részlete érthetőbbé válik, többet tudunk meg egyes szereplők hátteréről. Hallhatjuk a színészek angol dialógusokkal folytatott küzdelmét, Sigl rájuk is kitér röviden (dicsérőleg, és még a magyar neveket is szépen ejtve), és többek között egy Ördögűző-idézetre is felhívja a figyelmet.
  • Archív televíziós közvetítés a Bajor Filmdíjak átadásáról: pár perc az ifjú rendezőről, ahogy átveszi a legjobb ifjú rendezőnek járó díjat, ami saját állítása szerint megmentette a karrierjét.
  • Galériák: külön a Laurinhoz és a vizsgafilmhez.

Összességében nagy kár kihagyni a a Laurint, és nem csak azért, mert ismerős arcokat láthatunk benne, méghozzá rájuk amúgy nem jellemző szerepkörben (bár ez sem utolsó élmény). Hanem leginkább mert ez egy kifejezetten jó film, ami megérdemli, hogy többen is megismerjék. Az igényes DVD tulajdonképpen csak hab a tortán.

Ez pedig jelen kis írás tortáján legyen a hab, meggy helyett Szamócával.

Magritte-től Eperjesig, avagy ötletek genezise:

laurin_org_neg_akt_3_259065.jpg


A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6213690834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Bowman 2018.03.03. 11:09:33

Köszi a tippeket. A Kiskacsát az HBO épp most vetíti.

2018.03.03. 20:06:51

lehet ugyanitt csinálták a poresz verziót is

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2018.03.03. 20:37:13

@népszopás: Könnyen lehet, de erről Dózsa "Laszlo Dosza" Lászlót kell megkérdezni, ő ebben a témában is jártas.

xhamster.com/videos/spiegel-der-luste-mirror-of-lust-2748452

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2018.03.03. 20:41:35

@David Bowman: Szívesen! Nem a Cinemax vetíti? Mindegy amúgy, az a lényeg, hogy valahogyan elérhető itthon is végre.
süti beállítások módosítása