Best of 2017 – Fesztiválkedvencek, hazai premierek, nem hivatalos bemutatók

2018. január 03. 17:15 - Szabó_Ádám

you-were-never-really-here.jpg

You Were Never Really Here

Tudatdrámaként is bivalyerős impresszionista thriller az intézményesített és a privát szférát is érintő nemi válságról. Gyermekek verekszik ki magukat a saját poklukból Lynne Ramsay legújabb mozijában. Kitchen sink dráma (Patkányfogó), szexuális kilengésről regélő nemzedéki közérzetmű (Morvern Callar) és családi melodrámával nászra lépő személyiséghorror (Beszélnünk kell Kevinről) után a skót direktornő a Taxisofőr, az Elrabolva és a Drive formajegyeit áldozza fel a vizuálisan és hangtechnikailag szuggesztív cinéma pur oltárán, urbánus rémálmokkal kokettálva. Íme a legjobb kortárs rendezőnő újabb szárnyalása (plusz egy újabb fantasztikus Joaquin Phoenix-karakterbravúr) és besorolása Lucile Hadzihalilovic elé.

120 dobbanás percenként

Joie de vivre az utcán és az előadótermekben programot hirdető pride-generációnak. Stilizáció elegyedik a dokumentarista iskolával, HIV-vírussal fertőzött sejtek etűdjét örömtől sugárzó, közös maszturbációba, anális szexbe futó naturalista férfimelodráma váltja. Robin Campillo önéletrajzi ihletésű queer gyöngyszeme szociodrámaként, új ívású protest filmként hasonlóan profi munka, mint könnyzacskóingerlő homoerotikus szerelmi történetként. Xavier Dolan és Bertrand Bonnello esztétikája vad kötéltáncot jár Laurent Cantet realizmusával, ideológiák (nyílt-durva fellépés kontra érvekben dús állásfoglalás) párbajoznak, tökéletes ’90-es évek eleji zeitgeisttal gazdagodunk, technoritmusra zakatol a határfeszegető szerzői felszabadultság a fiúk Adéle életében, némi The Normal Heart utóízzel.

Szeretet nélkül

Hóval, víztükörrel, majd talajközeli bérházsnittekkel nyomatékosított, lélektipró családi dráma a Leviatán fatalizmusával, illetve az Elena áporodottságával. Generációról generációra szálló dühöt, frusztrációt láttat Andrej Zvjagincev: a múlt vírusként fertőzi a jelent, majd a jövőt. Provinciális, önmagát lejjebb dolgozó anya és introvertált, tehetetlen apa gyűrűjében emésztődik, majd tűnik el egy kisfiú, miközben az orosz auteur hanyagolja a krimi-narratívát, és látens, szimbolikusan 2012-re pozícionált politikai apokalipszist (ukrán forradalom, putyinizmus, hírek Nyemcovról) zúdít nézőire, leírhatatlanul nyugtalanító természetképekkel, haszontalan üvöltésekkel, bújtatott társadalom- és erőszakszervezet-bírálattal.

Happy End

Fragmentumokból álló modernista dráma az internetnemzedéknek: az osztrák Feel Bad Movie-k ősatyja vitriolos burzsoázia-riposztjában érzékeket zavaró snapchatek (meg a Flashmob című el nem készült projekt újrahasznosított méreg szcénájának) beemelésével von párhuzamot egy calais-i felsőosztálybeli dinasztia egzisztencialista, szexuális, művészetet és gyereksorsot béklyózó kínjaival. Diszfunkcionalitás-tablója friss vért juttat A hetedik kontinens, 71 töredék… és az Ismeretlen kód cselekménytelenségébe, ráadásul Haneke nemcsak aktualitásra reflektál a toleranciát sugalló migránstematikával, de lassan 30 éves celluloid-pályafutása legpimaszabb, szatirikus záróképével zúzza atomjaira a nukleáris család szentségét, címével a Furcsa játék gyilkos iróniájára vagy a Rejtély megoldatlanságára kacsintva.  

the_day_after.jpeg

The Day After

Háromfelé oszlik a közelmúlt a meditatív nyelvet tökéletesen űző dél-koreai művészfilmes eszköztelen romantikus csetepatéjában. Értelmiségkritikájában nőalakok jelképezik nemcsak egy férfikarakter ingatag érzelmeit, de az eltelt időt is, nem szólva a szerelem totális birtokolhatatlanságáról. Hong Sang-soo fekete-fehér, száraz, de találó humort sem nélkülöző modernista melodrámája effektíve a Szerelmem, Hiroshima rendhagyó időkezelésével, balparti innovációjával ejt keresetlen szavakat a becsült foglalkozás mögött lappangó ügyefogyottságról, plusz megkapó érzékenységgel rajzol leheletfinomságukban is összetett portrét a hölgytípusokról.     

Foxtrott

Ritkán érződik ilyen fájdalmasnak a lét abszurditása. 8 évvel a Libanon groteszk tankos-napraforgós zárlata után az izraeli Samuel Maoz ismét a tágabb értelemben vett háborús drámához nyúl, és egy família kálváriáján, három nézőpontból szemléli a legrosszabbat. Objektív, kínzott tekintetre koncentráló apaepizódot követ az álmodozó fiú egyszerre szürreáliával, vidámsággal itatott és becketti unalmat árasztó fejezete, majd az anya szála zárja az áttekintést. Öntörvényű tánc ez hangulatokkal, színkezeléssel, élőszereplős és animációs betéttel, identitással, a történelem pusztító erejével a Holokauszttól a zsidó-palesztin konfliktuson át egészen a tönkretett hétköznapokig, gyomorszájon ütő, váratlan befejezéssel.

A víz érintése

Dark fantasybe csomagolt romantikus költemény a kisemberek jelentőségének felismeréséről, a defektusban szenvedők, másságuk miatt bélyegzettek iránti toleranciáról. Guillermo del Toro varázslatos felnőtt meséje a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” lózung napjainkban burjánzó korrupcióját a hidegháborús ’60-as évekre terjeszti ki, és ebben a közegben ismeri fel a rideg, fasisztoid hatalmi apparátus mögött lüktető ember- és szörnyszív rokonságát. Korábbi, politikai referenciákkal dúsított horrorjainak (Ördöggerinc, A Faun labirintusa) gyermekhősei után egy néma takarítónő, az ő fekete barátnője, egy homoszexuális plakátfestő, egy szovjet-amerikai kettős ügynök és egy amazóniai vízi istenség küzdenek az őket illető alapvető emberi jogokért. Lírai szexualitása, káprázatos operatőri munkája, bújtatott (A szép és a szörnyeteg, A fekete lagúna szörnye, Az elefántember) és nyílt (a Kubrick jegyezte Spartacus) mozi-intertextjei mellett ugyancsak nem lehet elmenni szó nélkül.    

anyám!

Pokoljárás á la Darren Aronofsky: visszakanyarodás a Pi, Rekviem egy álomért, Fekete hattyú dominálta pszichofutamok terepére, jó adag európai modernizmusból (Bergman, Polanski, Bunuel), Francia Újbrutalitásból, Zulawskitól, Warmerdamtól származó sokk-kellékkel, szubjektív nézőpontokkal. Aronofsky komfortzónából zökkentő mindfuckja ugyanúgy kitér a párkapcsolati gyötrelmekre, a magánszféra semmissé foszlására, mint a celeb-pamfletre, netán a Földanyát padlóra teperő Gonosz dominanciájára, és bizarr teremtőrangjára, miközben egyik interpretáció sem elsődleges, bármelyik néző kiválaszthatja a hozzá legközelebb álló magyarázatot. Brutális audiovizuális orgia, remekműként és önelégült művészgiccsként egyaránt definiálható kultmozi, nehéz vállat vonni a direkt provokációjára.

3_oriasplakat.jpg

Három óriásplakát Ebbing határában

Frances McDormand élete egyik (ha nem „A”) legnagyobb alakítását teszi le az asztalra Martin McDonagh tragikomédiájában. Hasfalszaggató vicceket és emészthetetlen tragédiát egyformán adagoló fekete humorú bűndrámája több mint egy újabb Fargo-főhajtás, sokkal inkább filozófia gyászról, nemi szerepekről, férfiak és nők helyéről, illetve afféle utószóként a bosszúról és annak következményeiről, netán az esetleges megbocsátásról. Főszereplőnője bevallottan Az üldözők Ethanjének alteregója: Mildred Hayes inkompetens, hol bohóckarakterű, hol faragatlan férfiakkal (rendőr, irodista, férjfigura, törpe) kel erkölcsi birokra, női John Wayne-ként avanzsál hímmé, pálfordulása azonban erősen megkérdőjelezhető. McDonagh friss dobása egyben a legerősebb filmje is az év talán legjobban írt zárómondatával.      

Lean on Pete

Röntgenfelvétel az Egyesült Államok hátsóudvaráról, ahol a fiú-ló barátság jó ideg pusztán ebek martaléka. Haigh az öreg kontinensről az Újvilágba szakadt auteurök érzékenységével pásztázza a biztos középosztálybeli létből a hajléktalanságba csúszás rémisztő stációit, a példaképnek hitt pótapa- és anyafigurák dermesztő közönyét. Coming-of-age a remény majdnem összes szikráját elveszítő tinédzserhőssel és néha Cormac McCarthy nevelődési regényeit (különösen az Átkelés farkaselégiáját) idéző, illúzióromboló poétikus beállításokkal. Szinte óhajtozunk a végső feloldozásért a Kesre vagy a The Selfish Giantre hajazó identitástiprás után.

The Third Murder

Eszköztelen családi vagy gyászfeldolgozó drámák után csaknem a honi fekete széria leleményeivel büszkélkedő neo noirral jelentkezett Hirokazu Koreeda. Tárgyalótermi film és detektívsztori engedik át a helyet a rosszullétet generáló karakterdrámának. Bűnregéje nemcsak halálbüntetés-tanulmány, de sallangmentes alámerülés a lélek bugyraiba példásan írt dialógusokkal bűnről és bűnhődésről, kikezdhető ideológiákról, folyton újrastrukturált, a jelent darabokra hasító múltról A bárányok hallgatnak Lecter-Starling csevejének japán antitéziseként. A zátonyra futást jelző útkereszteződés-befejezés most sem marad el.  

Paterson

Ozui nyugalommal vászonra diktált modernista ékkő Jim Jarmusch korai mesterműveinek szellemiségével. New Jersey iparvárosában, a hely nevét viselő buszsofőr eszmetársaiként az idő komótos, patakként csörgedező múlásával szembesül a néző. Zen-buddhista béke találkozik az európai minimalizmussal, mialatt Adam Driver leckét ad paradigmaváltó színészi játékból, kérdések merülnek fel a hétköznapokba vegyülő költészetről, művészambíció és az üdvvé formálódó egyhangú napok relációjáról az utóbbi javára. Mono no aware a celluloidon: Jarmusch gálánsan ünnepli a kisember életében rejtező csodát.

logan_1.jpg

Logan

Hattyúdal a kortárs megamozik porondján: a melankolikus hangütést fehér hollónál is ritkábban magáévá tevő Hollywood méltó búcsúval honorálta az adamantiumból faragott Rozsomák utolsó kalandját. James Mangold második X-Men spin-offja ízléses fityisz rengeteg kurrens látványpornónak, centrumában a sérülékeny, ám az elveit és az új nemzedéket utolsó csepp véréig oltalmazó, telepata-atyát gondozó fiúból hasonmás-lányt dédelgető apává emelkedő, belső démonokkal és külső opponensekkel hadakozó antihőssel Sam Peckinpah alkony-westernjeinek, a Cowboyok vagy A mesterlövész revízióinak modorában. Nagyszerű érzés az erőszak dicstelenségéről, az öregedésről szónokoló szuperhős-emberdrámát látni a 20th Century Fox cégére után. Láthatóan nem hamar kifulladó divatreneszánsz volt a Mad Max: A harag útja R-besorolásöröksége.

Holdfény

Bűnfilmbe és éréstörténetbe kóstoló queer-film a hányatott sors gyönyörré alakításáról. Barry Jenkins nemcsak a homoszexualitásról értekezik, legalább annyira akad hozzáfűzni valója a revans életet kisiklató természetéhez, aroamerikai hőse három életszakaszt is kísérő traumáihoz, mint az apa-fiú kapcsolathoz, a szörnyűségekkel kövezett, végül megnyugvásba torkolló szülő-gyermek / anya-fiú viszonyhoz, pláne a maszkulin gengszterpozíció helyébe lépő intimitáshoz. Vízválasztó a színes bőrűek mozgóképes reprezentációjában.

Tűnj el!

Őszinte, szabadelvű gesztusok és nagypolgári mázzal fedett, ironikusan lekezelő manírok mögé rejtett, aztán mészárszékké változó álliberalizmus ellentétéből hozta ki 2017 talán legrelevánsabb és legfontosabb korrajzát a Key&Peele-duó egyik fele. Jordan Peele öntudatos, A stepfordi feleségek atmoszférájából kölcsönző rassztablója nemcsak az Obama-adminisztráció álságait keveri a Trump-éra nyerseségével, hanem Sidney Poitierhez vagy Az élőhalottak éjszakája fiatalemberéhez mérhető fekete példaképet állító horror-thriller is akasztófahumorral, őrjítő hipnózissal, székbe préselő suspense-fináléval.

Pókember: Hazatérés

Végre játékosan lődözi a hálókat a barátságos és közkedvelt Marvel-kiskatona. John Hughes tiniklasszikusai lopakodnak a sorok közé, miközben egészen földhözragadt akció-mutatványok és örök kamaszpanaszok húzzák alá Peter Parker harmadik coming-of-age meséjét. Realisztikus gonosztevővel, átélhető szerelmi szállal, laza haverral vértezett, a korábbi drámai közelítéseket feel good-beütésre módosító szuperhőskalandfilm az eredmény, bizonyos percekben akár a régi Cameron Crowe is kézben tarthatná a karmesterpálcát.

dunkirk.jpg

Dunkirk

Lecsupaszítottságból és grandiozitás frigyéből napvilágot látott szerzői blockbuster. Nolan geometriai precizitással mért térszervezése, mesteri plántechnikája, Hans Zimmer órakattogást zenei alakzattá változtató fémzörej-hangjátékai újraírják a II. világháborús mozik hagyománytárát. Kísérleti suspense thrillert kapunk patikamérlegen adagolt izgalmakkal, alapvető vonásaikra redukált hétköznapi hősökkel, a kalandra való naiv csodálkozással („Gyerünk, Farrier!”, „Az egy Spitfire, George!”), de a brit koronaeszmény/ heroizmus sem vész el a képletből. Helyezd a mérleg egyik serpenyőjébe Henri-Georges Clouzot, Stanley Kubrick és Paul Greengrass takarékosságát, tedd a másikba David Lean és Steven Spielberg látványosságait, és várd az egyensúlyba billenést. A Mementó és A sötét lovag rendezőjének sikerült a bűvésztrükk.   

Lady Macbeth

Kosztümös feminista rémrege. Lélektani dráma a viktoriánus időkből, és ha eddig egyenlőségről papoló kritikai attitűdként ismerted az emancipációt, William Oldroyd fekete özvegye garantáltan árnyalja a képet. Tökéletesre csiszolt vágóképekkel, csend-zaj fúzióval, húsba maró arcokkal operáló mozi-pesszimizmus a lelki erőszak körforgásáról, a gyakran erotikus tárgyiasításba fulladó úr-szolga viszony értelmetlen elutasításáról, az ezt követő személyiségtorzulásról, a hozzánk közel állók (fekete szolgálólány, szerető férfi, kisgyerek) sutba dobásáról. Nyoma sincs a lázadás romantikájának, marad helyette a karaktertragédia. Míg tavaly Park Chan-wook árva zsiványlánya és úrnője fondorlatos cselszövésekkel fordítottak hátat a férfitekintetnek, és még a Polanski-féle Egy tiszta nő menekülni vágyó Tess-e is lakolt az uralkodó osztályba mélyesztett késdöféséért, addig Florence Pugh (visszafogott és félelmetes, az év színészi felfedezése) Katherine-jében tovább gyűlnek az indulatok, haragja a hétköznapok miliőjét, magát az otthont feszíti szét A fehér szalagra és az Egy vezér gyermekkorára emlékeztetve.  

Szárnyas fejvadász 2049

Ridley Scott PKD-adaptációja a halálfeldolgozás témáján kívül egyenlőségjelet húzott ember és replikáns közé. Denis Villeneuve kritikai elismerésekben részesült, ám box office fronton lebőgő, az átlagnál jóval összetettebb-felnőttebb 180 milliós artisztikus sci-fije továbbszövi a „szellem a gépben” gondolatkört. Utódnemzés, régi modellek sárba tiprása, a régi harcosok magányra ítélése játszanak nagy szerepet, vagyis az élettel való ismerkedés helyett immár annak tényleges megélése számít forradalmárrá lényegülésként, apa-lány viszonyként, önfeláldozásként, régi és új Nexus-modellek ellentéteként. Villeneuve egy sajátos hősi utazással is megajándékoz bennünket: a fentiekhez hasonlóan fontos az antihős K metamorfózisa parancsra, etikátlanul cselekvő gyilkolómasinából mások iránt felelősséggel viseltető bajnokká. Meditatív, avantgárd-allegorikus nyelvezetű stúdióeposz, ritka kincs.     

Kutyák

Posványban ragadásról, a nagy büdös Semmiről tudósító, méltatlanul alábecsült román újhullámos remekmű. Balladai tájábrázolással élő fatalista kiáltvány a maszkulinitás, a kiskirályszerep és a törvény végéről. Bogdan Mirica cserzett arcokkal, lepukkantsággal, rurális nihilizmussal törli el az aktivitás látszatát, zárójelbe téve a Szalmakutyák, esetleg a Kojot beavatási rítusait. Ernest Hemingway életműve és a Nem vénnek való vidék említése helytállóbb; a sás, mocskos víz, levágott láb, düledező ház, ingerszegény rendőrőrs, netán a piálásba, böfögésbe fulladó álmacsó parlagiság (lásd még Ted Kotcheff Wake in Fright-ját) szövevénye senkinek nem hagynak kiutat. Idén messze a Kutyák lassú filmes tempója, figyelemelterelő, a kép oldalára száműző pőre vizuális technikája adja a legnagyobb pofont a férfiimágónak.

on-the-beach-at-night-alone.jpg 

On the Beach at Night Alone

Újabb meditatív, részleteken időző szerzői győzelem Hong Sang-sootól. Kim Min-hee apró rezdülésekre hagyatkozó játéka a magány szépművészete, a parton fekvő, társas kapcsolatra haszontalanul vágyakozó értelmiségi nő figurája szenzitíven bontja elemeire a melodrámák tradícióit, és borul le Eric Rohmer függetlenséget és elveszettséget egyaránt hírnökölő plen air-fogásai előtt. Önmagához hűen Hong értelmiségi válságetűdöt is kihoz az impressziókon nyugvó sztoriból. Filmrendező-foglalkozás, illetve szerelem között hasad szakadék, és az On the Beach… váratlan önreflexiója szintén tovább árnyalja a szereplők közötti gáláns diszharmóniát. Párbeszédei spontánok, természetesek, csakúgy, mint az ábrázolt szituációk, és bár a filmben szereplő karakterek alig értenek szót, nagyszerű legeltetni a szemet a triviális pillanatképeken.

Star Wars: Az utolsó Jedik

Luke Skywalker remetesorban vergődő pária, az új nemzedék hősei rendre kudarcot vallanak, az Első Rend sötétruhás, maszkos Darth Vader-imitátora saját magát teszi tönkre. Rian Johnson a Looper után ismét briliáns zsánerkevert midculttal örvendezteti a nagyérdeműt, egyrészt zúzza porrá a dogmatikus Jedi-világot, másfelől végleg átadja a stafétabotot a fiataloknak, miközben a nyolcadik epizód az elődökhöz mérten rendkívül árnyalt karakterdrámaként zsákol, morális szürkezónákba kalauzol, elmepárbajként realizálva mossa el a jó és a rossz határvonalait.

It Comes at Night

Depresszív pszichológiai horror a bizalomvesztésről. Trey Edward Shults az autobiografikus/ no-budget Krisha után ismét John Cassavetes jártasságával visz be ütéseket egy famíliának. Izolációközpontú vidéki rémvíziójában az emberiséget tizedelő vírus, és a két évvel ezelőtti A boszorkányra rímelve hús-vér figurák paranoiája ad előnyt a Gonosz uralmának. Nem sok filmben mászik így fülbe és sért dobhártyát egy tehetetlen anyai sikoly, taglóz le gyermekhalál, plusz Shults a mai indie-szcénában olyan nyomasztó hatást vált ki premier plánba foglalt arcokkal, amilyet csak kevesen tudnak. Az év horrorja.

Lady Bird

Greta Gerwig a női Richard Linklater. Éles szemmel figyeli tinihősei kálváriáját, példásan idéz hangulatot korabeli slágerekkel, ráadásul az összes felnövésklisét hihetetlenül dinamikusan, aranyosan prezentálja, de ami elválasztja őt texasi kollégájától, természetesen a női tekintetében lakozik. Kamasz bildungsromanja sokáig a szabadságot, kötetlenséget hirdető szerzői filmek újabb zászlóvivőjének tűnik, ám Gerwig az utolsó percekre semmissé avatja a genderhatárokat, és a hozzájuk tapadt ideológiát: feloldja egymásban az útkereső lány és a konzervatív, szokásaiba merevedett anya nézőpontjait.

disaster_artist.jpg

The Disaster Artist

Ihletett rendezői látomás vagy csupán félreértelmezett, idiotizmusba süppedő trash-bohóckodás? Noha James Franco rendezése ezzel a dilemmával is játszadozik, a rossz filmek Aranypolgárának készítéséről szóló dramedy mind az unalmas werk-leckemondásnak, mind a töretlen, de hibás művészhitről szóló tanulmánykategorizálásnak ellenáll. Tommy Wiseau kelet-európai akcentusú, narcisztikus-excentrikus, rejtélyes (életkora, származása, anyagi háttere ismeretlen), taszítóan röhögő, James Dean-mániás tehetségtelenség-pápaként magasodik előttünk úgy, hogy a 2003-as forrásmű, a The Room rengeteg mémje („I did not hit her. I did NAHT! Oh hi, Mark.”, „Anyway, how’s your sex life?”, „You are tearing me apart, Lisa!”) kiválóan belesimul a moziba és a rendező alakjába – szatirikus önéletrajzi áttekintésen túl a mozi egyben egy furcsa barátság krónikája is, amely a Tim Burton-féle Ed Woodot idézve valósággal lubickol a dilettantizmus kultuszában, sőt erényt kovácsol belőle.

A vendégek

Fekete-fehér, a lefotózott színház átkát szerencsére kerülő brit burzsuj tragikomédia / kamaradarab nyomatékos feminista perspektívával. Sally Potter harsányságok nélkül, lassan adagolja a rengeteg felmerülő témát szerelmi sokszögektől kommunikációképtelenségen át egészen rosszindulat vs. idealizmus, élet és halál ellentétéig, és bár tort ül a dráma, a remek színészi alakítások révén óriási felszabadultság árad a vászonról. Csehovi puska kerül elő, férfit és nőt is sikerül vezető szereptől fosztani, a 71 perces játékidőbe még a poszt-Brexit Anglia mikrotablója is belefér.

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3913547141

Rozsdabarna 2018.01.04. 23:14:21

A Tűnj el egy thriller. Hogy a p*csába lehet ebbe ilyen mondatot belemagyarázni: "az Obama-adminisztráció álságait keveri a Trump-éra nyerseségével" :-) Jesszus.

Tulajdonképpen nem az a gáz, hogy áltudományos, idegen szavakra építkező, túlbonyolított körmondatokból álló kultúrmaszlaggal van megírva minden egyes posztbéli film jellemzése, - más filmekhez való folytonos és értelmetlenül erőltetett analogizálásokkal - hanem, hogy legtöbbször kicsit sem releváns a sok fennhéjázó, olvasókat hülyének néző álságosság, amit itt magasröptű értekezésekként vezettél elő. "CSAK" ennyi a baj az egésszel.

David Sumner 2018.01.04. 23:32:08

@Rozsdabarna: Frissen regeltél azért, hogy mindezt elmondd? Zseni vagy, kölyök.

Üdvözlettel:
egy fennhéjázó, olvasókat hülyének néző álságos

Rozsdabarna 2018.01.05. 10:39:55

@David Sumner: ... persze direkt azért regisztráltam, hogy itt megirjam neked dühönben ezt a hozzászólást es kimondottan félrevezetésből - szintén miattad es blodbejegyzésed miatt (termeszetesen) - irtam még 43 másik hozzászolást is vagy 20 blogon. Mindezt CSAK azért hogy itt tehessek egy kritikus kommentet. Zseni vagy kisfiam.

Intercessor 2018.01.05. 10:52:52

Az egy bekezdésre eső "álkulturális halandzsa-maszlag" itt a legmagasabb. Ez sem könnyű dolog, ne becsüljük alá.

Keresztény szellemiségű luxuskurva 2018.01.05. 12:20:18

Van ám Vox magazin is meg Mozimánia, ott kielemzik szépen az aktuális Iszapember 26-ot és nem terhelik a prolikat mindenféle lila bölcsészkedéssel.

David Sumner 2018.01.05. 13:46:22

@Intercessor: Megnyugtatásul: Bőven nem te vagy az első, aki kifogásolja a mondatfűzésemet. Csakhogy vétesz egy óriási hibát. Míg azok ugyanis, akik tényleg képesek normálisan kommunikálni, és valóban építő javaslatokkal csiszolni egy-egy bekezdésemen, te láthatóan csak rosszindulatból, kötekedve írod, amit. Kérlek, gyere rá, hogy a kritikus megjegyzéseket higgadt hangnemben és az elhangzott állításokkal szemben támasztott érvek felhozatalával tedd meg. Nálad ezt nem tapasztaltam. Annyit igen, hogy láthatóan távol áll tőled, ahogy írok. Nos, egyrészt my way or the highway (hadd ne magyarázzam a jelentését), másrészt csak te tudsz azon változtatni, pl. olvasással, filmnézéssel, hogy ne legyél intoleránsan támadó, a neked nem tetszőt túl intellektuálisnak gondoló egyén. Kértem erre egy másik felhasználót, hadd kérjelek téged is: Amennyiben problémáid adódnak, öld azt írásba, művészeti tevékenységbe vagy elég, ha beszélgetsz a cimboráiddal. Az érvek nélküli beszólogatással csak destruktív trollként viselkedsz és rólam állítasz legkevésbé bizonyítványt.

Rebegj hálát azért, mert nem én vagyok itt a moderátor, ugyanis többé az életben nem mutatna itt egy kommented sem, plusz azért is, mert az igazi moderátor egy nagyon türelmes ember, és elviseli azt, amit most ide írtál. Fogalmazhatnék úgy is, ahogy a kollegina eggyel feljebb, de ő már megtette, nincs mit hozzátennem. Menj haza és gondolkozz.

Rozsdabarna 2018.01.05. 13:58:36

@David Sumner: ... és azt hiszed, a mondatfűzéseddel van baj. :-) Ez bájos. A gondolkodás, amit oly ékesszólóan ajánlgattál, úgy látom neked sem ártana :)

Intercessor 2018.01.05. 14:00:54

@Keresztény szellemiségű luxuskurva: ... most leproliztál, drága? Ez kedves. :-) Éljen a véleményszabadság intelligens kezelése! Bravo :-)

Keresztény szellemiségű luxuskurva 2018.01.07. 09:49:11

Megdöbbentő lehet, de prolik tényleg vannak! (Meg sznobok is.)

David Sumner 2018.01.07. 11:08:13

@Keresztény szellemiségű luxuskurva: Meg a kettő keveréke is, plusz filmnézők újabb jobb, rosszabb tulajdonságokkal. A komplexitás gyönyörködtet.