Macskaszem és párducmosoly – A nyalintás nesze és a Love

2017. május 09. 16:11 - filmvilág

nyalintas1.jpg

Érzékiség, intimitás, titokzatosság. A kortárs magyar animáció megújulásában lényeges elem a női szemszög.

Kétségkívül sikerágazatnak számít a kortárs magyar filmben az animációs rövidfilm: a közelmúltban többek között Andrasev Nadja A nyalintás nesze és Bucsi Réka Love című filmje keltett feltűnést – az előbbit kitüntették a Magyar Filmkritikusok Díjával és Cannes-ban a Cinéfondation programban megosztott 3. díjat kapott, az utóbbit beválogatták a Berlinale rövidfilmes versenyprogramjába. Míg a MOME műhelyéből kikerülő A nyalintás nesze az alkotó diplomafilmje, addig a Love a világsikerű Symphony No. 42-t (lásd Filmvilág 2015/1.) követi rendezője pályáján, s magyar–francia koprodukcióként jött létre. A két animációt nem csupán időbeli közelségük vagy sikeres fogadtatásuk kötheti össze. Mindkettő – még ha meglehetősen eltérő hangvételben is – az érzékiség, a vágyódás és az intimitás élményvilágát fürkészi: A nyalintás nesze rejtélyes privátdrámaként, a Love kozmikus miliőben bontakoztatja ki alaptémáit. Fogalmazásmódjuk ugyancsak párhuzamba állítható: mindkét filmben markáns az animációs filmekre általában is jellemző vizuális stilizáció, miként beszédhangot nélkülöző hangsávjuk is meghatározó része világépítésüknek és összhatásuknak egyaránt. 

A Macska és a Nő 

Bodor Ádám Megbocsátás című, nyúlfarknyi és igencsak szűkszavú novellájának felhasználásával készült A nyalintás nesze (a címadó furcsa szókapcsolat a szövegben is szerepel). Bodornál a macska jelenléte minimális, olyannyira, hogy már az eltűnéséről értesítenek a kezdő bekezdések – Andrasev animációjában viszont a film első felének meghatározó szereplője. S míg a férfifigura felbukkanása tölti ki a novellacselekmény nagyját, ez A nyalintás neszében az utolsó harmadra marad – a kimondott azonosítás pedig, miszerint a férfi alakjában a macska tért volna vissza, a filmben nem hangsúlyozódik ki olyan közvetlen módon, mint a szövegben. A ház és a temető szomszédsága, valamint a téli időszak ugyancsak a novellából átemelve válnak az animáció vizuális és hangulati építőelemeivé.

A nőalak megformálásának jelentős különbségei alapozzák meg A nyalintás neszének szürreális miliőjét: a Bodornál „szoborszerű, sudár” hősnő Andrasev verziójában molett asszony, akinek fokozatosan tárul fel – egyre túlfűtöttebb érzékiségű – intimvilága, amelynek előbb kíváncsi kukkolója, utóbb pedig az áldozata a szomszédasszony macskája. A cserepesnövények locsolása és leveleik érintése nemcsak rutinfeladat az asszony számára, de erotikus élmény is, amelyet exhibicionista rítusként a macskának is bemutat; a kád vizében folytatott élvezeteket követően azonban az állatnak már csak a holttestét láthatjuk viszont. Az erotikus és az animációs képzeletvilág nászából születő vízió csúcspontján már simogató, tapadó, ölelő, nyaldosó növénycsápok és indák dzsungele tenyészik a lakásában. Jan Švankmajer embereket és tárgyakat animáló egészestése, A gyönyör összeesküvői hasonlóan bizarr katalógust nyújtott az irracionális erotikus élvezetekből, akár közéjük is illene A nyalintás neszének magánceremóniája, amely a végszóban lehetőséget kap arra, hogy duetté, közös szenvedéllyé váljék (de hogy ez mennyire alakul így, az nyitva hagyott kérdés).

A temetőkerítésen várakozó, az ablakpárkányon leskelődő és végül holttestként szétfoszló macskafigura révén A nyalintás nesze a macskás animációk nagy hagyományába is beilleszthető (lásd Filmvilág 2012/2.), de abból egyértelműen a felnőtt közönséget célzó alkotások sorába illik. Azáltal, hogy a macska szemszögébe helyezkedünk, s azt látjuk, amit a macskaszem is lát, a nézői pozíció, illetőleg a voyeurizmus is beépül a film szerkezetébe – arra csábítva, hogy minél jobban bemerészkedjünk ebbe a különös világba, melynek fojtogató atmoszféráját a vizuális és az akusztikus komponensek is erősítik. Letisztult, kevés elemből építkező, de következetesen kidolgozott képi világot láthatunk: a puha vonalrajzokból megalkotott szereplőket rendre lila és kék színek ölelik körbe – kivált a növények stilizáltsága által –, s a három főszereplő, az asszony, a macska és a férfi egymásét idéző arcberendezése éppúgy a többértelmű vizuális motívumokat bővíti, mint a sötétbe burkolózó enteriőrök akváriumszerű megjelenítése. Különösen hatásos a mozgások minimalizálása is: feltűnő A nyalintás neszében, hogy a figurák jobbára kevéssé mozgékonyak, s a mozdulataik is lassúak – mintha csak az apró, legátolt mozgások együttese lenne a vizuális megfelelője annak, hogy a hangsáv leginkább a halk zörejekre épít, olyan hangjelenségekre, amelyek többnyire nem kimondottan figyelemfelkeltőek a való életben. Az animációs hangsávban azonban annál inkább, pláne ha felgyülemlenek – Lukács Péter Benjámin hangtervezői közreműködésének köszönhető az egyebek mellett csöpögésekkel, csorgásokkal, folyásokkal, bugyborékolásokkal és fagylaltnyalással teli zörejkészlet, amely morajlásszerű, szorongáskeltő kísérőzenével egészül ki. A nyalintás neszében így válik példaértékűvé hang és kép egysége, többféleképpen értelmezhető világot építve fel. 

A vágy gravitációja 

Előző műve szürreália-szimfóniáját csak részben komponálta tovább Bucsi Réka, a Love ugyanis bár sok tekintetben  emlékeztet a Symphony No. 42-re – álomszerű látomások, stilizált állatfigurákkal a középpontban –, ám az abszurditás helyét az eufória és a melankólia foglalja el, az univerzum titkainak faggatása pedig a szeretet-szerelem örök kérdéseinek boncolgatásával kapcsolódik össze. A Love magának „a” szerelemnek a modellezésére vállalkozik – a kialakulástól kezdve a kiteljesedésen át az enyészetig – egy bolygónak és élővilágának változástörténetét követve. Ezért az elbeszélő-szerkezet is lényegesen eltérő a Symphony No. 42-höz viszonyítva: a fragmentált epizódszériát több szereplőt mozgató, de egyazon folyamatos történetként értelmezhető cselekményvezetés váltja fel, amelytől persze ezúttal sem idegen a tudatáramlásszerű oldottság. A nézőt itt fejezetcímek orientálják; három, nem arányos terjedelmű egységre bontható a film: ezek a vágyódás, a szerelem és a magány témáira fókuszálnak (a legnagyobb játékidőt a szerelem szakasza kapja). Ezt az érzelmi ívet éli meg a bolygó világa, miután a planétába becsapódik egy zöldellő növénycsokrot hordozó meteorit, s ennek következtében változik meg minden: a bolygó felszíne kivirul, lakói felfedezik egymást, megismerik a szerelmet és megtapasztalják annak elmúlását is, a visszahullást a sötétségbe és az ürességbe. A Love akár a Symphony No. 42-ben már megidézett 2001 – Űrodüsszeiához is csatlakoztatható, ha a fekete monolit megfelelőjeként értelmezzük az intellektuális ébredéstörténet helyett érzelmi hullámokat elindító meteoritot.

Love szerelmi körforgása sokféle élőlényt babonáz meg; ezek a földi életből is ismerős lények szürreális-mesei változatainak tekinthetők, a képzeletbeli bolygó flórája és faunája helyenként Henri Rousseau-t idézheti (kivált Az álom című festményét). Olyan figurákat láthatunk, mint a burjánzó növények, a fütyülő lovak, a Narcissus-mítoszt megidéző póni, aki a tükörképével olvad össze, a hegy és a sziget, a szellemszerű óriásfigura – s a kezdetben fekete, majd pirossá alakuló, végül újra éjszínűvé változó párducok. Noha a film törekszik az egyes figuráknak szentelt figyelem kiegyensúlyozására, mégis érezhető, hogy a párducokon keresztül bomlik ki leggazdagabban a Love tematikai rendszere: az egymásra találás szenzációja, az együtt töltött idő öröme, az egyesülés meghittsége, majd egymás elvesztésének vagy az elválásnak a döbbenete. Az utóbbi megjelenítéséhez kötődnek a képalkotás különösen szép részletei: például a párducok bundájáról, ahogyan egymást érintik, lefoszlik a piros máz, végül a sötétségbe olvadnak vissza – ez a momentum a sötétben is látható szempárok agyonhasznált rajzfilmes gegjét is képes újraértelmezni. A színek vizuális élményének és érzelmi kifejezőerejének fokozása egyébként is a Love legerősebb rétegeinek egyike, amit a meteor zölden izzó fénye vagy a hegy bordó felülete is példázhat. A cocteau-i szépségű zuhanó póni-tükörkép vagy a csoportosan síró lovak mellett még rengeteg álomszép vizuális ötletet lehetne kiemelni – s miként a Symphony No. 42 vagy A nyalintás nesze esetében, úgy ezúttal is a hangsáv teszi teljessé a víziót. A hangtervezés ismét Lukács Péter Benjámin érdeme, a visszafogottan használt meditatív és elégikus zene David Kamp szerzeménye.

Kornis Mihály a Simon mágus című filmről jegyezte meg a Filmvilág hasábjain, hogy olyan élmény nézni, mintha belealudnánk valakinek az álmába. Ugyanez a Love-ról is elmondható: olyan álommiliőbe invitál, ahol egyszerre pezsdítő és szívszorító élmény barangolni, s rengeteg a felfedeznivaló benne. 

Varga Zoltán

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr2312493461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.