Gorilla-hadviselés - A majmok bolygója - Háború

2017. július 13. 15:01 - Huber Zoltán

majmokbolygoja3.jpg

A majmok bolygója-franchise nyitó felvonását az ikonikus 1968-as évben, a hidegháború és az ellenkulturális forradalom csúcsán, néhány nappal Martin Luther King meggyilkolása előtt láthatta először az amerikai közönség. A siker nem maradt el, és nem kell mélyreható historikus ismeretekkel rendelkeznünk annak felismeréséhez sem, miért válhatott a film fontos hivatkozási alappá. A legendás első film nyilván nem valamiféle állatjogi tanmese az ember és majom viszonyáról, illetve nem a trükkök miatt gyakorolt hatást a nézőkre.

A remek alapkonfliktus és a meghökkentő elbeszélői csavarok nem érnének túl sokat, ha nem lebeg ott az egész mögött a maró társadalmi látlelet, ami az adott történelmi kontextusból kiragadva univerzálisan, a mai napig érvényes. A folytatások és újrázások mindig megbízhatóan hozták a bevételi eredményeket, de csak akkor tudtak túlmutatni az egyszerű szórakoztatáson, mikor a majom-maszkok mögé az alkotóknak sikerült hatásos parabolákat csempészniük. A majmok bolygója - Háború sajnos épp ezen a téren okoz csalódást, de cserébe minden másban hozza a kötelezőt.

A megunhatatlan alapötletnek, a látványnak és a taktikus világépítésnek hála a franchise darabjai hatalmas csalódást sohasem okoztak. Súlytalan szórakozásként még a finoman szólva is ellentmondásos megítélésű Burton-verzió sem vall kudarcot, de a 2011-es újrafazonírozás legnagyobb erőssége éppen abban rejlett, hogy a metasztori alapozása és a nézőpontváltás mellett sikerült ismét érdekfeszítővé varázsolni az intelligens majmokat.

Míg az első Lázadás az istent játszó ember és az őt visszapofozó természet örök meséjét használta, addig a Forradalom már jóval izgalmasabban variálta az öntudatra ébredő és önszerveződő elnyomottak hálás motívumát. Bár a civilizációs játszma harmadik felvonása a Háború címet kapta, a trilógia záródarabjában csak kisebb lokális összecsapásokat, vagyis egy hatalmas kihagyott ziccert kapunk, elképesztően látványos csomagolásban.

A terrorizmus, a migráció és az exponenciálisan növekvő vagyoni különbségek korában kissé érthetetlen, miért nem használták valami sokkal izgalmasabbra a korábbi uralkodó osztállyal szembenéző, közösséggé formálódó horda rendkívül termékeny képletét. Hős majmunk, Ceasar sokkal komolyabban megpiszkálhatta volna a jólétben élő nyugati közönség nagyrészt elfojtott, az emberiség mellőzött felével kapcsolatban ápolt bűntudatát. A nagy civilizációs ütközés helyett végül csak a bibliai exodus leporolt változatát és Kurtz ezredes kissé halovány alteregóját kapjuk, egy igen lukacsos dramaturgiába csomagolva.

Az önjelölt megváltóként bekattanó ezredes nemcsak a majmokat szeretné kiirtani, de az emberiség maradékával is megütközne, ám e két célját bosszantóan amatőr módon próbálja megvalósítani. A forgatókönyv a majmok által terjesztett kórra adott drasztikus válasszal magyarázza a katonai vezető szándékait és döntéseit, ám ezzel számtalan logikai csapdát állít saját magának. Nemcsak a negatív szereplők céljai és motivációi kuszák, de a sztori is esetleges fordulópontok és fájó következetlenségek mentén halad előre, ami jelentősen gyengíti a látottak erejét..

A kellő negatív ellensúly hiánya különösen bosszantó, mert a jók csapata, illetve maga Ceasar sokkal kidolgozottabb és hatásosabb, mint valaha. Röpke hat év telt csak el a Lázadás óta, a technológia fejlődése mégis egészen lehengerlő. A vásznon felbukkanó majmok mindegyike külön karakter, markáns mimikával és mozgással, szőrszálakon megtapadó hópelyhekkel és vízcseppekkel, maga a főszereplő pedig aprólékosan kidolgozott karakter, külsőleg és belsőleg egyaránt.

A trükkök mögött persze ott az ember is, a Ceasar hangját, szemét és “vázát” adó Andy Serkis a “virtuális színészet” Marlon Brandója, a népének új hazát kereső vezér esetében a Forradalom után ismét nagybetűs drámai alakításról beszélhetünk. A rendező Matt Reeves taktikusan meg is ágyaz a majmok és emberek színészi erődemonstrációjának, és nemcsak számtalan szuperközelit mutat, de nagyköltségvetésű megaprodukcióhoz képest meglepően sok időt fordít a párbeszédekre és belső érzelmi viharokra.

A majmok bolygója - Háború talán legnagyobb merészsége, hogy az uralkodó multiplex-esztétikához képest visszaveszi a tempót és az akciók helyett a karakterekre fókuszál. Ez a fajta építkezés és kockázatvállalás még úgy is becsülendő, hogy a kellően erős ellenfél és konfliktus hiányában végül némi csalódást okoz, különösen a kiváló előző rész fényében. Tényleg fantasztikus figyelni ezeket a hibrid majmokat, de az igazán székbe szegező élményhez az is kellett volna, hogy ezt a csatát valóban elkerülhetetlennek, relevánsnak és fontosnak érezzük.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1412656557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.