Steven Soderbergh időről-időre belengeti a visszavonulását, ám szerencsére mindig talál újabb kihívásokat, legyen az film vagy sorozat. Az állandóan újra összeálló zenekarokkal ellentétben nála a kreatív energiák sem fogytak még ki, a legújabb darab ugyanis semmivel sem marad el a jobb Soderbergh-opuszok mögött. Bár az utolsó játékfilmje óta csupán négy év telt el, a Logan Lucky eszményi “visszatérés”, hisz a heist műfaja mindig is afféle határkőnek számított a rendező pályáján. A Mint a kámfor mainstreambe vezető bravúrja és az Oceans-trilógia stílusos kasszarobbantása után a vidékre kihelyezett kékgalléros rablás magabiztosan sűríti magába a rendező legnagyobb erősségeit.
A gigászi bankot/kaszinót fosztogató dörzsölt tolvajok nemcsak eszményi protagonisták, de gondosan megtervezett és kivitelezett, a különféle specialisták pontos együttműködésén múló akció a filmkészítés tökéletes allegóriája. A független filmesként indult és e státuszát tudatosan őrző Soderbergh sem véletlenül vonzódik ehhez a zsánerhez, hisz ő is a kommerszben utazó stúdiók pénzén próbál rendhagyó hangvételű produkciókat a mozitermekbe csempészni. Az alacsony büdzséken edzett módszerének, illetve kifogástalan stílus- és arányérzékének köszönhetően a mutatványt most is siker koronázza. A Logan Lucky úgy mondja fel a műfaji kötelezőt, hogy közben könnyed eleganciával nagyot csavar a főbb összetevőkön.
A sűrűn lakott két partvidék közé szorult “másik” Amerika filmes ábrázolása néhány markáns kivételtől eltekintve általában egy-két vaskos sztereotípia mentén szokott felépülni. A lustán elnyúló vidék a lepukkant, rozsdás kilátástalanság örök háttere, amit hol valamiféle titokzatos, egzotikus vadonként, hol az idilli, romlatlan kisközösség nosztalgiájaként szokás használni. Hőseink vagy átmenetileg visszatérnek ide, vagy minden erejükkel menekülni próbálnak innen, a velük kapcsolatba kerülő őslakosok a legtöbbször így elrajzolt mellékszereplőként bukkannak fel, valahol a vicces bugris és a városiak vérét ivó beltenyészet közötti, nem túl széles spektrumon. A tájszólásos redneck nagyon ritkán lép elő árnyalt karakterré, az pedig már-már példa nélküli, hogy egy stílusos heist-filmben végig érte szorítunk.
A Logan Lucky igazi különlegessége, hogy a nagy zsákmányra pályázó hősök zsíros hajú, ízes angolt beszélő falusiak, egyedi és pontosan árnyalt jellemvonásokkal. Bár a történet sodrását a fináléra tartogatott rablás biztosítja, Soderbergh a fő hangsúlyt a helyszínre és a figurákra helyezi. Az indie-szcénából ismerős, több szereplőt egyetlen képbe komponáló, relatíve kevés vágással megoldott jelenetek a párbeszédek köré épülnek. Emiatt a tempó is visszafogottabb, hisz a humort és feszültséget nem a látványos összecsapások, hanem a szereplők közötti interakciók szolgáltatják. Ehhez persze nemcsak komplex karakterekre és egy méregerős forgatókönyvre van szükség (ami körül van egy pici rejtély is), de a szöveget életre keltő színészekre is, akik nem ijednek meg az efféle munkamódszerrel járó extra kihívásoktól.
Pontosan ez az oka persze annak, hogy a sztárok imádnak Soderbergh kamerája elé állni, hisz a rájuk váró feladatok jóval izgalmasabbak, mint egy átlagos hollywoodi produkcióban. Channing Tatum valósággal lubickol az egykori gimis macsó karakterében, az általa megformált pocakos melós egyszerre lúzer és érző szívű apa, akinek azt is simán elhisszük, hogy képes kitervelni a trükkös rablást. Adam Driver tovább polírozza a befelé forduló, csendes és nyugodt férfi karakterét, a film csúcspontja mégis Daniel Craig börtönviselt széfrobbantója, a bondi kifinomultság lélegző antitézise. A történet szereplői nemcsak azért érdekesek, mert kivételesek és folyamatosan rácáfolnak a velük kapcsolatos előítéletekre, de azért is, mert a zsákmány helyett végül az ő sorsuk lesz az igazán érdekes.
Könnyen lehet, hogy a Trump-hisztéria csúcsán már mindenről “az” jut eszébe az embernek, de Soderbergh kiegyensúlyozott, empatikus vidék-ábrázolása kimondottan üdítő. A Logan Lucky nem idealizálja és nem is csinál viccet a szereplők lokálpatriotizmusából, a hírhedt rozsdaövezetben (és Charlottesville közvetlen szomszédságában) található Nyugat-Virgina is csak egy olyan hely, ahol a család a legfontosabb, és ahol nem egyszerű boldogulni. Ahogy önkritikusan el is hangzik a film egy adott pontján, a szedett-vedett csapat akciója tényleg a cukormentes Ocean’s Eleven, kevesebb káprázattal és glamúrral, de hatalmas szívvel és lélekkel.
