Lassú ébredés - 1848 és a film

2017. március 15. 10:18 - filmvilág

feltamadott.jpg

1848-ban a forradalmak hulláma száguldott végig Európán. Magyarországon a forradalom törvényes keretek között zajlott, de az udvar őszi támadásának hatására önvédelmi harccá alakult. Miközben sokan 1848. március 15-ét tartják a legszebb nemzeti ünnepnek, a forradalom és szabadságharc mozgóképes emlékezete meglehetősen szegényes. A Méltányosság Politikaelemző Központ Film és politika sorozatában az 1848-as forradalom és szabadságharc filmes reprezentációját vizsgálja.

A magyar forradalom és Európa

Aligha van népszerűbb történelmi korszak Magyarországon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakánál. A forradalom pontot tett a polgári átalakulásért folytatott fél évszázados politikai küzdelemre. Bár az ország alkotmányos különállásának védelmében vívott önvédelmi háborút a Habsburg Birodalom leverte – segítségül hívva „Európa zsandárát”, I. Miklós cárt –, de furcsa módon a lényeg, vagyis az ország polgári átalakulása nem veszett kárba. Sőt! Az 1850-es évek neoabszolutista kormányzata – modernizációs szándéktól hajtva – folytatta a reformokat. Az úrbéri pátens, a birodalomban húzódó belső vámhatár eltörlése, az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyv bevezetése, az elemi oktatás rendszerének kialakítása a társadalmi és gazdasági modernizáció felé mutatott. És végül az 1867-es kiegyezéssel a magyar elit két célja – a birodalmon belüli alkotmányos különállás és a kárpát-medencei magyar szupremácia – megvalósult.

1848-ban széles szimpátia övezte a magyarok önvédelmi harcát. Európa és Amerika közvéleménye a magyarokkal érzett, ahogyan húsz évvel korábban a görögökkel. A német Heine és a norvég Ibsen versben üdvözölte a magyar szabadságharcot, Hilda Keyser svéd írónő elbeszélést írt róla, egy amerikai pályatársnője, Harriet Becher Stowe is utalt a magyar szabadságharcra Tamás bátya kunyhója című regényében, párhuzamot vonva a magyar emigránsok és a szökött rabszolgák sorsa között. A Verne Gyula néven ismert Jules Verne legemberibb hősét alkotta meg a magyar Sándor Mátyás karakterében. A magyar honvédseregben harcoltak külföldiek; soraikban találunk németeket (pl. a porosz alattvaló, Peter Giron, a Német Légió tisztje, vagy Leiningen-Westerburg Károly gróf), osztrákokat (pl. Pöltenberg Ernő lovag), lengyeleket (pl. Józef Bem, Henryk Dembinszky, Józef Wysocki, Mieczysław Woroniecki herceg), francia eredetű angolt (Guyon Richárd), olaszt (Alessandro Monti), sőt még tíz svédet is, köztük a nagyhírű ajkai Nirnsee család alapítóját. Sajnos a magyar szabadságért harcoló külföldi születésűek többségének sorsa nemcsak a kivégzőosztag vagy börtön lett, hanem fogadott nemzetük részéről a feledés is. A magyar filmrendezők az ő alakjukat mindeddig nem tartották érdemesnek mozivászonra vinni. Igaz, a magyarországi születésű hősökről is kevés filmalkotás készült. Vessük ezt össze az amerikai polgárháború mozgóképes emlékezetével, hiszen az új amerikai nemzetet teremtő polgárháború kis és nagy, lokális és országos hősei gyakran szerepelnek a filmalkotásokban.

„Azért a víz az úr”

Az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról az első nagyszabású film a Rákosi-korszakban készült. Az 1953-ban forgatott Föltámadott a tenger, amelynek Illyés Gyula és Nádasdy Kálmán írta a forgatókönyvét, 1848. március 15-étől a tavaszi hadjáratig követi nyomon a forradalom és szabadságharc történetét. Kétségtelenül a korszak szuperprodukciója született, tömegjelenetei (a március 15-i népgyűlés a Nemzeti Múzeumnál, a schwechati csata, a honvédsereg és a császári haderő képei) ma is látványosak. Mai szemmel nézve azonban már megmosolyogtató a maníros forradalmi romantika és a magyarkodás keveréke. A Föltámadott a tenger a mából nagyon nacionalista darabnak tűnik, hiába sulykolják a végén a magyar honvédsereg kapcsán, hogy ez „nemzetközi sereg”. Az 50-es évek osztályharcos szemlélete és az internacionalista mondanivaló erőltetésének ellensúlyozására ki kellett domborítani a magyar szabadságharc nemzeti jellegét, mintegy érzékeltetve a gondolatot – amely a szocialista Népköztársaság alkotmányában megfogalmazást nyert –, hogy a magyarság története a függetlenségért vívott harcok története. E függetlenségi harcokban pedig a főhős a „nép”, a parasztok és a kézművesek (a proletárok elődei), akikre, e koncepció szerint, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos támaszkodott.

feltamadott1.jpgA film egyértelmű hőse – a szocialista forradalmi eszmerendszernek megfelelően – Petőfi, akinek népbarátságát, forradalmi következetességét végig hangsúlyozzák, Kossuth, az önvédelmi harc vezetője, aki szembeszáll az árulókkal, és a parasztok (akiket a filmben Hajdu Gyurka figurája reprezentál). Az ellenség oldalán helyezkedik el a császári reakción kívül a magyar nemesség konzervatív, vagy a harcot csak ímmel-ámmal vállaló része, így a filmbéli Szárazberky uraság, akinek „beszélő” neve akár a nemesség elapadó erejének metaforájaként is értelmezhető. A „népfrontosság” jegyében azonban Szárazberky fia az országgyűlési demokrata ifjúság tagja és Petőfi rajongója, és feltűnik – a határon túli magyarságra gondolva – Kicsi Gergő székely közhuszár karaktere is. Ők is kiállnak a nép mellett, felekezeti és nemzetiségi tekintet nélkül. Ellenség az ortodox papság, amely félrevezeti és izgató szavakkal a magyarok ellen hangolja a román jobbágyokat. A film egyértelműen leteszi a garast a Kossuth-Görgei ellentétben, és Görgeit a hatalomvágyó intrikus sötét színével festi le, aki meg akarja venni Petőfi tollát.

Érdekes egyébként, hogy a filmművészetben a szocializmus idején milyen nemzeti előítéletek éltek tovább. Ahogyan a film bemutatja Jellasics bánt, és a magyar kormány elleni támadás indokát, az egyszerűen nevetséges. Ilyen párbeszéd hangzik el: „Miért bántja Jellasics a magyart?”, válasz: „Mert magyar”. Egy faluban gondolhatták ugyan azt, hogy a bán egyszerű magyarellenességből cselekszik, de a história alapján pontosa tudható, hogy a nemzeti szempont másodlagos volt Jellasics számára (aki egyébként jól tudott magyarul, és Eötvös Károly szerint a Kossuth Hírlapja című 1848-as újság első előfizetői közé tartozott). A bán elsősorban a dinasztiát szolgálta, és semmivel nem táplált ellenségesebb érzületet a magyarok, mint a rebellis bécsi polgárok iránt.

Érdekes még, hogy a filmben Andrej Saguna püspök és a román ortodox pópák úgy kerülnek bemutatásra, mint az osztrák uralom talpnyaló kiszolgálói, és hozzájuk képest a film kedvezőbb színnel ábrázolja a magyarok ellen harcoló gerillavezért, Avram Iancu-t, a „rossz román”-„jó román, csak balek” kettősségben. Mintha a filmben csak ürügyet kerestek volna, hogy egy kis antiklerikális vonalat is betegyenek. Nyilván az akkori korszakban egy népi partizánvezért nem lehetett negatívan megítélni, így kellett egy igazi magas rangú, kizsákmányoló „gonosz”, és „az istentelen pogányok” (magyarok) elleni harcra buzdító Saguna kapóra jött, annál is inkább, mert később Ferenc József bárói címmel jutalmazta fáradozását. De az ő kiemelése egy másik előítélet (az antiklerikális) megerősítésére szolgált. Éppen a lényeg maradt el: az igazi szembenézés azzal, hogy 48-49-ben román paraszt gyilkolt magyar parasztot, székely paraszt és magyar honvéd román parasztot, egyszóval a film mindezt a nehéz kényes kérdést, a múlt valódi feldolgozását elmaszatolta egy antiklerikális vonal kidomborításával.

tizennegy_vertanu.jpg

Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot bemutató filmek többsége irodalmi adaptáció (A kőszívű ember fiai, A lámpás, Mint oldott kéve). Az 1970-es években a romantikus pátosz átadta helyét az emberi sorsok bemutatásának, az egyén és hatalom viszonya alapján. Az 1970-ben forgatott Tizennégy vértanú egy remek korrajz a tizenhárom aradi vértanú és tizennegyedik társuk, Kazinczy Lajos előéletéről és kivégzéséről, és itt-ott felvillant néhány portrét a hús-vér emberekről. Talán Damjanich János arcélének ábrázolása sikerült a legmarkánsabbra, akinek maskarájában Nagy Attila brillíroz. A film reálisan ábrázolja a hivatásos katonatisztek dilemmáit, a politikai és a katonai szempont között feszülő ellentéteket. Előkerülnek a nemzetiségi ellentétek (a szerb születésű Damjanich és a táborába érkező, „rácozó” önkéntesek összetűzése, Aulich Lajos hadügyminiszter rendelete a nemzetiségi katonák megbecsüléséről), a társadalmi problémák (Görgei Artúr panasza arról, hogy a paraszt nem akar hadba vonulni), a politikum és a hadvezetés közötti nézeteltérések az önvédelmi harc céljáról.

Sőt a film nem kerüli meg azt a problémát sem, hogy a későbbi vértanúk a császár seregben szolgáltak, mint a császár katonái, nem rokonszenveztek az itáliai carbonari mozgalom „tisztaszívű terrorizmusával”, és mint jó családból származó, többnyire köznemesi hátterű tisztek a „rongyosok” mozgalmaival. Ahogyan egy magyar tiszt meg is mondja, „mennyivel vagyunk mi jobban rabtartók, mint a pápa, a nápolyi király, vagy mint akár az olasz függetlenséget annyira emlegető piemonti király”, akik megakadályozzák, hogy a földesuraik felelőtlen kalandokba hajszolják az olasz parasztokat. Schweidel József azzal riposztozik, hogy volt egy földesúr, aki „éppilyen felelőtlen kalandokba hajszolta a népet”: „Rákóczi Ferencnek hívták”. A későbbi honvédtisztek távol álltak a rebellis hajlamtól, és közelebb érezték magukhoz a hasonló neveltetésű osztrák tiszteket, mint az olasz parasztokat és polgárokat (ezt példázza Kiss Ernő és az ekkor még a „bresciai hiéna” imázsától távol álló Haynau barátsága). Furcsa módon éppen a Kádár-kori miliőnek köszönhető, hogy őszintén be lehetett mutatni, hogy a később kivégzett honvédtisztek nem feltétlenül voltak a szigorúan marxista értelemben vett „haladó” állásponton.

80_huszar.jpg

Realista ábrázolások

1978-ban jelent meg a mozikban a 80 huszár, amely egy valós eseményből, a Lenkey-század szökéséből vette tárgyát. A film bemutatja, hogy az „elnyomottak” egy szituációban „elnyomók” (is), maguk is „szemek a láncban”, hiszen Galíciában állomásoznak, és huszárattakkal rohanják le a lengyel diákokat, akik ugyancsak nemzeti jogaikat követelik. A hazafelé vezető úton, hátukban az osztrák üldözőkkel, bemennek egy lengyel faluba, ahol élelmet követelnek, túszokért cserében. Ahogyan a kapitány mondja: „Életben is csak akkor maradunk, ha vannak még olyanok, akik félnek tőlünk.” Ez a kíméletlen realizmus távol áll a korábbi huszárfilmek derűs romantikájától. Végül a szökött huszárok csapatát leverik, és a túlélőket megtizedelésre ítélik.

A Széchenyi István életéről szóló A Hídember című filmben, amely a „legnagyobb magyar” naplójából készült, csak röviden és elnagyoltan utalnak a 48-as eseményekre. Egy bevágás a bécsi forradalomból (egy lázadó üldözőbe veszi a menekülő Metternich hintóját, be is töri az ablakot, de a herceg fölényes méltóságától megdöbbenve leszáll a kocsiról), a szabadságharcból semmi – igaz, mivel Széchenyi ebben nem vett részt, ezért ezt nem róhatjuk fel az alkotóknak –, a megtorlásból Batthyány Lajos kivégzése.

Ezen kívül csak az országgyűlés vitái láthatók, ezek is Széchenyi és Kossuth szópárbajára egyszerűsödnek. Sokan kritizálták, hogy a film felelőtlen szájhősnek ábrázolta Kossuthot. Tekintve, hogy Széchenyi naplója volt a forrás, ezen az ábrázoláson nem csodálkozhatunk. Ha a napló a forrás, akkor Kossuth dicsérete lenne a furcsa. Egy életrajzi filmben nem meglepő, hogy a főszereplő szemével kerülnek bemutatásra azok a személyek, akik az életében fontos szerepet játszottak. Sőt ha egy életrajzi film ad magára, képes művészi erővel megjeleníteni a főhős rossz oldalát (ilyen mindenkinek van), ami a többi szereplővel való kapcsolatrendszerben mutatkozik meg. A film nem tagadta Széchenyi gyengéit sem, például melankóliára, önvádra való hajlamát, és ez mindenképpen dicséretes.

A magyar történelmi film lassan felébred Csipkerózsika-álmából. Ennek tanújele a 2015-ben a Duna TV-n bemutatott Kossuthkifli, amely Fehér Béla regényéből készült, és az alkotók műfaji besorolása szerint „vadromantikus road movie”, tele iróniával, szelíd humorral, cselszövéssel, szerelemmel, valamint az eredeti regényből átvett nyelvezettel, amely nagyrészt a korabeli beszédmódon alapul. Ismerve a hazai konzervatív tévénézői ízlést, igen bátor tett egy ilyen sorozat elkészítése, hiszen a az 1849-es évet a korábbiaktól eltérően, meseszerűen, némi iróniával, ugyanakkor a kisemberek szemével ábrázolja. A Kossuthkifli ígéretes kezdete lehet a 48-49-es témájú filmek sorozatának.

Kevésbé érezzük sikerültnek a Kossuth papja című magyar tévéfilmet. Utóbbi azért is méltó az említésre, mert a 48-as események egyik elfeledett szereplőjéről, lokális hőséről, Könyves Tóth Mihály református lelkészről szól. Bár a megvalósítás belefulladt a pátoszba, dicséretes, hogy Kossuth, Görgei, Bem és más országos politikai és katonai szereplők mellett a forradalom egyik kis egyházi hőse is filmet kapott. Az 56 perc azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a néző megismerhesse és átélhesse Tóth Mihály vívódását. Aki nem jártas a történetben (márpedig Tóth Mihály ennek kis szereplője), az nem tudhatja, kiről is van szó, és miért is olyan jelentős ez a lelkész, hogy előbb halálbüntetésre, majd pedig – enyhítésképpen – várfogságra és teljes vagyonelkobzásra ítélik. Ez a film is – az őszinte szándék ellenére – áldozatul esett az alulbecsült költségvetésnek. Csak remélni tudjuk, hogy egy napon mindenki megtalálja 48-ról azt a filmet, amelyik érdeklődésének, ízlésének megfelel – az ifjúsági filmtől a romantikus kosztümös filmen keresztül, a vígjátékon át a mélyebb korrajzokig.

kossuthkifli1.JPG

A mérleg

1848 mást jelentett a magyar elitnek és a jobbágyságnak. Utóbbi számára 1848 a jobbágyfelszabadítást, az úrbéri terhek alóli mentesülést jelentette. Nem csoda, hogy a magyar parasztok készek voltak harcolni a magyar kormányért. Természetesen a paraszti lakosság magatartása mögött nem szabad politikai tudatosságot, vagy valamilyen elvont hazafias érzést keresni. 1848 talán legnagyobb vívmánya és különlegessége, hogy a parasztság tisztában volt vele, nem a király, hanem az országgyűlés törölte el az úrbéri terheket, és tette a volt jobbágyokat az addig általuk csupán bérelt jobbágytelek tulajdonosaivá. Nem történt meg – mint 1793-ban Vendée-ban és Bretagne-ban, vagy 1799-ben Dél-Itáliában –, hogy a paraszti lakosság szembefordult volna a forradalommal. Bár voltak jogos sérelmei (az 1848 szeptemberéig a földesurak által megkövetelt szőlődézsma, az irtásföldek, valamint a közös használatú legelők, rétek tulajdonjoga miatti perpatvarok), helyenként mozgolódások, kisebb lázadások is kitörtek, de a forradalom mégsem alakult át polgárháborúvá – ellentétben 1848 sok forradalmával.

Ha végigtekintünk 1848 Európáján, alig találunk országot, amely így vagy úgy érintetlen maradt a forradalmi hullámtól. Ám se szeri, se száma a félbemaradt forradalmaknak. 1848 júliusában például az Ifjú Írország által kirobbantott felkelést előbb leverték, mielőtt forradalommá növekedhetett volna. Franciaországban a monarchia bukása után a forradalom átalakult a polgárság és a proletariátus polgárháborújává, és Cavaignac tábornok több ezres áldozatok árán, négynapos kegyetlen harcban verte le a június 23-i párizsi munkásfelkelést. A német területeken is kiéleződött az ipari munkásság és a polgárság viszonya, ráadásul porosz szuronyokkal fojtották vérbe Drezda, Baden és a bajor Pfalz felkelését – több áldozattal járt ez a rendcsinálás, mint a későbbi magyar megtorlás. Itáliában a parasztság nem mozdult meg, mert az olasz egység nem jelentett számára semmit.

Magyarországon nem annyira a szociális, mint inkább a nemzetiségi konfliktusok éleződtek ki. Bár valójában nem volt annyira reménytelen a helyzet, mint ahogyan az a köztudatban él. Teljesen szlovák legénységű ezredek harcoltak a honvédseregben. Az erdélyi románok és a délvidéki szerbek többségének, valamint a dél-erdélyi szászok és a felvidéki szlovákok egy részének kivételével a nemzetiségi lakosság lojális maradt a közös hazához, amelytől a jobbágyfelszabadítást, törvény előtti egyenlőséget és a közteherviselést kapta.

Az összkép tehát, 1848 többi forradalmával összevetve, nem mondható kedvezőtlennek. Magyarországon a forradalom nem csapott át a társadalmi csoportok közötti polgárháborúba (mint Franciaországban vagy a német területek egy részén), nem volt vallási háború (mint ekkor Svájcban a katolikus és protestáns kantonok háborúja). A nemzetiségi kérdés valóban időzített bombaként ketyegett az 1840-es évek Magyarországán, és végül 1848-ban felrobbant. Csakhogy a nemzetiségi felkelők mellé állíthatók a honvédsereg nemzetiségi katonái. A forradalom legfontosabb célja, a rendi viszonyok megszüntetése, a polgári átalakulás megvalósult, ha végül nem is a független Magyarország keretében (de mint tudjuk, 1849 áprilisáig a függetlenség nem is tartozott a háborús célok közé). A fegyveres harc elbukott, de a „kőszívű ember unokái” megnyerték – hogy Albert Camus szavait idézzük – „a királyi örökséget”, a szabadságot.

Paár Ádám

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1212339663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

szepipiktor 2017.03.15. 20:19:00

Érdekes összeállítás, de most nem értem, a témával foglalkozó filmekről írsz vagy 1848 történelméről?
Mert szerintem az elkészült filmek, nem a urolsók, hanem a klasszikosok, nagy jók és lefedik a történést.
Azért érzeheted kevésnek, mert szerencsére erről és más komoly történelmi eseményekről nem divat napi tucatszarokat, sorozatokat, remake-kek sokaságát forgatni. Lelőném azt, aki a Kőszívű embert újraforgatná!
A mai fiatalok számára ez már csak a sok kötelezően tanulandó közül, a idősebbeket meg nem fogna meg új film. Pár önéletrajni mű jó lenne, de ahhao megfelelő dokumentumokra lenne szükség és ugye akkoriban még nem az intereneten posztoltuk a napi cselekedeteinket.
Tudomásul kell venni, hogy a magyar történelem aluldokumentált, a habsburgi történelemgyártás jelenti a 90%-át. Sokkal könnyebb például a franciáknak, olaszoknak.
Én nem hiányolok sok más témába vágó filmet, minden csata nem lehet egy film.
És ne filmeken kérjük számon a történelmi oktatást.

miketbeszéltek 2017.03.15. 21:50:36

@szepipiktor: Abszolút nem fedik le a történéseket. Ráadásul valóban az a kevés is a Kommunizmusban- készült, és az ő proletárforradalmi történelemszemléletük képes illusztrációja.
A korábbak közül még a Kőszívű ember fiai a legjobb, de ez egy családregény apropóján beszél csak 48-ról, és Jókai nem is mindig ítélte meg jól az eseményeket pld. Görgei szerepe. Összességében a 80 huszár talán a legjobb film, de ez kis szeletet ábrázol. Bizony kéne egy Görgei középpontú, legealább egy csatát jól ábrázoló film!

a nemzet fogatlan provokátora 2017.03.15. 23:30:04

Hát én meg úgy emlékszem, hogy a Kossuthkifli irtó nagy bukás lett két éve.
(A 80 huszár épp most megy a Dunán..)