Oroszkém torta - Jason Matthews: Vörös veréb

2017. április 13. 08:09 - Huber Zoltán

jason_matthews_voros_vereb_b1.jpgBár az orosz-amerikai kémjátszmák a hidegháború lecsengésével egyre inkább ódivatúnak tűnhettek, a téma mostanság újra aktuális. Az egykori KGB különféle utódszervezetei bizonyára eddig is rendíthetetlenül dolgoztak, de a különféle hírszerző akciók és dezinformációs törekvések az elmúlt időszakban egyre többször bukkantak fel a hírekben. Nem kell semmiféle nagy összeesküvésben vagy a sötét árnyékhatalmak ármánykodásában hinni, az egymásnak feszülő titkosszolgálatok növekvő aktivitása pontosan nyomon követhető. A Vörös veréb klasszikus vonalvezetésű kémthrillere akár három-négy évtizede is íródhatott volna, ám az újabb fejlemények fényében lesz kimondottan érdekes olvasmány.

Jason Matthews könyve természetesen nem tényregény, a különféle hírszerző módszerek és fedett műveletek mégis nagyon valóságosnak tűnnek. Mindez nyilván nem a véletlen műve, az író a CIA nyugalmazott tisztje, aki korábban maga is dolgozott külföldi terepen, többek között Kelet-Európában is. Matthews első kézből szerzett tapasztalatai átsütnek a szövegen és a részletesen leírt megfigyelések, elterelések és beszervezési kísérletek egyértelműen a könyv legjobb részei. A használt trükkök és módszerek mellett bepillanthatunk a különféle információs csatornákba és szervezeti struktúrákról is általános képet kaphatunk.

A szakmai múlt és a felhalmozott élményanyag nemcsak előny, de a regény legnagyobb hátránya is egyben. A fiatal amerikai főhős és a balerinából lett tehetséges orosz hírszerző csavaros macska-egér játéka még abszolút magával ragadó, de a mögöttük kibontakozó, többszörös megtévesztésen alapuló dupla-téglás történet már kissé túlgondoltnak hat. Különösen azért, mert Matthews érthetően elkötelezett a CIA irányába, azaz a kibontakozó konfliktusokat fekete-fehér oldalakra osztja. A Vörös veréb olvasója ennyiben a Reagan-korszakban érezheti magát és csak az fogja kizökkenteni, hogy a vezetőt Gorbacsov helyett Putyinnak hívják. Matthews ábrázolásában az orosz hírszerzés végtelenül romlott, ahol a pszichopaták mellett csupán egy-két rendes ember dolgozik. A CIA ellenben makulátlan, csupa becsületes emberrel a fedélzeten.

A könyv fülszövege John Le Carré stílusát említi, ami már csak azért sem helytálló, mert a brit írófejedelemmel ellentétben Matthews pörgeti az akciókat és idealizálja a hőseit. A két fiatal kém Európán átívelő fordulatos románca inkább egy hagyományos Bond-filmre hajaz, míg a Márványnak keresztelt orosz vakond és a Hattyú néven futó orosz forrás utáni kettős vadászat mellőzi azt a lassú, hálószerű szerkesztést, ami Le Carré védjegye. A fordulatok ezért nem ütnek akkorát és inkább az egyes események apróbb részletei kötik le a figyelmet. Matthews ráadásul szó szerint is kóstolót kíván adni a fedett ügynökök munkás hétköznapjaiból, így minden fejezet végén megosztja egy olyan étel receptjét, amit a szereplők épp elfogyasztottak. Ízlés kérdése, mennyit ad hozzá mindez az olvasói élményhez, de a kötelező étkezés a fináléhoz közeledve egyre fárasztóbb.

A Vörös veréb talán legnagyobb kihagyott ziccere mégis a címszereplő különleges képessége. Dominyika Jegorova szinesztéziája kezdetben még egyértelműen segíti a hősnőt és rendkívül érdekes adalék, ám később már csak mellékesen bukkan fel. Matthews talán a folytatásra készülve nem akart mindent kihozni az ötletből, de a karakterek jellemfejlődése emiatt megbicsaklik. A fiatal amerikai és az orosz szépség a második félidőben némileg háttérbe szorulnak, átadva a terepet az addigi mellékszereplőknek. A kisebb-nagyobb aránytalanságok és stilisztikai döccenők, a tipikusan túlírt részek nyilván abból adódnak, hogy a szerző első könyvéről van szó. Gondosabb, erőteljesebb szerkesztéssel mindebből sok minden javítható lehetett volna.

Matthews egyértelműen jobb hírszerző, mint író, ami miatt az említett problémák felett is szemet lehet hunyni. A Vörös veréb fikcióként talán nem elég erős, de a felvillantott háttér, a hírszerzői és elhárítói folyamatok komplex bemutatása miatt már önmagában érdemes a figyelemre. A könyv ráadásul eszményi filmes alapanyag, melyet a profi hollywoodi alkotók számos irányba elvihetnek. Lehet ebből Bourne-féle rögrealista dráma, csavaros thriller vagy látványosságként tálalt kémkaland is. Francis Lawrence rendezői munkásságát ismerve vélhetően ez utóbbiról lesz szó, a műfaj rajongóinak így mindenképp érdemes elolvasniuk a könyvet, mert a lényeg itt most tényleg a részletekben rejlik.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr9612420721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.