A társadalomkritikus állatok meséi

2017. november 07. 15:46 - filmvilág

macskafogo1.jpg

Egy korábbi bejegyzésben megvizsgáltuk a rajzfilmes társadalmakat. A Méltányosság Politikaelemző Központ Politika és film sorozatának keretében ezúttal a rajzfilmes állathősöket mutatjuk be abból a nézőpontból, hogyan reflektálnak az adott társadalomra.

A rajzfilmek és a társadalombírálat összefüggéseinek ábrázolása igencsak elterjedt az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, a rajzfilmek ugyanis, hasonlóan egyéb filmes műfajokhoz, az emberi kultúra és társadalom lenyomatai. Ebből fakad, hogy a filmkritikusok jelentős része a filmeket kulcsnak tekinti az adott korszak és társadalom eszméinek, konfliktusainak és dilemmáinak értelmezésében. Christopher P. Lehman amerikai történész például a vietnami háború korának rajzfilmjeit elemezte abból a nézőpontból, miként reflektálnak a rajzfilmek a kor nagy politikai, társadalmi kérdéseire (pl. a háború, a polgárjogi mozgalmak, a fogyasztói társadalom kialakulása). Nem újdonság a kultúrában, hogy bizonyos társadalmi, politikai kérdéseket „állatbőrben” ábrázolnak, gondoljunk csak Aiszóposz és La Fontaine állatmeséire. A filmtörténet állathősei is az ő köpönyegükből bújtak ki.

Az alábbiakban népszerű rajzfilmes állathősöket vizsgálunk, persze korántsem a teljesség igényével. Hiszen lehetetlen vállalkozás lenne valamennyi ismert rajzfilmes állathős társadalmi, politikai olvasatának ismertetése! Van közöttük eredendően regény- és képregényalak. Közös bennük, hogy valamennyien ragadozó, és „magányosan” vadászó állatfajokat reprezentálnak. A „ragadozó” jellegből fakad az emberi világgal való szüntelen konfliktus. Az ember „gyűjti” a javakat, míg a ragadozó állat, legyen az vadon élő vagy háziállat, ösztönei által sarkallva az ember által felhalmozott élelem megszerzésében érdekelt. A termelő, „vagyont” (élelmet) gyűjtő, azt felhalmozó emberrel, a „simabőrűvel” szemben a ragadozó kisállat és nagyállat sokszor a szabadság és függetlenség szimbólumaként jelenik meg.

yogi_bear.jpg

A falánk mackó

William Hanna és Joseph Barbara rajzfilmjein gyerekek tízmilliói nőttek fel, mind az Egyesült Államokban, mind a tengerentúlon. Az egyik legismertebb figurájuk Yogi Bear, akit idehaza Maci Laci néven ismerünk. A Yellowstone Nemzeti Park nagyétkű, kalapos-nyakkendős mackója 1958 óta szórakoztatja a kicsiket és nagyokat. Maci Laci frászt hozza a bugyuta piknikező turistákra, megfosztva őket elemózsiás kosaruktól. Persze állandóan menekülnie kell Smith erdész elől, aki nem veszi jó néven sem a turisták zaklatását, sem pedig azt, hogy Maci Laci időnként ellopja az almás pitéjét. Maci Laci egy Thyl Ulenspiegel-i figura, egy népi csínytevő mackóbőrben. Állandó társa Bubu, egy kisebb méretű medve (de nem bocs), aki kék csokornyakkendőt visel, és afféle Sancho Panzaként igyekszik a fellegek fölött járó barátját visszatéríteni a földre.

Maci Laci színre lépése egybeesett az afroamerikai polgárjogi mozgalom megerősödésével. Az amerikai kritikusok egy része úgy vélte, hogy a Maci Laci és Smith erdész között folyó állandó huzavona fölfogható az elnyomott fekete közösség és a fehér társadalom allegóriájának. Smith erdész, a fehér hatóság embere állandóan azt hangoztatja, hogy a medve maradjon a „maga helyén”, ne keveredjen az emberrel. Christopher P. Lehman történész az erdész szavaiban, amelyekkel Maci Lacit sorsának elfogadására inti, az 1950-es, 60-as évek fehér politikusainak önigazolás-keresését véli felfedezni. Ők szintén nagy számban tagadták a kisebbségi probléma létét, és önigazolást kerestek a szegregáció fenntartására.

Maci Laci cselei, amellyel kijátssza az erdész éberségét, ebben a kontextusban szabadságharccá értelmeződik át, amelynek tétje nem is annyira a piknikkosarak megszerzése, sokkal inkább az önérvényesítéshez való jog megfogalmazása. A Maci Laci nagy szökésében a két medve három kismackóval azért szökik meg, mert a költségvetési hiány miatt be akarják zárni a parkot, és így a medvék állatkertbe kerülnének. A mackóknak azonban a szabadság nagyobb érték, mint a rácsok közötti – látszólagos – biztonság. Egy aligátor rejtegeti őket egy darabig a folyami hajón. Az aligátor kísértetnek álcázva kergeti el az embereket, hogy elkerülje az állatkertbe zárást.

yogi_bear1.jpg

Christopher P. Lehman szerint Maci Laci mindazonáltal nem kívánja megdönteni a Yellowstone Park „társadalmi rendjét”. Nem jelent veszélyt a fennálló rendre, csupán részesedni kíván az anyagi javakból és a minden parklakót megillető jogokból. Hasonlóan a polgárjogi mozgalomhoz, amelynek fősodra szintén nem az amerikai társadalmi rendszer megdöntését tűzte zászlajára, éppen ellenkezőleg: azt a célt tűzte ki, hogy minden ember számára egyforma lehetőségeket nyújtson a rendszeren belül, bőrszíntől függetlenül. Maci Laci társa, Bubu még törekvéseiben sem tekinthető radikálisnak. Ő rendszerint igyekszik visszatartani Maci Lacit a rendbontástól. Ahogyan a mérsékelt, konformista feketék, a „Tamás bátyák” igyekeztek a polgárjogi mozgalmat visszatartani a meggondolatlan tömegakciózástól.

Egy tévéfüggő macska

Maci Laci egy erdőlakó hős, ám akad urbánus párja: Garfield, a világ legkövérebb macskája. Jim Davis 1978-ban alkotta meg a narancssárga alapszínű, fekete csíkos, selyma mosolyú, lasagnaimádó cica Thyl Ulenspiegel karakterét. Ha macskaelődöt kell keresni, aki Garfield ihletője, az a Csizmás Kandúr, aki szintén ravaszságával boldogul. Davis eredetileg a vézna, kék pulóveres Jon Arbuckle-t, a gazdit választotta főhősként, ám később a poénok eltolódtak a macska felé. Köztudomású, hogy a macska és a kutya két különböző természettel bíró lény: a macskák évezredek óta egyedül vadásznak, éjszaka, ezért individuális jellemek, akik nem igénylik a gazdi társaságát, míg a kutyák szeretnek a falkában lenni, és a falkavezér, a gazda nélkül nem tudnak meglenni. A lusta, és el-elkóborló macskákról azt feltételezik, hogy kritikusabbak az otthonnal, a gazdával szemben, mint a kutyák. A kutya falkában mozog, szüksége van egy vezetőre. Ez egy pozitív sajátosság. Ám ez a pozitív jellem (hűség) átfordítható negatív értelmezési mezőbe (szolgalelkűség), míg a macska eredendően negatív jellemvonása (kóborlás) szabadságvágyként, kalandvágyként is lefordítható. Erre az – etológiai szempontból megalapozott – előfeltevésre épített Davis, aki azért is macskát választott főhősül, mert kutyák akkor már elárasztották a rajzfilmeket.

garfield2.gif

Davis a macska ironikus és cinikus karakterét a saját nagyapjáról mintázta, ahogyan a Garfield nevet is a nagyapa, James Garfield Davis kölcsönözte. Már a Garfield név is sokatmondó. Így hívták az Egyesült Államok 20. elnökét. A hajóvontató szegény fiúból lett államfő, James A. Garfield rövid elnöksége alatt leginkább arról vált nevezetessé, hogy fellépett az amerikai rendszert rohasztó korrupció ellen. Tisztakezűségéért az életével fizetett, de a haldokló elnök szerencsétlen módon még két és fél hónapon keresztül haldoklott. Tisztessége és nehezen elpusztíthatósága miatt kapta Davis nagybátyja gyerekként a második nevet.

Jim Davis szándékától eredetileg nem állt távol a politikai és társadalmi olvasat a Garfield-történetekből. Ám később változtatott szándékán, és kihagyta a nyílt vagy aktuális politikai utalásokat. Egyenesen azzal tréfálkozott, hogy a politikai ítélőképesség nem az erőssége. A Garfield-képsorok mindig három kockából állnak, és az önálló, egymástól független, vagy egymáshoz csak lazán kapcsolódó képsorok nem teszik lehetővé a cselekmény túlbonyolítását. Davis tudatosan kerülte az aktuális utalásokat az amerikai közéletre, valamint a szóvicceket, mert a szándéka az volt, hogy minden országban és kultúrában megértsék a poénokat. A helyzet- és jellemkomikum azonban lehetőséget ad a társadalmi kérdések burkolt felvetésére. Ha nyíltan nem is, burkoltan találhatunk társadalmi utalásokat.

Garfield az amerikai középosztálybeli szimbóluma lett: egész nap a tévét nézi, utálja a hétfőt, és imád vásárolni vagy vásároltatni – ez esetben élelmet minden mennyiségben. Garfield fő jellegzetességei, hogy naphosszat lustálkodik, és senkit nem kedvel túlságosan. Kedvelt szórakozása, hogy Odie-t (a magyar változatban Ubult), Jon kutyáját lerúgja az asztalról. A macskacsatorna című epizódban egy öltönyös-nyakkendős macskákat szerepeltető tévécsatorna előírja a macskák számára, hogy kínozzák a kutyákat, szedjék szét a gazdi foteljét, üljenek a könyvükre, és egyéb bosszantó, macskáknak való dolgokat tegyenek. A tévéfüggő Garfield eleget is tesz a macska-műsorvezető felszólításának, galibát okozva.

garfield1.gif

Jon maga személyében is jól jelzi az amerikai társadalom változását. Farmercsaládban született, de ő már szép kertes házban, középosztálybeli nívón él. Davis részben magát írta bele Jonba, ő is farmerek gyermeke, és maga is földműveléssel akart foglalkozni, csupán betegsége térítette el ettől a pályától a tanulás és a rajzolás felé. Az eltérő életmódból fakadó különbségek rendszeresen megjelennek azokban a jelenetekben, ahol Jon szülei látogatóba érkeznek fiukhoz. Egy este például az apa bemegy Jon hálószobájába, és közli, hogy „valamit muszáj megfejnie”, mire Garfield cinikusan közli, hogy „na, én lelépek”. Egy másik jelenetben Jon és Garfield kedvelt „szórakozásuknak” hódolnak, vagyis az ablakpárkányt támasztva kitekintenek az unalmas kertvárosra. Jon megjegyzi, hogy „új szomszédok érkeznek”, és „érdekes embereknek tartja őket”. Garfield azt válaszolja, hogy „ha az a jak elszabadul, lelépek”. Ebből a megjegyzésből tudhatjuk, hogy bevándorlók érkeztek az amerikai kertvárosba (a jak Tibetben és Indiában őshonos, és teherszállításra alkalmas állat).

A számos rajzfilmváltozat után két élőszereplős alkotás készült Garfield történetéből. Az első film az Ubullal való találkozás hálás témájára fűzi fel a cselekményt. A képregényben Jon barátja, Lyman viszi magával a kutyust Jonhoz, és ott „felejti”. A filmben Odie-t a csinos állatorvos, Liz adja megőrzésre Jonnak. Odie véletlenül belekeveredik egy kutyashow-ba, felkeltve egy kapzsi showsztár figyelmét. Természetesen a bonyodalmak csőstül jönnek, és Garfield oldja meg a problémákat.

Civilizációkritika róka- és vakondbőrben

Köztudomású, hogy a szocialista rendszerekben a társadalom és politika kritikáját az írók gyakran öltöztették „állatbőrbe”, hogy elkerüljék a kellemetlenségeket. Ennek két klasszikusa a magyar Fekete István és a csehszlovák Zdenek Miler.

vuk.jpg

Fekete István író A koppányi aga testamentuma című történelmi ifjúsági regényével debütált 1936-ban, a Gárdonyi Géza Társaság által kiírt regénypályázaton. A mezőgazdász végzettségű Fekete István Majláth György, majd Nirnsee Ferenc uradalmán gazdatisztként dolgozott, munkájához tartozott, hogy lóháton járta a vidéket, és amit látott, azt feljegyezte. Hamarosan kiderült, hogy jó érzéke van a természet szépségeinek megörökítéséhez, az állatvilág leírásához. A koppányi aga testamentumában is találhatunk gyönyörű balatoni leírásokat. Ez a regény az ifjúsági történelmi regény múlhatatlan darabja, amely a 16. század végi török-magyar párviadalok, végvári vitézek, oszmán agák és vallon zsoldosok világába kalauzolja az olvasót. Félig-meddig történelmi regény a következő regénye, a Zsellérek is, amely az akkori közelmúltat, az 1918-19-es eseményeket ábrázolta. Azonban mégsem a történelmi regény az a műfaj, amelyben Fekete egyedit alkotott. A koppányi aga testamentuma és a Zsellérek a magyar irodalom örökérvényű alkotásai, ám a történelmi regény divatjának korában ezer és egyen írtak ebben a műfajban. A vadászregény vagy állatregény műfajában viszont nem akadt riválisa Feketének. 1940-ben összegyűjtött vadász elbeszélései és állattörténetei Csí címmel megjelentek.

Fekete István konzervatív értékrendjénél, jobboldali politikai beállítottságánál és mély római katolikus vallásosságánál fogva 1945 után szemben állt a Magyar Kommunista Párttal. Aki akarta, tudhatta, hogy ellenszenvvel viseltetik a kommunista ideológia iránt, hiszen a Zsellérek című művében nem ábrázolta kedvező színben a Tanácsköztársaságot. Fekete helyzete 1948 után igencsak nehézzé vált: elveszítette állását a Földművelésügyi Minisztériumban, és a Rákosi-korszakban nélkülözött. Csak az ötvenes évek közepén térhetett vissza az irodalmi életbe. Persze írt ő az irodalmi számkivetettség évei alatt is, a Kelét és a Lutrát, vagyis a gólya és a vidra történetét (Fekete állattörténeteinek jellegzetessége, hogy az egyes fajoknak külön nevük van, ezek nagyon gyakran hangutánzó szavakkal kapcsolatosak: Cin az egerek, Bee a birkák, Bu a tehenek, Vahur a kutyák, Csusz a gyíkok, Szi a kígyók, Vuk a rókák nemzetségének neve). Fekete rendületlenül rótta a sorokat, míg 1970-ben ki nem hullott a kezéből a toll.

1940-ben írta a Vuk című elbeszélést, amelyet 1965-ben regénnyé alakított át. 1981-ben Dargay Attila álmodta rajzfilmre a Vukot. A forgatókönyvet Imre Istvánnal és Tarbay Edével együtt írta. Az elárvult kisróka történetének hatalmas sikere volt, a felnőttek is éppoly izgatottan és könnyekig meghatottan nézték Vuk bukdácsolását, majd jellemének fejlődését, mint a gyerekek. Sőt, a felnőttek talán még jobban értették és érezték Vuk kalandjai mögött az emberi mélységet, hiszen a kisróka története nem – illetve nem csak – a vadászatról szólt, hanem a felnőtté válás gyötrelmeiről. Az állatregény mögött ugyanis a Vuk rendelkezik egy fejlődésregény réteggel. Mindemellett van egy állati Monte Christó-i történetszál is, hiszen a felnőtt Vuk bosszút áll a „Simabőrűn” és az árulóvá lett Vahuron. A film eljutott Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba is The Little Fox címen. 1982 karácsonyán a BBC főműsoridőben tűzte műsorra a filmet. A rajzfilmből a 2000-es években musical-t írtak, sőt Kis Vuk néven egy folytatás is készült, amely azonban nem volt sikeres, és az eredeti alkotás árnyékában nem is lehetett az.

vuk1.jpg

Fekete állatvilága két részre osztható: egyfelől van a „szabad nép”, a vadon élő állatok tömege, másrészt az ember önző védelmét élvező, kényelmes biztonság langymelegében élő háziasított állatok világa. A regényben, és áttételesen a rajzfilmen a morális igazság teljes mértékben az előbbiek oldalán áll. A róka, a vidra, a nyest és a többi ragadozó állat csak élelemszerzésből öl. A Simabőrű viszont okkal, ok nélkül, ha kell, ha nem, puskavégre kapja az erdők-mezők népeit. A Simabőrűtől való rettegést Dargay azzal fokozta, hogy élt azzal a pszichológiai eszközzel, miszerint jobban félünk attól, amiből keveset látunk. Steven Spielberg ugyanezzel az ősi félelemkeltő eszközzel operált a Cápában, ahol apránként, támadásról támadásra bukkan fel a szörnyeteg. Dargay a vadászból csupán részleteket láttat (egy pár csizmában végződő láb, puska). Amikor például Fickó kutya kiszagolja Kag rejtekhelyét, és egyre mélyebben ássa bele magát vicsorogva a rókalyukba, a puskát tartó vadászt hátulról láthatjuk. Mindössze egy rövid időre tűnik fel a vadász teljes alakja: amikor a film végén leesik a kép, rajta a vadász figurájával. Ekkorra teljes Vuk bosszúja.

Fekete számára a szabad népek, így a rókák jelenítették meg a természet érintetlenségét, míg a szolgalelkű Vahurok eladták magukat a Simabőrűnek (mintha csak Petőfi Farkasok dalát és Kutyák dalát parafrazálná). Ezen az sem változtat, hogy Fekete István természetesen maga is hordott puskát a vállán, és lőtt állatokat, rókát is, valószínűleg nem is keveset. Ám az tévhit, hogy csak az érezhet együtt az állatokkal, aki soha nem nyúlt vadászfegyverhez. Éppen a vadászélmények következtében Fekete alaposan megismerte a természet csodáit és az egyes fajok viselkedését természetes közegükben. A „természet” és a „civilizáció” közötti örök ellentét bontakozik ki a rókák és a Simabőrű-Vahur páros közötti küzdelemben. Mivel Fekete soha nem rokonszenvezett a fennálló hatalommal – és emiatt nem is volt a rendszer kegyeltje –, egy általánosabb hatalomkritika is kiolvasható a regényből. Ahogyan a Simabőrű domesztikálta az állatokat, és megalkuvó háziállatokat csinált belőlük, úgy háziasította, azaz formálta a maga képére a szocialista rendszer a vidék, a falu társadalmát.

kisvakond1.jpg

A Vukhoz hasonlóan a modern civilizáció kritikáját nyújtja a Vakond a városban című rajzfilm. Zdenek Miler cseh író teremtette meg a Kis Vakond alakját, és később egy egész Vakond-univerzum alakult ki körülötte. Ahogyan a Vukban, a Vakondban is az író reflektált a megváltozott társadalomra. A Vakond a városban című rajzfilmben a három jóbarát – a vakond, a sün és a nyúl – otthonát, az erdőt elpusztítják. Egy helikopter száll le a tisztásra, belőle három egyforma öltönyös-kalapos emberke száll ki, és ünnepélyesen megalapítják a várost. Ám a három állatka elsírja a bánatát, mire a három főember azonnal intézkedik, és az állatokat a városba viszik. Itt berendeznek számukra egy műerdőt a felhőkarcolóban. Ám az állatok nem boldogok, hiszen minden művi. Nem mozoghatnak szabadon, mindenhez útlevél és pecsét kell. Mi más ez, ha nem a korabeli életidegen bürokratikus irányítás karikírozása? Végül a Vakond és társai visszajutnak az erdőbe, ahol szabadon élhetnek.

Egerek és macskák

Kultikus film a Macskafogó is, amely szintén bejárta a világot. Ternovszky Béla 1986-ban készült alkotása némileg filozofikusabb, mint a Vuk, és a társadalomkritika nyíltabban átjön Nepp József forgatókönyvén. Grabowski, az egér-James Bond, az Intermouse kémszervezet ügynöke elutazik száz veszélyen keresztül Tokióba, a hírneves Fushimisi professzorhoz, hogy elhozza a Macskafogó nevű robotkutya tervrajzát. Sikeresen teljesíti a küldetését, noha a macskaszindikátus négy patkányt is a titkosügynök nyomába ereszt. Maguk a macskák és egerek is emberi társadalmakat mintáznak: egyik oldalon a becsületes egerek állnak, velük szemben pedig ott van a macskabűnözői szindikátus.

macskafogo2.jpg

A rajzfilm nézhető szatirikus, állati hősöket szerepeltető kémfilmként, vagy akár annak paródiájaként is. A film sikere a kiváló párbeszédek, a Rejtő Jenő-i humor és irónia, valamint a zene mellett kétségtelenül abban állt, hogy a macskák és egerek is nagyon emberiek, és többféle filmes műfaj eszköztára felvonul (afféle „egyveleg-film”, különböző műfaji utalásokkal). A magányos, minden akadályt legyőző titkosügynök (Grabowski) figurája a James Bond-filmeket idézi, a maffiaszindikátus belső viszonyainak realista taglalása a maffiafilmeket, emellett Lusta Dick révén őserdei kalandfilm hangulatot, a mexikói denevérek által western-benyomást is kapunk, s mindehhez a paródia és szatíra eszközei társulnak.

A rajzfilm szándékosan nem nemzetekről mintázta a macskákat és az egereket, az alkotók inkább egy nemzetek fölötti problémát, az alvilágot idézték meg. Az amerikai akciófilmekben már akkoriban is előszeretettel ábrázolták a nemzetközi bűnözést a társadalom fő problémájaként, amellyel szemben – lokális szinten – egy ügyes rendőr vagy kém vagy titkosügynök veszi fel a harcot. A macskák megjelenése olykor a 70-es, 80-as évek gengszterfilmjeit idézi. Például, amikor megáll egy fekete autó, és a két ajtó egyszerre kinyílik, majd két egyformán öltözött, csíkos öltönyös, kalapos macska kiszáll az autóból. Egyikük leüti a parkolóórát, majd megetetik a rikkancs egérrel az újságjait. Az egyik macska-főgonosz, az ezüstkezű Fritz Teufel neve egyszerre rímel a tejfölre és a német származásra (egyébként a nyugati filmekben is elterjedt megoldás volt, hogy a gonosz szereplők németes nevet viseltek, vagy németes akcentussal beszéltek, ami bizony masszívan a nácizmusból táplálkozó sztereotípiára épült). Az előítéletesség is szóba kerül. A fekete macska, Nero von Schwarz például azzal fordul Teufel-hez, hogy rasszista-e, amikor a főgonosz megvetően patkánynak nevezi a Schwarz által ajánlott bérgyilkosjelölteket. Teufel a csekk aláírása közben kijelenti, hogy „legközelebb nem dolgozom feketékkel”, utalva Schwarz színére. Ennek az előítélet kérdéskörnek a szelídebb megjelenítése, amikor Safranek kislánya barátkozik Samuval, a kisegérrel, mutatva, hogy nem minden macska rosszindulatú az egerek iránt.

A magyar rajzfilmgyártásban nagy hagyományai vannak az állathősöket szerepeltető alkotásoknak. Biztosak lehetünk benne, hogy lesznek még olyan állatszereplők, amelyek nyíltan vagy burkoltan kritizálják a társadalmi viszonyokat.

Paár Ádám

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr2413200063

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Lobo Marunga 2017.11.08. 07:43:59

Garfield egyértelmű görbe tükre az amerikai kertvárosi létnek. A jak-bevándorló párhuzam azért szerintem kicsit erőltetett. Annál is inkább, mert Garfield ennél sokkal összetetteb, vagy pont inkább egyszerűbb figura. Mélységesen lenéz mindent és mindenkit, aki nem macska, sőt, aki nem Garfield, de mivel kényelmes, kerüli velük a nyílt konfrontációt. Vagyis felszínen befogadó, nem öl egeret, az asztalról lerugdossa a kutyát, de a nagyobb kutyánál megtartja a láncnál egy lépéssel nagyobb távolságot, csak annyira undok az emberrel, hogy azért még kapjon enni tőle... Tulajdonképpen ez a "befogadó" attitűd is ismerős: Élni és élni hagyni, de csak addig, amíg a kényes komfortzónám érintetlen marad. Ha megzavarják, félreállok, mert ha változtatni akarok, nekem is változnom kell. Ebbe beleillik a jak is...
A macskafogó nevei egyszerű nyelvi játékok, persze végtelenül kisarkított, és ettől vicces sztereotipiákkal. A nyers, kegyetlen erőszakot képviselő főnáci, akinek a neve a macskaságra utaló tejfölre utal, de ördögöt jelent, az igazi gonosz azonban a háttérből irányító nagy hatalmú maffiózó, természetesen olasz névvel, aminek viszont Macska Jancsi a jelentése. Az agyongyötört csinovnyik egy kispolgári névvel... A nagyon nemzetközi vezetéknevekkel, de angol keresztnevekkel (már ahol van) felszerelt egerek ("magyar" Lusta Dick, orosz Bob Poljakov, lengyel Nick Grabowsky, Edlington, Martinez), és a japán professzor, akinek a nevét ma már magyarázni kell, hiszen ki tudja manapság, mit is jelentett a film készítése idejében az, hogy "fusi"...
Na de ez mégis hogy volna társadalomkritika? Pont hogy nem az, mert nevetségesen kisarkított sztereotipiákat rak elénk, direkt jelezve: Ember, nehogy már komolyan vedd! Szórakozz!