Filmvilág blog

Az elmúlt év legjobb elfelejtett filmjei, filmes könyvei és pillanatai

2018. január 09. - Nagy V. Gergő

boss_baby.jpg

TOP 5 alulértékelt FILM 2017-ből

 

5. The Lost City of Z (James Gray)

A hazájában kevéssé megbecsült, de Franciaországban korunk nagy művészeként tisztelt James Gray a túlfinomult drámák után egy megnyerően régivágású kalandfilmet rendezett, amelyből hiányzik az előzmények különös intenzitása – viszont van benne egy baromi nagy őserdő és egy jóképű konkvisztádor! Ez a mívesen kimunkált és szolidan szépelgő eposz méltósággal eleveníti újra Hollywood hőskorának egyik legnemesebb hagyományát.

 4. Szép álmokat (Marco Bellocchio)

A már életében elfeledett olasz rendezőklasszis, Marco Bellocchio kifinomult bukása körülbelül egy órával hosszabb a kelleténél, és a cselekmény középrészét nagyjából teljesen eltéríti egy tanácstalanul lődörgő Mastroianni-klón – de mindez szinte mellékes, mert az első harminc perc és a finálé kivételesen szívszorító erővel vezeti elénk a depressziós anyját elveszítő kisfiú melodrámáját, és az utóbbi idők egyik leginkább megrendítő élményével szolgál.

3. Sleep Has Her House (Scott Barley)

„Mi történt?” – kérdezi a vécéről visszatérő férfi a monitor előtt tátott szájjal ülő barátnőjét. „Lement a nap.” A 25 éves Scott Barley iPhone-ra komponált látványfilmje a „csináld magad”-esztétika találkozása a kanti fenségessel: sűrű ködfelhők, sötét fenyvesek és neonfényű vízesések lomhán hömpölygő montázsa, amelynek természeti Ősvilágát egy ismeretlen Teremtő (talán az Isten, talán az utómunkában jártas Barley) a szemünk láttára formálja át: hol elveszi a fényt, hol vörösbe öltözteti a tájat, hol egy hosszan elnyújtott átúszással felfedezi az éjjeli erdő és hajnali ég titokzatos kapcsolatát. Az ember nélküli világ képe régen tűnt ennyire izgalmasnak.

 2. Bébi úr (Tom McGrath)

A Bébi úr az egyik legjobb magyar filmes szakíró, Varga Zoltán szerint a kortárs főáramlatbeli animáció – Truffaut-i értelemben vett – „beteg nagy filmje” – és ez pontosan leírja ezt az elvetélt remekművet. Mert ugyan megindító történetét fájdalmasan közhelyes formulákba erőltették, mégis teli van ötlettel és klassz pillanattal, és a kiskutya-lobbi ellen harcoló üzletemberbébi fantasztikus karaktere révén nem csak a cukibizniszt gúnyolja szellemesen, de egyúttal az emberi élet alapdimenzióit (például a szaporodást) gyarmatosító globálkapitalizmus szorongatóan vicces vízióját festi föl.

1. Jeannette: Jeanne d’Arc gyermekkora (Bruno Dumont)

A radikális magasművészet és az idétlen marhaság között néha nagyon vékony a határ – erre tanítanak Jean-Marie Straub kappanhangú színészei, Robert Bresson autista rendezése vagy Andy Warhol legtöbb filmje a Szopástól a Hajvágásig. Ezen az izgalmas határon jár Bruno Dumont pezsdítően tébolyult munkája is, amely az amatőrszínház, a heavy metal és a musical formái között létesít hajmeresztő kapcsolatot – és mindez végül nem csupán Jeanne d’Arc-mítosz érvényes értelmezésének látszik, de az egyetlen igazán radikális művészfilmnek a tavalyi A-listás fesztiválok (számomra elérhető) felhozatalában.

 

TOP 4 FILMES KÖNYV

on_the_eve_of_the_future.jpg4. Annette Michelson: On the Eve of the Future: Selected Writings on Film

„Szeretek moziba járni. Az egyetlen dolog, ami zavar, az a kép a vásznon” – szól a könyv egyik tanulmányának Adornótól kölcsönzött mottója, és az ebben megmutatkozó kritikusi elkötelezettség ezt az egész kötetet fémjelzi. Susan Sontag kedvenc női filmtudósának egybegyűjtött írásai minden részletre kiterjedő gyanúval és egészen megdöbbentő műveltséggel írják körül az Új Amerikai Film (és néhány európai filmújító) eredményeit: alighanem ez a legjobb könyv a kisérleti filmről P. Adams Sitney Visionary Filmje óta.

elusive_auteur.jpg3. Barrett Hodsdon: The Elusive Auteur: The Question of Film Authorship Throughout the Age of Cinema

Ez a vaskos kötet megindító állhatatossággal gondolja újra a filmes szerzőiség régóta túlgondolt témáját. Barrett Hodsdon szenvedélyes elemzések tucatjával igyekszik bebizonyítani, hogy ez a megtépázott tekintélyű fogalom összeházasítható a korszerű (újhistoricista) filmtörténetírással – de a legizgalmasabb futamai akkor következnek, amikor a rendezői nagyság és a filmnézői szenvedély viszonyát cizellálja. Például ki gondolta volna, hogy a cinefilek által olyannyira dédelgetett részszépségek, túlzások vagy „fenséges pillanatok” – melyek pont azért bűvölik el a nézőt, mert véletlenül jöttek létre – mégiscsak hozzáköthetők az auteur zsenijéhez? Ez az ausztrál úriember erről is meg tud győzni.                                                                                 

grand.jpg2. Greg Hainge: Philippe Grandrieux: Sonic Cinema

Számos olyan művészről tudunk, akinek legalább annyira inspiráló volt a kreatív gyakorlata, mint az elkészült művei – Erik Satie-tól Andy Warholon át Erdély Miklósig. Hogy a francia rendezőpionír, Phillippe Grandrieux is közéjük tartozik, annak belátásához elég átfutni egy-két interjúját, így hát különösen hálásak lehetünk Greg Hainge könyvének, amely ezt a konokul radikális művészi praxist igyekszik leírni és értelmezni. És Hainge nem csak keresi a szavakat, hanem újakat is talál: a „szónikus mozi” fogalmát vezeti be, merthogy szerinte Grandrieux érzékien dübörgő-vibráló filmjei a haptikus elméletek korlátaira mutatnak rá – és meg kell hagyni, nem mond hülyeséget.

kiraly.jpg1. Király Jenő: A mai film szimbolikája

A magyar filmkultúrában mindösszesen két világraszóló életmű született az utóbbi harminc évben: Tarr Béla filmjei és Király Jenő írói munkássága. Mindketten koruk szellemének teljes elutasításából merítettek erőt a hosszú évtizedekig tartó, magányos munkához – de míg Tarr híre nagyjából mindenhová eljutott a világon, addig a műfajelmélet egyedülálló tudósának művét többnyire itthon is csak a méretéről ismerik. Király Jenő 2017-ben meghalt, így A mai film szimbolikáját valamiféle elégikus lezárásként illene olvasni, de ehhez képest minden eddigi munkánál jobban hevíti az elutasítás kritikai szenvedélye: a felemelő erejű „filmfejtések” sorában korunk és világrendünk elleni vádbeszéd bontakozik ki, amely majd’ minden oldalán költői kapcsolatot teremt fajsúlyos gondolatok és súlytalannak hitt film(részlet)ek között.


TOP 5 (online) FILMES PUBLIKÁCIÓ

 

5. Angelice Jade Bastién a sebzett férfiak lelkéről a Mindhunterben 

4. Brad Stevens az egyfilmes rendezőkről

3. Nick Pinkterton hosszú kritikái a Reverse Shoton – különösen ez a szenvedélyes és szellemes védőbeszéd Claire Denis Jöjj el napfény! című filmje mellett

2. Erika Balsom a valóság összeomlásáról és a dokumentumfilmek fontosságáról

1. Cristina Álvarez López Foreplays című cikksorozata online elérhető rövidfilmekről

TOP 10 MAGYAR FILMES PUBLIKÁCIÓ

10. Dobi Ferenc elemzése a Fotográfiáról 

9. Lichter Péter esszéje a Magánbeszélgetések külső és belső hangjairól 

8. Huszár Linda lefegyverzően alapos tanulmánya a Megszállott „skizofrén elbeszélés-technikájáról”

7. Parraghramma könnyed futama a képek győzelméről a történet felett a Szárnyas fejvadász 2049-ben

6. Soós Tamás gördülékeny cikke a Homeland hatodik évadának műfajkezeléséről

5. Pálos Máté és Gyenge Zsolt kritikái Enyedi Ildikó slágerfilmjéről

4. Bikácsy Gergely személyes és informatív jegyzetei a Don Quijote-filmekről

3. Varga Zoltán ihletett Chuck Jones-portréja (Filmvilág 2017/03)

2. „A pénz beszél, a vámpír harap” – Deliria a mexikói vámpírfilm költői kezdeteiről

1. Nemes Z. Márió a Majmok bolygójáról – lásd az augusztusi Filmvilágban A természet mauzóleuma című cikket


TOP 5 pillanat, amit 2017-ben láttam

5. Carmen Jones (Otto Preminger, 1954)

Preminger bámulatosan bizarr operafilmjében a csillogóra olajozott Harry Belafonte egy rózsával a kezében nekidől egy fának, és delejező révülettel a napba üvölti pusztító szerelmét. Lenyűgöző fizikai erőfeszítése különösen attól megindító, hogy valójában nem is őt halljuk, hiszen ebben a filmben a fekete színészek rendre fehér énekesek hangján énekelnek – mintha fehér szellemek szállnák meg a fekete testeket (itt éppen a magán kívül rángatózó Harry Belafontét).

4. Made in Britain (Alan Clarke, 1982)

David Thomson szerint Alan Clarke a „cellájukat lépteikkel kimérő szörnyetegek” rendezője – és az egyik ilyen sokat gyalogló szörnyeteg Tim Roth skinheadje a Made In Britainből, aki a cselekmény derekán tényleg bekerül a cellába. A hófehér fal előtt vicsorgó bőrfejű lehengerlő monológban oktatja ki a fogvatartóit – de egyre inkább rázárul a tér, és végül beszorul a sarokba, ahol hirtelen magányosnak és törékenynek tűnik.

made_in_britain.jpg

3. Veszélyes terepen (Nicholas Ray, 1951)

Nicholas Ray szabálytalan noirjában a kezek és a kézmozdulatok mesélik el Robert Ryan szadista nyomozójának megváltástörténetét. A kiégett rendőr kéjesen bizsergő tenyérrel lát neki az egyik gyanúsított ütlegeléséhez, majd később egy fogyatékos bűnöző figurája révén szembetalálkozik az övéhez hasonló mozdulattal és saját gyengeségeivel – hogy aztán a fináléban immár önmagával szembenézve nyújtózkodjon ki a jövőt jelentő nő (Ida Lupino) kezei felé.

veszelyes_terepen2.jpg

De a számomra legkedvesebb kézmozdulat egy jelentéktelen – és szándékolatlanságában, értelmetlenségében gyönyörű – pillanathoz kötődik: a vak nő (Ida Lupino) a férfi látogatása előtt megigazítja a haját a tükörben.

vlcsnap-2017-12-24-03h24m55s982.png

2. Home Improvements (Robert Frank, 1985)

Az amerikai fotótörténet és az amerikai független film legendája ebben a melankolikus naplófilmjében egy VHS-kamerával bámészkodik a saját élettere körül: örömmel filmezi a mosolygó feleségét vagy a legyet az ablakon, és szomorúan beszélget elmebetegként kezelt fiával (aki néhány évvel később öngyilkos lett). Aztán egyszercsak beszáll a rozoga kisteherautóba, hogy levigye a szemetet a főútra. A szélvédő befagyott, a földút alig járható, a kukás késik. Robert Frank ott vár a keresztúton a semmi közepén, videókamerájával a fekete szemeteszacskót és a kocsik nyomát nézi. Végül megérkezik a szállító, és a szatyrot a platóra dobja. „The Big Moment” – dörmögi Frank, és a szemétszatyor drámai búcsúja valahogy tényleg jelentős eseménynek, egyszeriségében megrendítő pillanatnak látszik.

home_improvements.jpg

1. Három nap (Trys dienos – Sharunas Bartas, 1991)

A litván rosszkedv költője, Sharunas Bartas ebben a csodálatosan enervált kultfilmjében Yekaterina Golubeva és gátlásos hódolója között vezényel találkozót egy rommá koszlott koleszban. A két fiatal a világra ébredő huszonévesek csömörével táncolja körül egymást, miközben a szomszédból a vékony falú társbérletek örök zaja szól. Megérintsük egymást? Minek. Minden gesztus, minden szó csak otrombaság lenne. Aztán Golubeva kinéz az ablakon. Nincs remény, de mintha lenne másvilág: a sárga fényben öregek táncolnak, a kikötőben vijjognak a sirályok.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1813562435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2018.01.12. 11:12:06

Te Gergő, a Made in Britain nem szerepelt kb. 10 éve már egy bestofodon? :D

Nagy V. Gergő 2018.01.12. 16:46:17

@Orosdy Dániel: ja, de újranéztem, és feltűnt benne egy csomó minden, ami korábban nem!

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2018.01.12. 18:46:11

@Nagy V. Gergő: Igazad van, meg kell nézni legalább tízévente, az a biztos! :DDD
süti beállítások módosítása