Dumas-filmek Monte Christótól A korzikai testvérekig

2018. február 05. 14:11 - filmvilág

dumas.jpgAz idősebb Alexandre Dumas (1802-1870) úgy él a köztudatban, mint a „kard és köpeny” regények egyik atyja és mestere, a skót Walter Scott-tal, valamint Dumas ifjabb írótársaival, Paul Féval-lal és Michel Zévacóval együtt. A kosztümös filmek egyik alműfaja, az úgynevezett „kard és köpeny” filmek százával dolgozták fel D’Artagnan és a három testőr, a „Púpos”, azaz Lagardere lovag, a Kapitány, Rob Roy és a többi hős fordulatos történeteit az 1940-1960-as években. Ennek a műfajnak a jellegzetessége, hogy a 16-18. századi Európában játszódik, leginkább Franciaországban, de bárhol elképzelhető Skóciától Erdélyig, Svédországtól Korzikáig, a lényeg, hogy gáncstalan hősök, talpig lovagok szerepelnek benne, akik kiállnak a gyengék és az igazság mellett, és rendkívül sokat vívnak. Dumas tekinthető a műfaj megalapozójának, aki mintegy 300 művet tartalmazó opusában feldolgozta a francia történelmet a késő középkortól a Restauráció koráig. A három testőr című regénynek több száz különböző feldolgozása született, és a műfaji skála meg a produkciók modora igen széles, az eredeti kosztümös filmektől a paródián át a mindenfajta technikával készült, ember- vagy antropomorfizált állatszereplős animációs filmeken keresztül a western értelmezésig.

Mi okozta Dumas népszerűségét a filmrendezők körében? Kétségtelenül szerepet játszottak ebben azok az örök értékek, amelyekért a Dumas-hősök küzdenek: igazság, szerelem, becsület, hazafiság. De volt egy praktikus oka is. Mert bár Dumas-t, Scott-ot, és általában a 19. századi történelmi regényírókat „romantikus” jelzővel szoktuk illetni, ám a romantika igénye teremtette meg a realizmust, és ezek a regények éppen az egykori életmód, műveltség, mentalitás és tárgyi kultúra színes leírásainak realizmusa révén hatnak.

A némafilm idején a filmkészítők hamar rájöttek, hogy a kép önmagában nem elég. A közönség mesét akar. És nem beállított színpadi jeleneteket, hanem az életet akarja látni. A színpadról kivitték a színészt a természetbe. Ahogyan idősebb Magyar Bálint színháztörténész írja Az amerikai film című monográfiában az amerikai film születéséről: „A színészt a szabadtér kellékein, a sziklákon, fákon, folyókon kívül is a valóság elemei vették körül. A ló, a pányva, a revolver mind maga volt a naturális valóság, aminthogy az volt a velük való játék is. A lóra fel kellett szállni, a pányvát elhajítani, a revolverrel célozni, nemcsak megjátszani a lóra szállást, a pányvadobást, a célzást.” Magyar Bálint ezt a western műfaj kialakulásáról írja, de igaz volt ez a kosztümös filmekre is. A való élet ábrázolása élettel töltötte meg az 1900-as évek eleji színészi játékot.

Az alábbiakban a Dumas-regények megfilmesítésének történetét mutatom be. Tekintettel arra, hogy az opus legismertebb darabja, A három testőr különböző feldolgozásai igen ismertek, és elemzettek, ezért az életmű kevéssé ismert, vagy nem oly gyakran feldolgozott darabjainak a megfilmesítéséről írok.

A Monte Christo grófja

Dumas életművének nagy része alighanem elavulttá vált, ám A három testőr és a Monte Christo grófja bekerült a világirodalom legszebb alkotásai közé. A francia regényíró vonzódott a bűnügyi témákhoz, és lelkesen kutatta a francia történelem bűntényeit. Így talált rá egy bizonyos Pierre Picaud nevű szegény cipész történetére, amelyet ideális mesetémának ítélt. Picaud gazdag ember álorcájában számolt le ellenségeivel. Részben Picaud története, részben pedig az 1830-40-es évek bonapartista összeesküvései ihlették a Monte Christo történetét. Dumas az 1840-es években bonapartista érzelmű volt, amely nagymértékben meghatározta a történetszövést. Apja, a mulatt Thomas-Alexandre Dumas Napóleon tábornoka volt, és mint ilyen, kegyvesztett a Bourbonok visszatérését követően. Alexandre a Napóleon-kultuszban nőtt föl, ami azonban nem akadályozta abban, hogy tisztes polgári életet éljen a „polgárkirály”, Lajos Fülöp uralkodása alatt, akinek egyébként sokáig titkára volt.

Picaud boldog vőlegény volt. A kiszemelt ara jómódú, a házassággal együtt tekintélyes hozomány járt. Ez a hirtelen emelkedés a társadalmi ranglétrán, ilyenkor szokásos módon, kivívta sokak irigységét az ifjú környezetében. Három „barátja” úgy határozott, hogy „megtréfálják” a szerencsés ifjút. Egy diktatúrában azonban nem lehet tréfákat kieszelni, és ekkor, ha nem is diktatúra, de legalábbis császárság volt Franciaországban: 1807-et írtak, és Bonaparte Napóleon hatalma szilárdabb volt, mint valaha. Mindenki rettegett Fouché rendőrminisztertől, vidéken pedig a zsandárságtól. A besúgás elviselhetetlenebb volt, mint az ancien régime végnapjaiban.

monte_cristo.jpg

A három cimbora levelet írt egy helyi rendőrtisztviselőnek, amelyben Picaud-t megvádolták, hogy az ellenforradalmat szövögető Bourbon-emigráció ügynökeként célja, hogy mozgalmat szervezzen a királypárti érzelmű paraszti lakosság körében, előkészítve a Bourbonok visszatérését. Negyedik társuk tudott az esetről, de hallgatott, akárcsak Caderousse a regényben. Picaud balszerencséjére egy karrierista rendőrtisztviselő, aki meg akarta nyerni ügybuzgalmával a rezsim tetszését, hitelt adott a levél tartalmának, és lefogatta az ifjút. A fiatalember hét évet töltött Fenestrelles erődjében, anélkül, hogy bíróság elé állították volna, vagy ügyét valóban megvizsgálták volna. Itt megismerkedett egy Torri nevű itáliai pappal, a regénybeli Faria abbé modelljével.

Amikor Napóleon megbukott, és megnyílt a börtöncella ajtaja, az egykori cipész megtört aggastyánként hagyta el a börtönt. Odakint szembesült azzal, hogy menyasszonya hűtlen lett az emlékéhez, és hozzáment egy másik férfihoz, éppen egyikéhez azoknak, akik feladták. A pár jómódú kávéház-tulajdonos lett. Picaud-t mindenki elfeledte. Az egykori fogoly a Torritól szerzett értesülések alapján vagyonhoz jutott, majd egy barátjával együtt egymás után végeztek az árulókkal. Kit tönkretettek, kit öngyilkosságba hajszoltak. Végül a bűntárs, eliszonyodva a bűntettektől, megölte Picaud-t, aki még haldokolva sem volt hajlandó elárulni, hol rejtette el a kincs másik részét. A cimbora a halálos ágyán elárulta a titkot egy rendőrnyomozónak, aki pedig elmesélte ezt a rémmesét Dumas-nak.

monte_cristo1941.jpgDumas több szempontból megváltoztatta az eredeti történetet. Edmond Dantés nem kézműves, hanem tengerész. Ez egyfelől lehetővé tette, hogy a főszereplő gond nélkül beépüljön az őt megmentő hajózó csempészek közé, másrészt kicsit hitelesítette Dantés átváltozását, hiszen hajósként megismerkedhetett a távoli tájakkal, megtanult olaszul és újgörögül, ami segítette abban, hogy külsőleg minta arisztokrata váljon belőle. A másik változás, hogy a regényben a „jó” bonapartisták állnak szemben a „gonosz” királypártiakkal. Ezt nyilván Dumas ekkori politikai attitűdje motiválta. Dumas főellenségei beavatkoznak a történelem menetébe. A katalán Fernand Mondego, akiből utóbb Morcerf gróf lesz, elkíséri az áruló tábornokot az ellenséghez a waterloo-i csata előestéjén, majd régi bűntársának, a bankár Danglars-nak a pénzével fellázítják a királypárti lakosságot az 1820-as spanyol alkotmányos forradalom idején, előkészítve a terepet a francia intervenció előtt.

Ezzel szemben Noirtier úr képviseli a tisztességben megőszült bonapartista katonatisztet, aki magatehetetlenül is hű a császárhoz, és megveti fiát, a karrierista Villefort-t, a királyi ügyészt, aki elsőként értesíti a királyt Napóleon szökéséről és partra szállásáról. Az összes bonapartista, Noirtier-től Morel úrig, a kereskedőig, mind nagyon jó, a rosszak oldalán pedig csak az érdekből, karrierért, pénzért – nem becsületből – királypártivá vált szerencselovagok állnak, akik együttesen az „új” társadalmi elitet, a pénzarisztokráciát (Danglars), a katonai elitet (Morcerf) és a hivatalnokréteget (Villefort) jelenítik meg. Szerencsére a legtöbb filmalkotás figyelmen kívül hagyta a regény ma már talán inkább bosszantó politikai elfogultságát, és helyette az általános emberi értékekre helyeződött a hangsúly.

Az első Monte Christo-feldolgozásra nem is kellett sokat várni a némafilm feltalálásától. Ez még Hollywood megszületésével is összefügg. Az 1908-as Monte Christo-feldolgozás idején olyan tájat kerestek, amely alkalmas a regény kalandos jeleneteinek forgatására, ahol van sivatag és vízesés, falu és városka. Így találtak rá Kaliforniában egy Hollywood nevű falura, amelyet hamarosan elért a terjeszkedő Los Angeles.

A legtöbb feldolgozás elköveti azt a hibát, hogy nem képes kézben tartani a regény szétszaladó cselekményét. Így óhatatlanul kiesnek szereplők, akiknek hiánya következtében a cselekmény is kevésbé érthető. A legtöbb film, ellentétben a regénnyel, happy enddel ér véget, hiszen míg a könyvben Dantés és Mercédes örökre elválnak, addig a filmek többségében ismét összejönnek, mintha semmi nem történt volna. Az 1961-es olasz-francia kalandfilm teljességével messze kiemelkedik az 1950-es, 1960-as évek feldolgozásai közül, de ebből a feldolgozásból is hiányzik a szereplők egy jelentős része, így az egyik áruló, Danglars is.

Monte Christo grófjáról sorozat készült 1998-ban, Gérard Depardieu főszereplésével. A regény oly sok szereplőt és mellékszálat fog egybe, hogy csak egy televíziós sorozat segítségével lehet bemutatni minden részletet a maga teljességében. Ezt a feladatot a Depardieu-film sikeresen teljesítette. Jóval gyengébb a 2002-es amerikai változat, Kevin Reynolds filmje, amely szinte megcsúfolása Dumas könyvének: itt Albert-ről, Morcerf és Mercédes fiáról kiderül, hogy valójában Edmond gyermeke – ami lehetetlenség, hiszen Edmond 14 évet töltött If vára cellájában –, ami biztosan megfelel a 2000-es években ismét erőre kapó amerikai ultrakonzervatív erkölcsi elveknek, ám teljes kicsavarása az eredeti történetnek. Monte Christo semmiféle megbánást nem mutat ellenfeleinek összeomlása után, holott az önjelölt isteni igazságszolgáltatót teljesen letöri az utolsó előtti bosszú, amelynek Villefort kisfia, Édouard is áldozatul esik (semmi meglepő sincs abban, hogy a legtöbb filmadaptáció „megszelídíti” a regényt, és ezt a vonalat következetesen mindegyik kihagyja a cselekményből). A könyvben a legutolsó bűnöst, Danglars-t hagyja némi leckéztetés után elfutni, míg ebben a filmváltozatban először vele végez. Azon már nem is csodálkozhatunk, hogy a film happy enddel, vagyis Edmond és Mercédes házasságával ér véget, teljesen megfelelve az amerikai kommersz mozis ízlésnek.

A korzikai testvérek

„Korzika francia megye, de Korzika még nagyon messze van attól, hogy francia legyen”- írja a rá jellemző tömörséggel és némi malíciával Dumas. A korzikai testvérek című kisregény meséje végtelenül egyszerű. A korzikai ikertestvérpár szembekerül egymással a hagyományos vérbosszú, a vendetta megítélésében. A két testvér úgy hasonlít egymásra, mint két tojás, a személyes és morális felfogást illetően azonban nem is lehetne mélyebb ellentét két ember között. A konzervatív földbirtokos, Lucien De Franchi ragaszkodik a hagyományhoz, mint az „isteni igazságszolgáltatás” eszközéhez, míg testvére, a franciás műveltségű, Párizsban tanuló Louis a haladás nevében ellenzi a vendettát. Lucien viaskodik a becsületről vallott hagyományos korzikai meggyőződés és a testvéri szeretet között.

Bár Lucien ellenzi, hogy az „emberek igazságszolgáltatása” átvegye az „Isten igazságszolgáltatásának” helyét, Louis kérésére hajlandó afféle békebíróként elsimítani két korzikai parasztcsalád viszályát, amely egy tyúk miatt tört ki, és emberölésbe torkollt. „Haza” és „haladás” értékei csapnak össze a két fivér személyiségében. Pontosabban ezek az értékek kiegészítik egymást, nagyjából úgy, ahogyan Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében a sztereotip, „Pató Pál-i” karakterű, duhaj Kárpáthy János merőben érzelmi okból hajlandó támogatni a haladás hívének, Szentirmay Rudolnak a reformterveit.

Ki tudja, Louis sikerrel járna-e a korzikai erkölcsi elvek nemesítésében. Ugyanis egy magántársasági botrány tragikusan letéríti az ifjút a pályájáról. Louis egy barátja feleségének becsületét védelmezi, és párbajra hívja a nyegle párizsi aranyifjút, a párbajhős és szoknyavadász Chateau-Renaud-t (aki egyike Dumas „mozgó szereplőinek”, ugyanis mellékszereplője a Monte Christo grófjának). A párbajban meghal, és Lucien Párizsba utazik, hogy megtorolja a fivére halálát. Párbajra hívja Chateau-Renaud-t, és – itt már az olvasó kitalálhatja – bosszút áll fivéréért. Látszólag tehát Lucien erkölcsi nemesedése kudarcot vall. Hiszen a vérbosszú eszményét tovább vitte. Ám a történet mégis nyitva hagyja a kérdést, Lucien szakít-e a vendettával. Elvégre Chateau-Renaud-t párbajban öli meg, úri módon, nem pedig orvul, és a történet végén zokogásban tör ki.

A mese, a nem túl vérbő cselekmény és a hosszadalmas párbeszédek ellenére, izgalmas alapanyagot jelentett a mozi számára. A történet erőssége nem az egyszerű, nagyon is kiszámítható cselekményben rejlett, hanem a részletek (egy korzikai erődített udvarház, a népviselet, a vendégszeretet, a természeti környezet leírása stb.) realizmusában, amely élettel töltötte meg a nem túl vérbő mesét. Minden együtt van a korzikai coelur locale-hoz, amit a 19. századi vadromantika kívánt: vérbosszú és testvéri szeretet, sunyi parasztok és becsületes banditák, a francia szalonélet romlottsága, szemben a barbárnak tartott korzikaiak nyers, ám őszinte moralitásával. Dumas a történetet egyes szám első személyben meséli el, mint szemtanú, ami az olvasó számára erősíti a történet hitelességét.

A film éppen ezek miatt a realista részletek miatt találta érdekesnek a történetet. Nemcsak a franciák és – korzikai kötődése miatt – az olaszok vágtak bele a megfilmesítésébe, hanem az amerikaiak is, akik számára A korzikai testvérek izgalmas „eastern”-t, „vadkeleti”, „vad-európai” történetet ígért a tengerentúlon. A filmesek kezdettől fogva rajongtak a szabadtéri jelenetekért, valamint a néprajzilag hiteles részletekért, ilyenekben márpedig A korzikai testvérek cselekménye bővelkedett.

1941-ben készült az első alkotás, a kor egyik kalandfilmhős-sztárja, Douglas Fairbanks főszereplésével. 1961-ben olasz-francia kalandfilm készült a történetből. Sem a ’41-es amerikai, sem a ’61-es olasz-francia produkció nem tartotta meg az eredeti történetet, és hagyományos bosszúdrámát kreáltak, egymástól elszakított, külön nevelkedő ikertestvérekkel, álcázással. Míg Dumas finoman bár, de utalt a vendetta idejétmúlt jellegére, és abszurditására a 19. század közepén, ezek a filmek pikáns módon éppen a vendetta jogosságát hirdették, hiszen a főhős mindkét filmben egyértelmű győztesként kerül ki az ellenséges családdal folyó harcból, belső vívódás nélkül.

Mindez annyiban érthető, hogy az 1940-es évek az amerikai, az 1960-as évek pedig a francia kosztümös film első aranykorának tekinthető, és a II. világháború idején, valamint a háború után az amerikai és francia közönség elsősorban mesét kívánt, valamint az igazság győzelmét, lehetőleg minél több kardviadal közepette. A történelmi és általában a kosztümös film új, realistább vonulatára volt szükség ahhoz, hogy a feldolgozások nagyobb hangsúlyt helyezzenek a lelki folyamatokra, és azokat a kalandfilm-jelenetekkel egyenlő értékűként ábrázolják.

1985-ben az amerikaiak ismét megfilmesítették a történetet, ám ezúttal egy Rómeó és Júlia mellékszálat iktattak a történetbe. Lucien – akit itt Pierre-nek hívnak – szerelmest kapott a rivális család lányának személyében, és kénytelen megölni a lány bátyját. A filmben Pierre ugyancsak párbajban áll bosszút testvére haláláért, ám a történet nem fejeződik be Chateau-Renaud halálával: a párbaj után Pierre-nek megjelenik Louis szelleme, és a látomás hatására Pierre elhatározza, folytatja fivére művét. A film végén Pierre a kormány megbízásából vállalja a vendettában érintett családok kibékítését. Louis missziójának folytatása találkozik Pierre saját érdekével, hiszen le kell zárni a viszályt ahhoz, hogy oltár elé vezethesse szíve választottját. Pierre jól látja, hogy ki kell lépni a gyűlölet, a megtorlás-viszontmegtorlás ördögi köréből, és a boldogság érdekében kész feláldozni korzikai hiúságát. Louis, halálában bár, de győz fivére fölött: az megbékél a francia kormánnyal, noha a film egy korábbi, kisgyermekkori jelenetében még kikelt a franciák ellen („Gyűlölöm a franciákat, az összes franciát!”), és maga is a vendetta szokásának ellenfelévé válik.

Egyéb filmek

A 2000-es években a franciák ismét felfedezték Dumas-t, akinek hamvait 2002-ben ünnepélyes ceremóniával szállították a Pantheon-ba. 2008-ban készült a Monsoreau asszonya Dumas Koronák harca című művéből, amelyet idehaza a sablonosabb A királyért és a koronáért címmel vetítettek. A történet Dumas Valois-ciklusának, azaz a Valois-dinasztiáról írott sorozatának darabja. A régi francia kosztümös filmek hagyománya keveredik a napjainkra jellemző realizmussal, ugyanakkor a hollywoodi filmekre jellemző anakronizmusok és ahistorikus vonások nélkül (gondoljunk itt az e szempontból a műfaj elrettentő példájaként hivatkozott A rettenthetetlenre, amelynek ahistorikus elemeit – a sohasemvolt „első éjszaka jogától” a William Wallace-Izabella párocska szerelméig – sokan tollhegyre tűzték).

A franciák egyébként is előtörtek az új kosztümös filmekben, komolyan veszélyeztetve az amerikaiak és angolok eddigi helyét, ahogyan arra Maurice Druon Az elátkozott királyok regénysorozatának megfilmesítése, valamint annak népszerűsége is utal. Természetesen, mint a történelminek nevezett kosztümös filmek többsége, A királyért és koronáért is több ponton leegyszerűsít, sematizál (gondoljunk csak arra, hogy a film ellenszenvesen ábrázolja a katolikus Guise-eket és Anjou herceget, míg a film beállításában a valóságban gyenge III. Henrik a béke és megegyezés embere, akinek hívei így egytől egyig talpig becsületesek). Ám jól tudjuk, hogy a kosztümös film nem történelemkönyv, és célja a szórakoztatás meg a szórakoztatva tanítás, nem pedig az, hogy megfeleljen az úgynevezett igazságnak, amely amúgy is viszonylagos, hiszen a történészek is vitatkoznak róla. A film sematizál a szereplőket illetően, ám a francia vallásháborúk idehaza nem nagyon ismert történetét, valamint a reneszánsz kori francia kultúrát élvezetesen adja vissza.

Ahogyan A három testőrben, az ún. „nagy emberek” itt is másodhegedűsök, és a „kisemberek” irányítják a történelem menetét. D’Artagnan és társai megkísérlik I. Károly angol király megmentését, és békét teremtenek a királyné meg a Fronde nemesi mozgalom között A Húsz év múlva című regényben. A királyért és a koronáért filmben hasonlóan egy kisember irányítja a sorsot: Bussy, Ambroise grófja, aki hugenotta létére a katolikus III. Henrik bizalmasa, és ezért alkalmas arra a szerepre, hogy közvetítsen a két vallás mérsékeltjei között. A film optimistán zárul, hiszen a végén a halott Bussy szerelme, Diane Méridor elindul Navarrai Henrikhez, hogy megkösse vele azt a megegyezést, amelyben az utolsó Valois király, III. Henrik átruházza rá a francia trónt. Csak örülhetnénk, ha az Árpád-ház, az Anjouk, a Hunyadiak vagy az erdélyi fejedelmek uralkodásáról hasonlóan izgalmas, fordulatos, meseszerűen romantikus, de részletekben realista filmsorozatot láthatnánk.

luisa_san_felice_2004.jpg

Dumas másik regényét, a Luisa San Felice-t az olaszok filmesítették meg 2004-ben. A regény háttere, hogy Dumas 1860-ban csatlakozott Giuseppe Garibaldi vörösingeseihez, és afféle Hemingway-ként, pártos haditudósítóként népszerűsítette az igaz ügyet, az olasz egyesítést. Dumas alapos történetírói kutatásokat végzett az 1799-es Parthenopéi Köztársaság történetéről. Így bukkant Luisa San Felicére, egy patrióta lányra, akit kivégeztek köztársaságpártiként a restaurációt követően. Dumas szinte krónikásként írja meg az 1798-1800 közötti nápolyi történelmet. Történelemszemlélete – érthetően – elfogult: minden szimpátiája a nápolyi köztársaságpárti polgároké, akikben a garibaldisták, a vörösingesek elődeit látja. IV. Ferdinánd nápolyi királyra és Mária Karolina királynéra, valamint Nelson admirálisra és Emma Hamiltonra azonban rágalmakat szór, készpénznek véve mindazon pletykákat, amelyek például Mária Karolinát leszbikus hajlammal, Lady Hamiltonnal való szerelmi kapcsolattal vádolták.

Dumas erőssége nem a királyi udvar vagy a nápolyi patrióták táborának bemutatása, hanem a nápolyi népélet ábrázolása. Szinte szociológusi vénát árul el, amint a dél-itáliai banditizmust, a zsiványok létezésének okait elemzi. Az ő alakjai nem a ponyvák nemeslelkű Rinaldo Rinaldini-jai, hanem vérszomjas Fra Diavolók és Mammonék, akik pénzért hajlandók bármire, még arra is, hogy alkalomadtán a zsarnokot, Ferdinándot szolgálják. A film szerencsére sokat tompított a regény elfogultságán. Hiszen a nápolyi királypárti tábort, a sanfedista mozgalmat, amely támogatja a Bourbon-ház visszatérését, úgy ábrázolja, mint a félrevezetett, rászedett paraszti tömegek elmaradottságának eredményét. A drámai heroinát, Luisa San Felicét kivégzik, de a filmben fia, Salvatore a venezuelai szabadságharcban bukkan fel, Simón Bolívar oldalán. És amint ellovagol a venezuelai pusztán, már tudjuk, hogy folytatja apja, a kivégzett republikánus Salvatore Palmieri misszióját, és egyike lesz az 1860-as garibaldistáknak.

Dumas reneszánszát éli Franciaországban. Reméljük, hogy még sok kosztümös filmadaptációt látunk majd a hazai televíziókban.

Paár Ádám

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6113620904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.