Jim Jarmusch huszonhét évvel és tizenkét egész estés filmmel ezelőtt vászonra álmodta sajátos alkotói világát és az ott megtalált alapmotívumaihoz azóta is hű maradt. Ha elkezdjük keresgélni, melyik a legfrissebb darab legközelebbi testvére az életműben, gyakorlatilag az összes címet felsorolhatjuk, hiába a műfajok és témák felszíni sokszínűsége. A kisvárosi buszvezető és költő átlagos hetét elmesélő Paterson minden eddiginél tökéletesebben ragadja meg azt az éteri líraiságot, illetve szemlélődő élet- és művészetfelfogást, mely az amerikai független rendező sajátja. Az új opusz azonban az életmű ismeretétől függetlenül is igazi moziélmény, afféle meditatív, csendes szemlélődés, amihez sajnos egyre kevésbé van önfegyelmünk.
Paterson a gyakran New York-külsőként csúfolt New Jersey harmadik legnagyobb, az Egyesült Államok második legsűrűbben lakott városa. Itt született többek között Allen Ginsberg és a főszereplő által is sűrűn emlegetett William Carlos Williams, akinek Paterson című verseskötete tulajdonképp magának a filmnek is ihletője. Hősünk (akinek a neve szintén Paterson) a költőhöz hasonlóan a hétköznapokban találja meg azt a fajta különös szépséget, amit Jarmusch nemcsak képes megragadni, de a nézőnek is át tud adni belőle valamit.
Ez az a film, amit mindenképpen érdemes moziban nézni, mert hihetetlenül fontosak a színek és fények, a képek lassan ringatózó ritmusa. A látszólagos eseménytelenség és banalitás mögött kibomló költőiséget talán nem mindenkinek lesz türelme kivárni, ám aki hagyja magát sodródni, az az apró történésekben és ismétlődésekben megpillanthatja a csodát. A Paterson tulajdonképp a versolvasás élményét ragadja meg filmes eszközökkel, a nézőnek utána kedve támad cél nélkül buszozni egy kötettel az ölében.
Félreértés ne essék, nem valamiféle éteri köldöknézegetésről van itt szó, Jarmusch egész egyszerűen mellőzi a konfliktusokat és feszült helyzeteket a történetből, inkább kollázsként épít össze különböző, önmagukban abszolút lényegtelen eseményeket. Adam Driver azért is nagyszerű választás a főszerepre, mert hősünk egyszerre figyelmes kívülálló és teljesen hétköznapi figura, aki úgy fogadja el az életét, ahogy van. Nem vágyik hírnévre vagy pórázként rácsavarodó okostelefonra, az esti sör, a notesza és persze a gyönyörű barátnője tökéletesen boldoggá teszik. Paterson a keleti filozófia ösztönös művelője és mestere, a színpompás homokmandalákat rajzoló és azokat elfújó szerzetes, még ha nem is tud róla.
A főhős mellett felbukkanó figurák egytől-egyig különcök, de ahogyan Jarmuschnál lenni szokott, gyakran szavak nélkül is megértik egymást. A film humorát a gondosan felépített és végül lecsapott ismétlések mellett pontosan az adja, ahogyan ezek az egyéniségek egymás mellett léteznek. Jóval több ez, mint a multikulturalizmus, a megélt önismeret vagy az egyszerű amerikai kisközösségek felmagasztalása, ez maga a zen, a harmónia és a nyugalom dicsérete. A Paterson felülemelkedik az aktuális áthallásokon és univerzális dolgokat ragad meg. Igaz, akinek elege van a fröcsögő és hangos gyűlölködésből, az akár oázisnak is használhatja, de a film tökéletesen kortalan marad. Ami azért nagyon jó, mert időről-időre fontos emlékezni arra, hogy egy üres papírlap tulajdonképp végtelen lehetőségeket rejteget magában.